Pávaól

Ezerkilencszázhatvankettőtől a Petőfi Sándor Általános Iskolába jártam, amelynek minden nevében foglalt szava igaz volt (a kor színvonalán): kisdobosként, majd úttörőként a nagy forradalmár költő ükunokáinak (szellemtestvérének, kései elvtársainak) kellett éreznünk magunkat, a viszonyok igencsak „általánosak” voltak, s minden jel arra mutatott, hogy az intézmény Makarenko elvei alapján áll. Itt nem szerették a nagyon okos gyerekeket, az egész a csibészek féken tartására volt kitalálva. Belényi Gyula igazgató bácsival kezdődően és Sebestyén Pali bácsi hivatalsegéddel bezárólag a politikai feddhetetlenség döntött el minden vitát, és a fokozatos öntudatosodás garantálta az előmenetelt (amelyhez tanácsos volt igen „mélyről” venni a startot).
Így hát lírám a vidékiség tengerszint alatti csendjében kezdte meg félszegúszó létét. Csipkelődő csasztuskákat „költöttem” a fiúk bosszantására, no meg azért, hogy magamra irányítsam a lányok figyelmét. Ez majdnem felért a gitározással (később az is volt), a farmernadrággal vagy a fülre növesztett hajjal, szóval nem számított normális „körülménynek”. Szerettem volna vagabundnak látszani; eljátszottam a titokzatos úttörőt, aki nem voltam, hiszen hogy rám ijesztett Belényi igazgató bácsi! Egyszer magához hívatott, s valami partizánmunkáért tett szemrehányást, amelyet én határozottan tagadtam, noha történelemóráin sokszor dicsérte a lesből támadó ellenállókat. Végre megértettem, hogy béke van, boldog vagyok, és takarodjak a helyemre.
Azt hiszem, akkor kerültem közel a költészet lényegéhez, amikor ennyire pontosan láttam Belényi igazgató bácsi arcát, a sárgás-eres szemfehért. Gondoltam, van remény, mert felesége elfelejtette kicsipegetni a füléből a szőrt, ami ím rá vall, s talán bensőjének gyökerét vesztett folytatása.
Lebombázott arcából tépetten fordult ki acélkeskeny szája, álla alatt diónyi hasadóanyag: az ádámcsutkája. Száraz lélegzése mintha benne megbújó másik lényt táplált volna, aki ugyancsak ő, ám arányosan kisebb, egy törpe Belényi (igazgató bácsi). Nagyon megszomjaztam a szabadságot. Végül is nem tudtam, hogy mi baja velem, pontosabban, hogy mi derülhetett ki. Számos csibészséget tulajdonítottam magamnak, s attól tartottam, színről színre ismeri őket. Cipőm orrát kellett volna néznem, vértanúpózba fagynom, mégsem ment. Belebámultam képébe, aztán felkalandoztam gyér hajáig, vissza dinnyehéjsima homlokára, belefúrtam tekintetemet szemöldöke kopott ívébe, meglobogtattam az álla alatti renyhe bőrt, csicsíja-babája, szegény igazgató bácsi.
Engesztelhetetlen – jutott eszembe, tart a belé írt elvek elárulásától, mert nem tudja pontosan, mi számít eretnekségnek. Na jó, bűnös vagyok, döntöttem el a végtelen pillanat hatása alatt hirtelen. Az „apa” – mondhatni, zseniálisan – megérezte meghátrálásomat, hogy a falnál is hátrább lépek, az alázat metafizikai mezejébe, ahol már neki sincs hatalma, tehát mint kötelező dramaturgiai elem, következhetnék a megbocsátás – de nem. Annak ugyanis már semmi értelme, a játék véget ért. Nem dráma ez, hogy katarzist követelhessünk, inkább ágas-bogas líra, én-ek csatája, körkörös hülyítés – az nyer, aki előbb találja meg a megfelelő szavakat.
– Kovács! Milyen partizánmunkát akar itt csinálni? – nézett rám merőn, s párolgott belőle az ünnepélyes düh. Kérdésében ott volt az ítélet. Most végre elővett. De – minő mámoros érzés! – ezek nem a megfelelő szavak. Dörömbölt bennem a rémület alá cementezett, még mélyebb, poétikai „feneketlenségű” tárnákból a felismerés: Belényi igazgató bácsi eltévesztette a mondatot! Nevem közönségessége pedig megtörte a varázst, a „Kovács” bosszút állt, kis pulykakakas lett a komor „bölényből”.
Költészetem valószínűleg ekkor vált „egzisztenciális” érdekűvé, abban a pillanatban, hogy egyszerre élhettem át a másik hatalmi helyzetét és nyelvi fölényemet. Gyönyörű, reménytelen ügy: a bírákat nem lehet „megdumálni”, de költészetileg ki lehet nyitni lelkük szomorú, sivár termeit, meg lehet szólaltatni a fal felé fordított, hamis zongorát. Gyerekes elégtétel, krampusz-esztétika, kinőtt „versenyláz”. Mégis látom önt, Belényi igazgató bácsi, benne van a versemben, itt szorít ugyan, ott bővebb egy kicsit, de hisz tudja, az angyalok nem hordanak ruhát.