Nézzük, mi a pálya!

Baracska még csöndes. És amilyen szerencséje van a községnek, nagyrészt az is marad: a 7-es főút érinti ugyan a települést, ám talán ha kéttucatnyi családi ház mellett dübörög el a forgalom. Ezért nem beszédtéma a fizetős M7-es, hiszen, ha valóra is válnak a kerülőútra menekülő autósok tömegét feltételező jóslatok, Baracskán akkor sem változik semmi.
Legalábbis így gondolkodnak a belsőbb utcákban élők. Az Országút (ezen a néven fut át Baracskán a 7-es út) közvetlen közelében azonban már más a hangulat.
– Zaj most is van, de nem is ez lesz a legnagyobb gond – magyarázza Laci bácsi a kerítésre könyökölve –, mert amikor időnként ideterelik a forgalmat, gondolom, amikor újítják a pályát, akkor egy lélegzetvételnyi szünet sincs két autó között. És a lélegzetvételt szó szerint értem. Mindent elborít a benzinszag.
Pedig a Fehérvártól kelet–északkeletre légvonalban 29 km-re, a Budapest–Székesfehérvár vasútvonal félútján fekvő Baracska ilyenkor, benzinszagmentes napokon igencsak barátságos képet mutat; két kamion között – mert azért jönnek a teherautók most is – a mező felől az énekesmadarak dalát, a házak irányából pedig a tyúkok kotkodácsolását hallani. Meg emberi szót is, mert ami azonnal föltűnik, hogy hiába vagyunk itt a főváros tőszomszédságában, a helybéliek – és kivétel nélkül mindenki – még az idegent is „Szép jó napot kívánok”-kal köszöntik. Ennek ellenére a községet még nem árasztották el a kitelepülők, s ez Baracska második szerencséje.
A helyközi közlekedés ellenben pocsék; aki leszáll a buszról, jobban teszi, ha lélekben hosszabb itt-tartózkodásra rendezkedik be, olyannyira ritkán járnak a buszok.
A járatra várva legalább van idő megismerkedni a település történetével. Baracska nevét eleinte Boroksnak, utóbb Barachkanak, kivételesen Baraczkanak, 1681-óta pedig Baracskanak írják. A község középkori nagyságáról nincs adat, kivéve azt, amely szerint 1212-ben már állt a templom, amely a középkor végéig maradt fenn, aztán valamiként elpusztult. A baracskai középkort egyébként is homály fedi, a következő feljegyzésre fél évszázadot kellett várni: 1781-ben templom, paplak, iskola építésére, később haranghasználatra is kértek engedélyt a falu lakói. Az 1784–1786 között végzett népszámlálás 151 házat és 1150 lakost talált, 1830-ban viszont már 1511-en éltek errefelé, s a gyarapodás odáig jutott, hogy napjainkban két és fél ezren vallhatják magukat baracskainak. Mindezeken kívül még egy dátumra büszkék a helyiek, méghozzá 1925-re, amikor Baracskán egy faragott római kori követ találtak Jupiter, Júnó és Minerva alakjával.
– Nem mi leszünk ennek az egésznek a kárvallottjai, hanem a Balaton partján lesz az igazi dzsumbuj – ezt megint Laci bácsi mondja, aki időközben, míg buszra vártam, megjárta a közeli éttermet, s most háromrészes ételhordóban viszi hazafelé a menüt.
Laci bácsinak igaza lehet. Hiszen csak egyhetes a hír, miszerint a matricahasználat alóli mentességet kér Siófok a várost elkerülő, Aliga és Zamárdi közti 20 kilométeres M7-szakasz használatára.
– Az M7-es autópályán bevezetendő, túlzottan magas díj eredménye az lesz, hogy a régi balatoni műútra, a 70-esre, illetve belterületen a 70/A útra terelődik a távolsági forgalom jelentős része. A Siófokra zúduló forgalomnövekedés katasztrofális helyzetet okozhat – fogalmazott múlt héten szombaton Balázs Árpád, Siófok polgármestere, hozzátéve: a városon átvezető főút három általános iskola, egy óvoda, a kórház és a rendelőintézet mellett, Siófok legnagyobb lakótelepein halad el, s amikor korábban erre az útra terelték az M7-es forgalmát, a városban teljességgel lehetetlenné vált a közlekedés.
– A Balaton térségében született minden környezetvédelmi és területfejlesztési elképzelés megfogalmazza, hogy a közúti közlekedést a vízparttól, az üdülőövezetektől és a lakóterületektől távolabb eső tehermentesítő utakra kell irányítani, hogy csökkenjen a légszennyezettség és a zaj – jelezte a polgármester. – A város vezetése ezért azt javasolja, hogy az autópálya-használati díjat 2003-tól a tervezettnél kisebb mértékben emeljék, és hogy Székesfehérvár, valamint Balatonvilágos és Zamárdi között ne legyen matrica-ellenőrzés. Ezzel, Tatához és Hatvanhoz hasonlóan, a két nagyváros mellett elkerülő, tehermentesítő útként működne az autópálya.
– Míg 2000 és 2002 között 20 ezer forintról 24 ezer forintra nőtt a matrica díja, 2003-ban, a tervezett 30 százalékos emeléssel, 31 ezer forintra emelkedhet. Vagyis Magyarországon drágább lenne az autópálya, mint Ausztriában – mondta Manninger Jenő keszthelyi országgyűlési képviselő, volt közlekedési államtitkár. A véleményhez csatlakozott Fülöp László, a Siófoki Fürdőegylet elnöke is, kifejtvén: nem az autópálya-díj bevezetése ellen van kifogásuk a siófokiaknak, csak olyan megoldást tartanánk elfogadhatónak, amely nem zavarná meg a várost azzal, hogy rázúdítja a térségen átvezető 65-ös szekszárdi, 64-es dunaújvárosi, 71-es észak-balatoni utak és az M7-es forgalmát.
Hogy közlekedési szempontból milyen lesz a siófoki nyár, azt egyelőre csak sejthetjük. Azt azonban már pontosan tudjuk, hogy milyen egy decemberi hétköznap Martonvásáron.
Zajos. Martonvásárnak ugyanis nincs olyan szerencséje, mint Baracskának, mert a települést nemcsak érinti, hanem kettészeli a 7-es főút. A vásáriak tehát a már említett időnkénti elterelések eredményeként tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy mit jelent a drasztikus forgalomnövekedés. Az útvonal ráadásul Martonvásáron is egy iskola mellett vezet el, s így torkollik a település központjába, ahol négy villanyrendőrön és nyomógombos lámpákkal védett gyalogátkelőn keresztülbukdácsolva halad tovább a Balaton felé. Ezt azért fontos megemlíteni, mert a lámpák még így dél körül is tiszteletre méltó hatékonysággal akasztják meg a közlekedést, mert a kisdiákok egyesével érkeznek és kelnek át a főúton.
A Martonvásár központjában élőknek azonban már most is komoly megrázkódtatást jelent a 7-es út léte. S a megrázkódtatás ebben az esetben nem pusztán üres szólam, mert a meglehetős rendszerességgel errefelé dübörgő kőszállító teherautók valóban megrengetik az út menti épületeket.
– Inkább ne itt vegyen magának házat – világosít fel az út menti egyszemélyes benzinkút személyzete, miután valamiért Martonvásárra költözni szándékozó budapestinek néz. – Hallja, mi van már most is – ezt egyébként egy kisebb kamionflotta érkezése miatt már-már kiabálva mondja –, és akkor ezt nyugodtan beszorozhatja tízzel. Mert januártól szinte az összes Balaton irányába közlekedő teherautó itt fog végigdübörögni.
– Legalább lesz forgalmam – mutat a 95-ös benzint, igaz, azt hét forintos kedvezménnyel kínáló kútra, ám a kijelentés pozitív üzenetét jelentősen csökkenti a hatalmas betűkkel írott „Elfogyott” tábla.
És nem a benzinkutas ifjú az egyetlen, akinek az egyik szeme sír, a másik meg nevet, ha az autópálya-matrica kifejezést hallja: a nevenincs kocsma üzemeltetője is abban bízik, hogy az autósok majd Martonvásáron, és hát természetesen az ő vendéglátó-ipari egységében elégítik ki szükségleteiket.
Az egyetlen apró asztalra s a két nyerőgépre tekintve azonban hiúnak tűnik az ábránd, mint ahogyan az is, hogy épp harminc kilométernyire Budapesttől állnak majd meg nézelődni az autópályát elkerülő balatoni turisták. Pedig lenne mit nézni. Mert gyönyörű a Brunszvik-kastély, s az épületet körülölelő park is, nem beszélve a Jung József által tervezett barokk templomról, vagy az egyedülálló Óvodamúzeumról. Csakhogy a nevezetességek megtekintéséhez le kell kanyarodni a 7-es főútról, s az ember, ugye, nehezen mond le előnyös helyzetéről. Főként, ha azt egy közlekedési dugóban vívta ki magának.