Rémségek kicsiny kertje

Első pillantásra a kelet-londoni Brick Lane ideális helynek tűnik ahhoz, hogy egy ilyen kiállítást befogadjon. Az egykori iparterület és munkásnegyed hosszan elnyúló utcájának házai – az elmúlt évtizedek brit bevándorláspolitikájának következtében – ma a 140 ezres londoni bangladesi közösségnek adnak otthont, valamint a metropolis egyik legnagyobb mozlim imaházának is. A fősodorral szemben úszó művészek, divattervezők, lakberendezők is szívesen nyitják meg itt üzleteiket, de legfőképpen a kávéházak uralják az utcafrontot: a Piccadilly Circus karácsonyi vásárlási őrülete után kifejezetten üdítő kis negyed (Londonban sokan csak „Banglatownnak” hívják).
Az Atlantis Gallery voltaképpen egy, az utcára nyíló, régi üzemcsarnokból átalakított kiállítóterem, ennek köszönhetően igazán ipari méretekkel. Szombat este nyolc óra tájban hosszú sorok kígyóznak a pénztárak előtt (vagy sok a hozzám hasonló, unatkozó turista, vagy tényleg trendi esténként hullákat nézegetni). Olyan családokat is látni, amelyek iskoláskorú tagjait is elhozták okulni, a tárlat korhatár nélkül megtekinthető. Az óriási érdeklődés gyaníthatóan annak a nagyszerűen időzített reklámkampánynak is köszönhető, amely a városszerte látható plakátok hívó szövegével azt sugallta, hogy Von Hagens professzor nagy sajtóvisszhangot kiváltó nyilvános boncórája után már nem sokáig látható a tárlat (egyébként februárig marad Londonban az anyag, amikor is az előzetes terveknek megfelelően a kiállítás továbbköltözik – a bezáratás veszélye, a szervezők gyakran hangoztatott állításával szemben, nem fenyeget). A pénztárhoz vezető kordon mentén a sajtóból kiollózott cikkek bizonyítják a lassan előrearaszoló sorban állóknak: a kiállítás világszerte óriási felzúdulást váltott ki, ami – ahogy azt a jegyre várakozók is megállapíthatják – ismét csak kitűnő reklám. (A magyarországi visszhangot az összeállításban a Dunaújvárosi Hírlapból kivágott MTI-fotó és képaláírás képviseli.)
Az első vitrinek amolyan bemelegítő jellegűek: lábszárcsontok, koponyák fekszenek az üveg alatt, általános iskolai színvonalon megírt magyarázó szövegekkel. A továbbiak valóban felkavaróak: különböző pozíciókba beállított egész alakos torzók, hússal vagy anélkül, közszemlére tett belső szervekkel, amelyek némelyikét – szívet, gyomrot vagy agyat – az elhunyt a kezében tart. A legnagyobb, mondhatni, grandiózus alkotás lovat és lovast ábrázol: természetesen mindkettőt felboncolt állapotban. A rengetegféle emberi torzó között külön érdekességet jelentenek az idegpályákat és érrendszert bemutató preparátumok, amelyek speciális eljárással – e csatornák körüli hús és csont elmaratásával – készültek. „Nézd, mennyi kis véredény van benne” – szólal meg mögöttem egy középkorú hölgy, miközben elmélyülten tanulmányozom az egész alakos érhálózat rejtelmeit. „Na igen – veti oda unottan barátnője a férfi vezérlő szervét vizsgálva –, egy éjszaka mégis csak egyszer használható.”
A nyolc hónapos várandós anya felboncolt és műanyagba öntött teste előtt, akinek méhében nyugszik meghalt gyermeke, nem hallani hasonló viccelődést: a kiállítás végén elhelyezett vendégkönyvek egyik-másik bejegyzése szerint a rendezőknek illett volna felhívni az idelátogató és gyermeket váró hölgyek figyelmét a kiállításnak erre a részére, amely még a legerősebb idegzetűeket is némaságba dermesztheti. Ehhez képest felüdülést jelentenek a nemi szervekről készített preparátumok, bár a női lényegen, ahogy a való életben, itt is nehéz eligazodni.
A tárlat vége felé újabb meghökkentő installáció – merthogy Günther von Hagens professzor szerint a tudományos ismeretterjesztés mellett valójában művészi alkotásokat hoz létre: lenyúzott bőrű alak kiálló csontokkal és hiányos belső szervekkel térdelő helyzetben kezét egy kereszten nyugtatja, markában szívét tartja. A felirat szerint a „művész” ezzel az alkotásával a katolikusok előtt akart tisztelegni, mégpedig azért, mert az egyház a vallások közt egyedülálló módon már jó pár évszázaddal ezelőtt pápai rendelettel engedélyezte a holttestek felboncolását és az emberi test ilyeténképpen való megismerését. Az alkotás persze – ahogy a kiállítás egésze – ízléstelen: legfőképp azért, mert fájóan híjával van a művészi képzelőerőnek, jóllehet a professzor bámulatos találékonyságról tesz tanúbizonyságot, ami a testek különféle módon való feldarabolását illeti.
Ez a megállapítás egyébként a tárlat egészére igaz: bár Von Hagens a tudományos ismeretterjesztés álarca mögé bújik, a látogató semmivel sem tud meg többet az emberi test rejtelmeiről, mint egy jobb anatómiai atlaszból. Ha viszont a kiállított „alkotások” művészi értékét tekintjük, akkor azt kell mondanom, valami rejtélyes oknál fogva a holtak csontjának és húsának puszta látványa nem adja meg azt a katarzist, azt a macabre-élményt, amelyet a tárlat témája kimondatlanul ígér az érdeklődőnek. Ami a jó egyórás sétából igazából számomra megmaradt, az a londoni viszonyok között amúgy nem drága, tízfontos belépőjegy. Ez pedig a kiállítást eddig világszerte megtekintők millióit figyelembe véve legalább üzleti értelemben figyelemre méltóvá avatja az eseményt.