Bob Woodward, a jó nevű amerikai tényfeltáró újságíró könyvet írt az afganisztáni villámháború kulisszatitkairól, amelynek megdöbbentő részleteit a múlt héten közölte a brit Sunday Times. Könyvéhez nem akárkikkel készített interjút Woodward, hanem többek között magával George W. Bush amerikai elnökkel is. Az író nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy rekonstruálja, mi zajlott a Fehér Házban, a Pentagonban és Afganisztán távoli vidékein azokban a napokban, amikor úgy tűnt, megbukik Amerika háborús vállalkozása.
A könnyen megvehető hadurakról rengeteg érdekes adat derül ki. Többek között az is, hogy meglehet, ez lesz a jövő háborúinak az útja: aki fizet, az győz.
Ezzel a módszerrel talán a vietnami beavatkozás is másképp végződött volna, csak akkor az amerikaiak még nem mérték fel a pénz erejét az efféle konfliktusokban. Afganisztán megosztott területén azonban már egyértelmű volt, hogy segíthet a hűség megtörésében, ha a CIA ügynöke vaskos pénzkötegeket dugdos a helyi hadurak köntöse zsebébe.
Ahogyan Gary, a szervezet nyugdíjazás előtt álló tisztviselője tette. 2001. szeptember 26. kellemes délutánján a CIA speciálisan kiképzett fegyvereseinek kis csapatával kiszállt egy orosz gyártmányú MI–17-es helikopterből az északkelet-afganisztáni Pandzsir-völgyben, kezében szorongatva hárommillió dollárt érő aktatáskáját. Megérkezett egy eldugott faluba, s személyében eljött a háború is Afganisztán földjére.
Garyt az Északi Szövetség emberei elvezették Muhammad Arif Savarihoz, a tálibellenes erők hírszerző és biztonsági főnökéhez. Az ügynök leült az asztalhoz, s kitett egymás mellé tíz, százdollárosokból álló köteget, összesen félmilliót. A pénzt a katonai támogatás fejében kínálta fel az afgán főnöknek. Gary később továbbállt, s felkereste Mohammed Fahim Kán tábornokot, az Északi Szövetség katonai vezetőjét. Neki egymillió dollár ütötte a markát. Mikor megkapta a pénzt, Fahim Kán megkérdezte: mikor jönnek az amerikaiak? Gary válasza: nem tudom, de legyetek készenlétben.
S az ügynök valóban nem tudhatta, mivel még Bush elnök sem volt biztos a dologban. Ő a szeptember 11-i támadások után „csizmák és bombák” hadműveletre utasította a hadsereget, azaz a szárazföldi alakulatokat légi támogatással küldte volna Afganisztánba. Az amerikai készülődés ellenére azonban továbbra sem látszott semmi jele annak, hogy az Al-Kaida vagy a tálibok megrettentek volna. Sőt további fenyegető hírek érkeztek szerte a világból amerikai érdekeltségek elleni támadásokról. A helyzetet súlyosbította, hogy a brit hadsereg éppen Ománban gyakorlatozott, megfosztva Amerikát a légikikötőitől, amelyek nélkül nem kezdhetett a hadműveletekbe. Az infrastruktúra sem volt megfelelő, a biztonsági és mentőalakulatok még nem érkeztek meg, és közeledett a kemény tél Afganisztán hegyei között.
Gary ekkor újabb pénzkötegeket tett táskájába, s felkereste Arifot. A hírszerzési vezetőnek 200 ezer dollárt adott egy használható leszállópálya kialakítására, 19 ezer dollárért hozatott három terepjárót, s további 22 ezret leszurkolt üzemanyagért (amely nem érkezett meg soha).
A helyzet tarthatatlansága miatt a CIA terrorizmusellenes részlegének vezetője, Hank (a titkos ügynököknek csak egy nevük van) felkereste Tommy Franks tábornokot, az Egyesült Államok Központi Parancsnokságának vezetőjét, aki, úgy tűnt, a háború irányításának a felelősségét is nyakába veszi. Hank elmagyarázta a tábornoknak, ha az amerikai hadsereg szárazföldi csapatokkal próbálja elsöpörni a tálib rendszert, ugyanazt a hibát követi el, mint a Szovjetunió, s ugyanúgy kudarcra lesz ítélve. Ehelyett a már működő megvásárlásos rendszert tartotta üdvözítőnek. Ennek értelmében az Északi Szövetség állítaná ki a harcoló alakulatokat, Franks tábornok csapatai pedig a bombázandó célpontokat jelölnék ki. Hank emellett elárulta, millióik vannak arra a célra, hogy megvegyék a hadurak hűségét. „Egyes vezetők 50 ezer dollárért hajlandók átállni. Így többet tudunk megvenni, mint amennyit meg kell majd ölnünk” – fejtette ki Hank. Franks pedig beleegyezett.
A támadás első hullámát megelőzően Richard Myers tábornok az egyesített vezérkar biztonsági ülése után bejelentette a sajtó képviselőinek, hogy 15 bombázót a légierőtől, 25 repülőgépet a haditengerészettől telepítettek a válságzónába, ezenkívül további 50 robotrepülőgép vár feladatra. Azt azonban nem közölte az újságírókkal, hogy addig mindössze 31 célpontot jelöltek ki. Ennek pedig az volt az oka, hogy a különleges erők felderítőalakulatai nem jutottak be Afganisztánba, a hadsereg szerint a rossz időjárás miatt. Ezért Gary csapatát kérték meg a célpontok kijelölésére. A CIA-legények azonban nem tudtak éjszaka dolgozni, emellett régi orosz térképek alapján tájékozódtak. Tetézte a bajt, hogy nem volt lézervezérlésű bombák irányításához használatos berendezésük, s nem tudtak közvetlen kapcsolatot teremteni a repülőgépekkel. A tervnek ez a része kudarcot vallott, s ezt Washingtonban is tudták.
Donald Rumsfeld védelmi miniszter a nemzetbiztonsági tanács október 16-i ülésén elhárította magáról a felelősséget, mondván, ez a CIA terve volt. Donald McLaughlin, a CIA helyettes igazgatója azonban továbbadta a labdát azzal, hogy Franks tábornok az ügyek irányítója. Dick Armitage külügyminiszter-helyettes, Rumsfeld régi ellenfele azonban felháborodott a szavak hallatán, s kijelentette, nem tudja, valójában ki is a főnök. A szobában megfagyott a levegő. A csendet Bush törte meg: „Én vagyok.” Armitage szabadkozni kezdett: „Nem, nem, nem, nem, elnök úr, nem önről van szó. Hogy itt ki a főnök, azt tudom, efelől semmi kétségem nincs. A kérdés az, hogy odaát ki irányít.”
Bush később felhívta nemzetbiztonsági tanácsadóját, Condoleezza Rice asszonyt, s megkérte, hozza rendbe a dolgot, mert így nem fog működni a terv. Bár egyre terjedt a válság a vezetés körében, továbbra sem történt összecsapás az amerikaiak és a tálibok között. Időközben Fahim, az Északi Szövetség katonai vezetője eltűnt Tádzsikisztánban, s Abdul Rasid Dosztum tábornok, aki pillanatnyi érdekei miatt épp a szövetséget támogatta, a tálibok ellen vezetett lovasrohamokkal töltötte idejét Mazari-Sarif városa mellett. A száz éve is idejétmúltnak számító haderőnem bevetése azt a gyanút erősítette, hogy talán mégis nagyon rossz irányba haladnak a dolgok. Rumsfeld pedig készülődni kezdett, hogy ha minden kötél szakad, 50 ezer fős szárazföldi csapatot küld Afganisztánba. Eközben a CIA tovább osztogatta ügynökeinek a milliókkal tömött fémbőröndöket.
Amerika népe egyre türelmetlenebb lett. Nem jöttek a várt győzelmek, valójában semmi sem történt, pedig Rice azt mondta Bushnak, „mindent lebombáztunk, amit arra érdemesnek találtunk, mégsem történik semmi”. A lapok új Vietnamot rebesgettek, s az elnök régi támogatói is a terv bukását emlegették. A lehetőség továbbra is fennállt, hogy nagyszámú amerikai katonát küldjenek a helyszínre, de ezt egyetlen döntéshozó sem merte felvállalni, a legvégső esetre tartogatták. Rice Bush tudomására hozta, hogy a háborút vezető bizottságban egyre nő az elégedetlenség, s így nem lehet győzni. Bush másnap a bizottsági ülésen az asztalra csapott. „A tervet együtt dolgoztuk ki, ugyebár?” – kérdezte, s körbenézett az öszszegyűlteken. Woodward megjegyzi: mindig ez a szokása, felemeli a fejét, s mindenkinek a szemébe néz, mintegy kérdezve: velem vagy? Az elnök mindenkitől külön kérte a terv melletti elkötelezettségét. Dick Cheney alelnök, Colin Powell külügyminiszter, George Tenet, a CIA igazgatója, Rumsfeld és Rice egyaránt megerősítették, hogy bíznak a tervben. Ekkor Bush ismét felnézett, s így folytatta: „Türelmesnek kell lennünk. Jó a tervünk, s működni is fog később, csak ki kell várnunk.”
Ezalatt Afganisztánban továbbra is káosz uralkodott. Kisebb sikerek mellett nemegyszer megesett, hogy a hírszerzők tudták, hol lehetne lecsapni a tálibok utánpótlási vonalára, de képtelenek voltak bombázót találni a célra. A tálibok egyre magabiztosabbak lettek. Úgy vélték, ezt a „langyos támadást” el tudják viselni ítéletnapig is, s így vélekedtek az Északi Szövetség harcosai is. Egyre kevésbé bíztak az amerikai csapások eredményességében, ezért csökkent a harci moráljuk is. Úgy tűnt, az amerikai stratégáknak el kell felejteniük a korábban hangoztatott szlogeneket a biztos győzelemről. Afganisztánt lenézték, de a tálibok megtörése kemény diónak bizonyult.
A vészterhes pillanatokban aztán Hank felkerekedett, hogy a helyszínen figyelje meg a CIA tervének sikerét. Megérkezett… és kiderült, hogy gyakorlatilag vége a háborúnak. A sok nehéz bőrönd kiosztása olcsón vett győzelmet jelentett az Egyesült Államoknak. Hank számításai szerint több ezer tálib vezetőt vásároltak meg, tízezret kapott egy kis törzsfő tucatnyi emberrel, ötvenezret egy nagyobb hadúr, harcosok százainak ura. Egy alkalommal ötvenezer dollárt ajánlottak egy helyi hatalmasságnak, aki azt fontolgatta, hogy erőivel átáll a tálibok oldaláról. Azt mondta, gondolkodik a dolgon. Az éjszaka folyamán az amerikaiak a főhadiszállása mellé dobtak egy JDAM precíziós bombát, majd másnap visszahívták: negyvenezer? És ő beleegyezett. Jöttek a jó hírek a frontról is. November 6-án Dosztum katonái bevonultak Mazari-Sarifba. Három nappal később a tálib vezetés elhagyta Kabult, s december 7-én a déli erősség, Kandahár is elesett. Az amerikaiak hozzájárulása a tálib rendszer felszámolásához – a kemény légi támogatás mellett – 110 CIA-ügynök és 316 különleges katona munkája volt. A hírszerzés kiszámította, hogy összesen mintegy hetvenmillió dollárt osztottak szét Afganisztánban. George Tenet ezzel együtt nagyon büszke volt a fiaira: bár Oszama bin Ladent nem sikerült elkapniuk, a háborút megnyerték. Bush pedig csak ennyit mondott a hatalmas összegről: az üzlet az üzlet.
origo.hu
Tüntetők várták Balatonalmádiban Magyar Pétert, aki a testőreiről és a külföldi támogatásról is hazudozott - videó
