Amíg a múltban mindig sikerült időben kinyitnia ejtőernyőjét, addig ezúttal feltartóztathatatlan sebességgel zuhan a mélybe. Az FDP elnöksége úgy határozott, megkezdi az eljárást a hazai politikai színpad paradicsommadarának kizárása érdekében a pártból. Guido Westerwelle elnök szerint hajdani helyettese önhatalmúlag súlyos károkat okozott a liberális, toleráns FDP-nek azzal a kampányakcióval, amely az antiszemitizmus vádját váltotta ki. A legnagyobb és így szövetségi szinten is komoly befolyással bíró tartományi pártszervezet élén álló Möllemann végzetes menetelése áprilisban kezdődött, amikor Észak-Rajna-Vesztfália FDP-frakciója befogadta soraiba a Zöldektől elpártolt és zsidóellenes kijelentéseiről ismert Jamal Karslit. A Német Zsidók Központi tanácsának vezetői tiltakoztak, élükön Friedmann alelnökkel. Möllemann válasza további olaj volt a tűzre: „A maga intoleráns és gyűlölködő stílusával Michael Friedmann a felelős azért, ha Németországban gyarapszik az antiszemiták tábora.” Az FDP-n belül megkezdődött a hatalmi harc.
A Német–Arab Társaság élén álló Möllemann eleget tett ugyan az elnökség követelésének és eltávolította Karslit a frakcióból, de az antiszemita benyomás folytatódott a szeptemberi parlamenti választások előtt. Westerwelle elhatárolta ugyan magát a provokatív kijelentésektől, de határozott lépésekre nem vállalkozott Möllemann-nal szemben – elsősorban taktikai meggondolásokból nem. A külügyminisztérium hajdani államminisztere, majd az oktatásügyi és gazdaságügyi tárca vezetője volt ugyanis a feltalálója annak a kampánynak, amely a liberálisok tizennyolc százalékos eredményét tűzte ki célul. Az álom beteljesülése új fejezetet nyitott volna a szabad demokraták történetében. A furfangos ötletekben gazdag Möllemann újabb húzása azonban végzetesnek bizonyult.
A szavazás előtt a posta kék-sárga alapnyomással készült szórólapot juttatott el a választókhoz Ariel Saron és Michael Friedmann fényképével és az izraeli–palesztin politika kritikájával. Ezt követően robbant a politikai bomba. A liberálisok „nagyasszonya”, Hildegard Hamm-Brücher ötvennégy év után kilépett a pártból, Otto Lambsdorff tiszteletbeli elnök egyenesen őrültnek nevezte Möllemannt.
A választásokon a liberálisok több mint tíz százalékkal maradtak el a maguk elé kitűzött céltól, megkezdődött Möllemann elszigetelése. De a merész ejtőernyős nem volt hajlandó gyors kapitulálásra, beteget jelentett, a háttérből azonban tovább szőtte hatalmi befolyásának hálóját. A politikai erőpróba közben büntetőjogi mellékzöngét kapott. „Miből finanszírozta Möllemann a botrányt kiváltó szórólap költségeit?” – merült fel a kérdés. A választ keresve az FDP az észak-rajna-vesztfáliai szervezet tisztázatlan pénzpolitikájára figyelt fel, külföldi – liechtensteini meg luxemburgi – forrásokból visszautalt öszszegekre, felaprózott adományokra. A közszolgálati ARD Report-Magazinja súlyos milliók nyomára bukkant azt sejtetve, hogy ezek egy szaúd-arábiai üzlet jutalékát képezik Möllemann cége, a Web-Teck javára. A düsseldorfi államügyészség megkezdte a nyomozást pártadomány-törvény megsértése, adócsalás gyanújával. A tartományi parlament FDP-frakciója pedig egyhetes ultimátumot adott Möllemann-nak, hogy lemondjon mandátumáról, különben itt is „piros lap”-ot kap.
A Sziget Fesztivált nem érdekli, hogy ki a hamászos
