A szocialista ifjúsági szabadcsapatokat az eredményhirdetés után rögtön visszavonták a frontvonalból, és a szinte semmiből támadt, „egyszívű” templommegfigyelő brigád visszatért az ismeretlenség jótékony homályába. Áprilistól július közepéig az új egyházügyi államtitkár személye volt a fő kérdés, akit az államapparátus átalakított struktúrájában közvetlenül a Miniszterelnöki Hivatalba rendeltek – a történelmi egyházak egyetértése mellett. A kormány és az egyházak közötti, feszültté és ellenségessé vált légkörben a miniszterelnöknek olyan emberre volt szüksége, akit az egyházak is elfogadnak, máskülönben a hívő tagozat nélkül maradó vallásos szocialisták hatalmas tömegei sem lettek volna képesek megakadályozni egy súlyos presztízsveszteséggel járó és akár nemzetközi szintre emelkedő botrányt.
Mindenekelőtt a történelmi egyházak képviselőivel kellett konzultálnia az új hatalomnak. Ez több fordulóban meg is történt, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia állandó tanácsának tagjait még a kormányalakítás előtt, május 10-én megbeszélésre hívta Medgyessy Péter és Kovács László. A közzétett információk szerint ígéret hangzott el arról, hogy az új kormány nem kíván változtatni az egyházzal kapcsolatos törvényeken, és minden erejével törekszik azok tiszteletben tartására. Mindez nagyon fontos volt, hiszen a szocialista párt a választások előtt nem fedte fel egyházügyi elképzeléseit. Programjában mindössze két árulkodó mondatot szentelt a kérdésnek, amelyből az sem derült ki, milyen szándékai vannak a meglévő törvényekkel. Hogy a párt két prominens emberének ígérete mennyit ért, azt a következő hónapok eseményei mutatták meg.
Mivel a katolikus egyház hazai működésének nemzetközi szerződéseket érintő vonatkozásai is vannak, és a választási kampányban történtek legalábbis nagyon nyugtalanítóak voltak a Vatikán számára, az új miniszterelnök első útjainak egyike (július 4-én) éppen II. János Pálhoz vezetett. Igaz, ezt megelőzően, júniusban már járt Rómában (a NATO-csúcstalálkozón), ekkor azonban nem találkozott vatikáni diplomatákkal. Talán ez is jelzésértékű volt. A pápai audienciáról viszonylag kevés információt hoztak nyilvánosságra, ezért csak találgatni lehet, miért volt oly rendkívül sürgős ez a látogatás. A kihallgatást követően a magyar miniszterelnököt fogadta Leonardo Sandri, az államtitkárság általános ügyeinek helyettese, Celestino Migliore és az államközi kapcsolatok helyettes titkára. Medgyessy mindenekelőtt kénytelen volt elmagyarázni vendéglátóinak az egyház és az állam jelenlegi magyarországi viszonyát. A vatikáni diplomaták pedig kifejezték reményüket, hogy az új kormány tiszteletben tartja a felek közötti megállapodásokat, és hogy az állam építő párbeszédet folytat a helyi püspöki karral a nemzet anyagi és lelki fejlődése érdekében. Vagyis – különös módon – ismét csak a törvényesség tiszteletben tartása volt a megbeszélés egyik központi témája, erre kapott buzdítást a magyar miniszterelnök.
A magyarországi és vatikáni megbeszélést követően hamarosan sikerült megoldani a hosszú ideje húzódó problémát, az egyházügyi államtitkár személyének kérdését is. A megfelelő embert a megfelelő helyre elv jegyében nevezték ki e fontos hivatalba július 16-án Szalay István matematikust, a robbantott és zsugorított számok elméletének kutatóját, akinek legfőbb érdeme, hogy korábbi országgyűlési képviselősége alatt a nyolc felszólalási alkalomból egyetlenegyszer sem interpellált egyházügyi kérdésekben.
Sajnálatos, hogy a hozzáértésre, szakértői attitűdre oly érzékenyen reagáló hazai sajtó ezúttal nem foglalkozott az államtitkár kompetenciájával. E visszhangtalanság valódi okát nem csupán a sajtó túlnyomó részének szervilis magatartásában kell keresnünk – hiszen például az új kormány politikai tisztogatásainak lett némi sajtóreprezentációja, bár nem olyan terjedelemben és hangvétellel, mint a sokkal kevesebb köztisztviselőt érintő, négy évvel korábbi leváltások idején –, hanem inkább abban a tényben, hogy a tájékoztatás munkatársainak többsége, talán szocializációs okokból, nemigen tudja felmérni az egyházak társadalmi fontosságát.
De nemcsak a kinevezéskor, hanem a későbbiekben sem érte bírálat az új államtitkárt. Pedig „szakmai hozzáértését” nagyon gyorsan bebizonyította. Nem sokkal beiktatása után bejelentette, hogy törölni kívánja a médiatörvényből a történelmi egyház kifejezést. Ez azért problematikus, mert sem a médiatörvényben, sem a többi hatályos magyar jogszabályban nem szerepel a történelmi egyház kifejezés. A nyilatkozat egyetlen üzenete, hogy a kormánynak esze ágában sincs magára nézve kötelezőnek tartani Medgyessy ígéretét, amelyet a Magyar Katolikus Püspöki Karnak és II. János Pál pápának tett.
Mindezek ellenére úgy tűnik: ha a miniszterelnöknek valóban csak két lehetséges egyházügyi államtitkárjelölt közül volt lehetősége választani, akkor a jobbikat választotta, hiszen a versengésben alulmaradt Wildmann János sértődött sajtónyilatkozataival igen gyorsan bebizonyította, hogy teljesen alkalmatlan bármiféle politikai szerepre.
Az egyházügyi államtitkár hivatali idejének első hónapjait lázas programalkotással töltötte. Az eredmény nem maradt el, hiszen augusztus 20-ra időzítve több fórumon is bejelentette, hogy elkészült a Kenyeret és békét! nevű program, amelynek központi eszméje a társadalmi megbékélés. Sajnos a nagy sajtókampánnyal beharangozott program mind ez idáig nem volt közelebbről megismerhető, talán kisebb javításokra szorul még, vagy egyszerűen egyéb teendők kötötték le a hivatal minden energiáját, és nem tudta befejezni a népboldogító tervet. Október elején megjelent nyilatkozatok szerint még a költségvetési törvény elfogadása előtt véglegesítik a Kenyeret és békét! programot, amelynek kiforrottságát mi sem jellemzi jobban, mint hogy igen fontos részéről, az egyház-finanszírozásról az államtitkár így nyilatkozott: „minden és mindennek az ellenkezője is” megtörténhet. A program tehát egyelőre ismeretlen, csupán a jó szándék becsülhető benne, az tudniillik, hogy egy kis kívülről jövő elfoglaltságot kell adni az elfásult és unalomba tespedt egyházaknak.
Ez a tiszteletre méltó gondolat érződött a miniszterelnök szeptember 20-i, M 1-nek adott interjújában is, amikor az EU-csatlakozás kapcsán kifejtette, hogy számít az egyházak szerepvállalására az ismeretterjesztési feladatokban. Ami szintén szép és mély történelmi ismeretekről tanúskodó elgondolás, hiszen a Kárpát-medencében megtelepedő magyarokat ezer évvel ezelőtt is az egyház képviselői ismertették meg a nyugati kultúra számos vívmányával. Milyen hasznos lenne feleleveníteni a régi hagyományokat, például olyan formában, hogy a vasárnapi prédikációkban a papok szépen elmagyaráznák a népnek, hogyan kell pályázati ívet kitölteni egy-egy EU-támogatás elnyerésére!
A két nyilatkozat mögött azonos egyházkép rejlik. Az államtitkár az augusztus 18-án adott ünnepi interjújában például azt találta mondani, hogy az egyház és az állam „ugyanazokat az embereket szolgálja ki”. Vagyis a két szervezet működésbeli rokonságának az azonos társadalmi alap az oka. Azonos alap, azonos felépítmény.
Tekinthetnénk téves megfogalmazásnak is, egy igekötő helytelen alkalmazásának, ám a többi nyilatkozat fényében nyilvánvaló, hogy a kormányzat valóban úgy gondolja: az egyház feladata az emberek kiszolgálása. Az egyház pedig nem más, mint a klérus, amelyet a kormány nagyvonalúan támogat saját pénzéből. Befizetek egy misét, megrendelek egy keresztelőt vagy egy temetést, a pap, lelkész pedig szolgáltat, mint amikor tisztítóba viszem a ruhát. Ahogyan Váncsa István fogalmazott egy közelmúltban megjelent írásában: „Aki a népszámláláskor önmagát jóhiszeműen azonosította katolikusként, az fölöttébb nagy valószínűséggel nem arra gondolt, hogy ő az egyház tanításai közül legalább kettőt elfogad, vagy legalább képes megemlíteni, viszont igenis gondolt arra, hogy bizonyos típusú szolgáltatásokat (esküvő, keresztelő, temetés) ettől a cégtől rendel, nem pedig valaki mástól.”
Márpedig ha így van, akkor csakugyan itt az ideje, hogy megváltoztassák az egyházi finanszírozás rendszerét. Ez meg is felel az államtitkár korábbi terveinek. A napokban jelentős médiatámogatottság mellett különböző társadalmi csoportok követelték a visszatérést ahhoz a rendszerhez, amely szerint a jövedelemmel rendelkezők évi adójuk egy százalékát ajánlhatták fel a bejegyzett egyházaknak vagy más társadalmi szervezeteknek.
Ennek ugyanis megvolt az a tagadhatatlan előnye, hogy azok az egyházak – vagy ekként bejegyzett szervezetek –, amelyeknek tagjai között több a jómódú ember, automatikusan nagyobb összeget kapnak valós társadalmi reprezentációjuknál, hiszen magasabb az egy százalékok öszszege. Azok a kihalásra ítélt történelmi egyházak pedig, amelyeknek tagjai között rengeteg a hasznavehetetlen nagycsaládos, nyugdíjas, kapjanak csak kevesebb pénzt, hiszen amúgy is kevésbé járulnak hozzá a GDP örvendetes növekedéséhez.
Logikus, hogy a főbb vonásaiban szabadságjogokat csorbító és gazdasági visszaéléseket lehetővé tevő tervezett jogszabály-módosítást olyan neves hazai közéleti személyek és szervezetek támogatják, akik és amelyek fő tevékenysége a szabadságjogok védelme. Október 28-án közzétett, Medgyessy Péter miniszterelnökhöz intézett nyílt levelüket többek között aláírta a Társaság a Szabadságjogokért, az Otthont Magyarországból Összefogás, a Human Rights Without Frontiers, az International Association for Religious Freedom, valamint mások mellett Sajó András alkotmányjogász, Vekerdi Tamás pszichológus és Kis János filozófus. A cél az, hogy még januári életbelépése előtt módosítsák a jogszabályt.
Gondolatmenetüket következetesen végigvíve nem csupán ezt az egy jogszabály-változtatást kellene megoldani mielőbb, hanem ennek szellemében az egész választási törvény is átdolgozható lenne mondjuk olyanformán, hogy szavazásra csak azok legyenek jogosultak, akik adóznak. Esetleg maga a választási procedúra is megtakarítható, ha azt mondjuk: ki-ki ajánlja fel adója egy százalékát a neki rokonszenves pártnak, és amelyik politikai szervezet a legtöbb pénzt kapja, azt kiáltja ki az APEH mindenkori vezetője a választások győztesének. A lényeg az, hogy a kormányzat nem csökkenteni próbálja a vagyoni különbségek következtében amúgy is meglévő emberi jogi különbségeket, hanem inkább növelje, a nem adózókat pedig fosszák meg minden joguktól.
A szabadgondolkodók szabad gondolatával összehasonlítva Szalay István tervezete voltaképpen sokkal elfogadhatóbb, csupán a megvalósíthatósága tűnik kérdésesnek. Az államtitkár szerint anonim egyházi nyilatkozókártyára lenne szükség, amelyen egyetlen kérdés szerepelne: „Ön szerint melyik az az egyház, amelyet az állam a törvényekben előírt módon preferálni köteles?” Tehát még csak véletlenül sem az ország polgárai, hanem a mindenható állam. A tervek szerint a kártyát a szülők a gyerekek után is megkapnák, azoknak csak azonosítási számuk lenne, nem készülne nyilvántartás róluk, s a feldolgozás után valamennyit megsemmisítenék. A kártyát nem csupán a választásra jogosultak vagy az adózók kapnák meg, hanem mindenki.
Túl azon, hogy az új megoldás aligha hozhat lényegi változást a népszámlálási adatokhoz képest – vagyis némiképp fölösleges –, érdemes megfontolni, hogy a Szalay-javaslat nem szabályozza, melyik szülő vagy gondviselő jogosult rá, hogy eldöntse a családban a gyerekek szavazatának sorsát. Nem megoldható az állami gondozottak vagy az értelmi fogyatékosok „szavaztatása” sem. A költségvetésből viszont szép summát tudna kihúzni egy újabb népszavazás, amely alighanem lényegesen nagyobb összegbe kerülne (hiszen több embert érint), mint egy egyszerű országgyűlési választás. Az sem egészen világos, hogy miért éppen négy évre szólnának ezek a kártyák, hiszen a költségvetés nem négyéves, a szavazók pedig halandó emberekként bármikor jobblétre szenderülhetnek. Mint ahogyan az is valószínű, hogy négy év alatt lesznek új tagjai a magyar társadalomnak, akik így kevesebb joggal születnek majd, hacsak nem folyamatosan látják el kártyákkal az ország polgárait. Egyébként szép gondolat, a legjobb lenne rögtön megteremteni az intézményes hátterét is a forintokat érő kártyák kereskedelmének, ne csak suttyomban adják el a rászorultak. Kettős politikai haszna bizonyára az, hogy a kormány számára újabb „népszavazás” útján elkerülhető az a nemzetközi bonyodalom, amely a Szentszékkel kötött megállapodás felrúgása miatt elég nagy biztonsággal valószínűsíthető. Ugyanakkor megnyugvást jelenthet a baloldali pártok azon szavazóinak, akik a világnézeti semlegesség talaján állva mégiscsak egyházellenesek, esetleg örömüket lelik az előző kormány intézkedéseinek hatálytalanításában.
Úgy tűnik, az államtitkár e jól kiérlelt, hozzáértésről tanúskodó gondolata kormánykörökben sem okozott osztatlan lelkesedést. A hatalmas nyomás, amelyet a kisebbik liberális párthoz közel álló társadalmi csoportosulások és egyházak gyakorolnak a miniszterelnökre a jogegyenlőség elvét sértő, egyszázalékos rendszerhez való visszatérés kikényszerítéséért, arra késztette a Magyar Katolikus Püspöki Kart, hogy december 2-án közleményt adjon ki, megakadályozandó a tervezett jogsértő lépéseket. E közlemény fordulópontot jelent a katolikus egyház és a hatalom rendszerváltás utáni viszonyában, mivel nem csupán általánosságban szól egy jogsértő törvénytervezetről, hanem rávilágít arra, hogy a kormány sem egészében, sem egyes tagjaiban nem szavahihető. A leginkább megdöbbentő eset a vallásügyi bizottságban történt, amelynek november 28-i ülésén Donáth László véletlenül tévesen tájékoztatta a bizottságot (a nagy vitát kiváltó esetről szól másik írásunk). A tévedés egészen jelentéktelen, mindössze arról volt szó: Donáth szerint Szalay István államtitkár megállapodott Karl-Josef Rauber apostoli nunciussal arról, hogy a Szentszék a törvénymódosítások ellen nem emel kifogást, s lemond a kiegészítő jegyzőkönyvben rögzített elosztási elvről. És micsoda újabb véletlen tévedés! A jelen lévő, de a jogalkotásban nehezen tájékozódó Szalay István nem cáfolt.
Az utóbbi időben kissé marginalizálódott politikus, Bauer Tamás közelmúltban megjelent cikke szerint a közvélemény-kutatások bebizonyították: nem igaz, hogy a magyar emberektől idegen az SZDSZ liberalizmusa, nem kelt ellenszenvet a nemzeti értékektől való idegenkedése, egyházellenessége. Ha ez valóban így van, rögtön érthetővé válnak a választási kampányban alkalmazott szocialista módszerek: a nagyobbik párt gyorsan és határozottan magáévá tette a közvélemény-kutatásokon alapuló felismerést.
Gonzalo García
Raúlhoz hasonlítják, „betegnek” tartják – íme, a Real Madrid legújabb csodafegyvere
