Mi szép van az életben?

Ó, a bot!
Az érett, napszítta, eső áztatta bot.
Támaszkodásra való, amikor a pusztaság beleszeret a végtelenbe. A magyar pusztaság meg mindig beleszeret a végtelenbe.
Csahol a kutya – s a hang belevész a semmibe. De előbb kiméri az időt. Elhajít a pásztor egy gondolatot, s visszahozza a hűséges eb, hogy legyen bizonyosság: vagyunk.
A harangszó is azért van. Hogy legyen valami, ami végiggördül a látóhatár szélén, és eltöri a csöndet, mielőtt meg kéne bolondulni.
Az Isten meg temetni van.
Ó, a bot!
Elnyúlik „a gazban, az aljban” a juhász, azt hallja legalább, ha dalolnak a giliszták.
S mellette nyúlik el a bot is.
Visít a konda, kolompol a nyáj, kérődzik a gulya, elforr kondérban a víz, fölpuhul a lebbencs, alszik, de les a vipera, mozdulatlan a gém, lábat vált a gólya, szitál a pacsirta, s eldalolja az utolsó dalt, megsüpped a káka, riad a zsombék, bivalyt nyel a sás, rabol a harcsa, pipál a ponty, harap a szöcske, kifordul, kihal a galambdúc, surran a menyét, pajorra vicsorít a vakond, nő a fű, haldoklik az öreg Kúnné, meghal a nyár, s majd meg a tél is, ordít a nap, felvihog a hold, gúnyoskodva kacagnak a csillagok, dúdol a csönd, megmártózik magában a gémeskút, elbólint az ökör, megőszül a szél, megvirrad, beestellik, neszez a sötét, surran a gyík, eltéved a denevér, lehull a bagoly röpte, sír a vércse, röhög a pocok, tátog a semmi, meghalnak a magyar bakák, fellobban a tarló, káromkodik az arató, kibuggyan melle a vízhordó leánynak, hágnak a lovak, sárlik a tehén, összeáll a békalencse, felsír egy csecsemő, köp a légy, vihog a tüdőbaj, kitántorog valaki éppen, komolykodik a torokgyík, másfelé néz Szent Balázs, zsírosodik a kalap, érik a pálinka, akasztanak; elrothad a jövő, kimarjul az ízület, villan a kasza, de nem azért, porba hull egy csirkefej, szétolvad a zsír, elfogy a kolbász, lebukik a gyilkos, a napra, a melegre botorkál Rózsa Sándor, páva száll a vármegyeházára, rab marad minden szegénylegény, ellopják az országot, kiszántják a mezsgyét, agyonverik a számadót, Gélyi János fölszerszámoz, utoljára, odalesz Erdély, oda a Felvidék, durva a muszka, gyilkol a szerb is, büdösödik a hús, bágyad a tekintet, szaporodik a cigány, pusztul a múlt, hízik a jövő, elbújik a jelen, hitelez a zsidó, „kuncog a krajcár, ezért dolgoztál, nem épp semmiért”, elapad a forrás, másé a savanyúvíz, másé a föld, kiég a szőlő, romlik a bor, nő a köröm, romlik a szem, ordít a pulya, Vörös Eszti „tébolyog a mezőben”, Tuba Ferkó legeltet, „juha mételyt legel a rossz lapályon”, beletörődik mindenbe a székely, gamatkodik a gazdag kölök, felejtődnek a szavak, kiszárad az égig érő fa, reszket a levegő, nem mozdul semmi, eltörik a pipa, nem mennek haza a siratóasszonyok, félrecsúszik a szemfödél, szaglik a halott, megőrül az özvegy, aprózódik a föld, kidől az öreg fűz, elmagányosodik a fecskefészek, poroszkál egy betyár, kong a csárda; halva születik a gyerek, halva a kisborjú, véresedik a tej, leég a magtár, beborul, meghibbannak az öregek, nyálak száradnak a ház előtt a kispadon, elszakad a cifraszűr, megfonnyad az alma, kukacosodik a dió, leszakad a zsúp, részeg az uraság, megfogyatkozik a gyülekezet, sivár a templom, megpattan a harangkötél, és úgy marad, zörög a szekér, reves a fa, nincsen melege, öklébe fúj a zsellér, vérzik a bocskor, lejár a hitel, ordít a kamat, zabál a nagyváros, elcsuklik a hang, irdatlan hálót sző a pók, túlél a patkány, hódít az eszme, elfogy az érzés, el a medvecukor, megavasodik a szalonna, éhen hal egy cinke, bugyog a láp, kaján a lúdvérc, bámul a babona, öngyilkos lesz a felcser, a piócás meg sok szép magyar legény, angyalt csinál a vajákos, elrothad a méh, borzong a faluvége, befelé kunkorodik a lélek, hiábavalóságok szelei fütyülnek a Hargitán, mérgezi magát az öreg tanító, árokparton végzi a tekintély, csinos, új portára tesz szert a butaság, silányodik az ének, már nincs, ki kaput nyisson, ha jő a betlehemes, nyikorog a régi kapu, de nem úgy, mint valamikor, hanem rútul, elfogy a szürke marha, eltűnik a racka, nem vigyorog többé a mangalica, mindenki szajhája lesz a Hortobágy, hódít a futóhomok, hódít az elmenés, ritkul a keresztelő, iszonyodnak a nevek, „a dudva, a muhar altat, lehúz, befed”, már vicsorog a hagyomány láncaira kötött fejlődés, zsírosodnak a lelkek, foszladozik az akarat, szikkad a trágya, nagy az aszály, a ritka eső elveri a javakat, elballag a régi boltos, el az utolsó kanász, a legutolsó pap, és nem mondja meg, hogy akkor mi a teendő, szétzüllik a nyáj, lesnek a lélekkufárok, pipára gyújt a dermesztő magabiztosság, a legócskább szajha, a megfellebbezhetetlen igazság.
Az öreg juhász meg nem is tud az egészről.
Az öreg juhásznak elfelejtettek szólni.
Kapoli Antal botot farag.
Mert valaminek azért szépnek és öröknek kell lennie ebben az életben.
Ezért, hát csak ezért…
Megcsókolnám azt a gyönyörű, szent kezet. De már nem lehet. Már csak haragudhatok, amiért Kapoli Antal öreg juhász nem haragszik ránk…
(Részlet Bayer Zsolt Régi magyar kalendárium című kötetéből, amely decemberben jelenik meg.)