Nyuszifül, nyusziszem

Azt mondják, a művészet utánozza az életet. De az élet meg a tévét utánozza. Az emberek (vagyis a tévénézők) nem tudják, mi a képzőművészet, de tudják, hogy mi tetszik nekik. Az tetszik nekik, amit már ismernek. Köztudott dolgokat kell tehát festeni, sok-sok suskát keresni vele, aztán visszavonulni, és igazi képeket festeni. Ez a legnagyobb csapda. És Andy Warhol, akiért ma hét tót falu harcol, mint annak idején Homéroszért hét görög város, bele is lépett ebbe a csapdába. Amíg a képzőművészet az emberiség kozmetikai szalonja, addig se a művészet, se a civilizáció (ha szabad még ilyen szót használnunk) nincsen biztonságban.
A XIX. század legnagyobb festője alighanem Tom Sawyer volt, aki ráadásul másokkal festette át Polly néni léckerítését, úgyhogy még neki fizettek érte. De hát ilyen festő jó, ha egy születik egy évszázadban. De még neki is megvoltak a határai. Minden festőnek megvannak, ezért tartja az átlagember fontosabbnak a keretet a vászonnál. Ma már minden művészet, amit szárazon meg lehet úszni. A művészet – miként Frank Zappa mondta – az, hogy a semmiből valamit csinálunk, és azt eladjuk. Picasso egyszerűbben fogalmazott: Adjatok egy múzeumot, és én teleföstöm.
Csak olyannak szabadna képet venni, aki egyszerűen nem tud élni nélküle. Van, aki barométernek használja. A képzőművészet jobban megmutatja, mi történik a világunkban, mint akármely tőzsde vagy parlament. Recesszió az, ha nem vesznek képeket, pangás pedig az, ha már könyveket se. Mi most valahol itt tartunk: annak a kb. ötezer embernek, aki eddig eltartotta a kultúrát, elfogyott vagy másra kell a pénze.
És akkor jön Regős István, egy naivul tudatos, késő romantikus, viszszafogott hangú ember, a maga végtelenül letisztult, egyszerűsödött, mégis sokjelentésű világával, és meg akar minket győzni, hogy az igazság fontosabb a valóságnál. A festészet a tévén keresztüli kukkolásnál. Az ő képei lehetővé teszik, hogy egyszerre megleljük és el is veszítsük magunkat. A jó festőnek – Gauguin szerint – nincs szüksége arra, hogy címet adjon a képének. Ez Regősre is igaz, ő mégis ad címeket.
A Víkendház egy házgyári épülettől néhány méterre felállított színes lemezekből összerótt bodega. A szegénység, bizony mondom néktek, színesebb a gazdagságnál. Mert egy másik képen ott van egy valódi hétvégi ház, amelynek ablakain sose húzzák föl a redőnyt. Túl szép ez ahhoz, hogy igaz legyen, gondolnánk. Pedig abban a pillanatban, hogy csalni kezdesz a szépség kedvéért, nem vagy amatőr többé, Max Jacob szerint. „Nap mint nap” nyomasztó villamosokon utazunk a regősi világban, ahol még egy rendőrautó is balesetet szenved. Mindezt egy rádióban látjuk, térben, mert hát a rádió, a „Katasztrófa konténer” mondja el nekünk az ilyesféle híreket. Külön tetszik nekem, hogy Regős még mindig hisz abban, hogy Közép-Európában még van négy évszak. Volt is egy régebbi, Four Seasons című képe. Most négy nagy táblaképet fest, a már csak tőlünk északabbra létező négyes ritmusról. Magyarország már régen nem a kontinentális, hanem a mediterrán éghajlati övhöz tartozik. De a Nyár című képen ott van gyermekkorunk iszonyatosan primitív falmintája, a ventilátor, ami csak búgni tudott, az udvari medence, ami egy óriási lavórra emlékeztet, és a kerítés mögött egy magasra dobott labda. Vagy maga a nap? Egy másik képen a parabolaantenna maga a hold. A Tavasz című képen egy tiroli vadász puskája mered a céltáblával ellátott fára. A Tél egy karácsonyfa alá költözött. A mozdonyról és a rá várakozó alagútról (Freud) Zsiga bácsi hosszú értekezést kanyarítana. Az Árvízió című képen, mintha maga a festő sem bízna már a régi szép időbeosztásban, a képen is, de a kép a képben megoldással készült kis képernyős tévékészüléken is elönti világunkat az ezredelő szennyes áradata. A Vihar is ilyesmire utalhat. Nekem a képről egy vicc jut az eszembe:
Éjszaka egy cirkáló jeleket ad a szemközti fényforrásnak. Itt az Invincible cirkáló. Térjen ki. Válasz: Térjen ki maga. Itt a világítótorony.
És közben észre se vesszük, hogy a színek királynőjével, a feketével van festve majdnem az egész kép.
Regős, a maga szelíd, de konok módján azt teszi, amit nekünk is tennünk kéne: átfesteni egy kicsit a világunkat, de mindennap. A tudatos és a tudattalan találkozási helye a kép, sokszor maga a festő sem tudja, mi lesz az egészből. Festeni néha könnyű, mondá Dalí, néha lehetetlen. Valahol Isten és a művész között történik valami, amit talán véletlen szükségszerűségnek nevezhetnénk. Ha mernénk ilyeneket mondani. A kép a láthatatlan víziója. Nem is az a fontos, mit látunk Regős képein, hanem az, hogyan változtat meg bennünket észrevétlen a szemlélésük. Különben is: a művészet túl komoly ahhoz, hogy komolyan vegyük.
Látod, mondta egy amerikai író az unokahúgának, akivel szerelmi viszonyt folytatott, így jársz te is, ha sokat rágod a körmödet! Mondta ezt a milói Vénuszra mutatva.
Mondhatnám még tovább is, de ez nem minimal art, amelyhez maximális duma kell. Egy dolgot megfigyelhetünk Regős képein: hogyan lopakodtak le vásznairól az emberek. De a tárgyaik mindvégig utalnak rájuk.
A vége felé egy recept, a siker titka, egyenesen Einsteintől. Az egyenlet a következő:
A = X + Y + Z
Ahol A a siker, X a munka, Y a játék, Z pedig: tartsd a szádat erről.
Van itt egy kép, a Vadászház című, melyen két nyúl is látható. A füleik olyanok, mint mögöttük a tuják, a szemük meg… A szemük üvegből van. Veszélyes mozdulat ez. A kínai festészet ismerőinek nem újdonság az a történet, hogy Csang Szeng-jao egyszer egy olyan sárkányt festett, hogy csuda. Csak a szemét nem festette meg. A császár megparancsolta neki. Amikor Csang Szeng-jao a szemeket is odaföstötte, a sárkány elrepült.
Ezért nézem én gyanakodva Regős nyulait.
(A kiállítás december 31-ig megtekinthető a Várfok Galéria „XO” termében, II. kerület, Várfok u. 11.)