Tabu és tapintat

Van annak már jó pár hónapja, hogy megvásároltam egy könyvet az egyik bevásárlóközpontban. Kicsit riasztott a színe és a borítón levő dombornyomás (csicsás ponyvát és kasszarobbantó lektűröket szoktak így csomagolni), és az sem volt túl bizalomgerjesztő, hogy a bolt házi toplistájának második helyén találtam, nagy mellű nőt ábrázoló címlap és a sztárriporter pokoljárása közt. Mégis megvásároltam, egyrészt azért, mert hallottam a botrányról, amit Amerikában kavart Bernard Goldberg Bias című könyve (Elfogultság); másrészt pedig mindig érdekel, amit rólunk, újságírókról és az általunk művelt dolgokról írnak. A magyar kiadó által jó érzékkel Médiahazugságokként piacra került könyv döbbenetes olvasmány, alapműve lehet nemcsak a jobboldali gondolkodásúaknak, hanem minden olyan felnőttnek, akinek az agyába Zsanett filozofikus mélységű kijelentésein kívül más gondolat is képes tartósan megkapaszkodni.
Arra számítottam, hogy a CBS veterán riporterének könyve jókora botrányt kavar Magyarországon is. Azt vártam, hogy televíziós beszélgetőműsorok tucatjaiban kezdik boncolgatni, hogy a hírtorzítások és tévés manipulációk hogyan működnek Magyarországon; neves publicisták – megannyi Pulitzer-emlékdíjas – fejtik ki, hogy amerikai kollégáikkal ellentétben ők aztán egyáltalán ; szóval téma lesz a könyv, elindít egy felszabadító vitát korunk egyik utolsó szent tehenéről, a magyar sajtóról.
Ha ma valaki rákeres egy internetes keresőben a Médiahazugságok szóra, nyolc találatot jelez a gép. Írt a könyvről a Hit Gyülekezetéhez közel álló hetilap, a Hetek és az Országos Széchényi Könyvtár weboldalain van róla egy pár soros ismertető. Ennyi. A baloldali-liberális sajtó igencsak tapintatos önmagával szemben, a konzervatív média pedig erőtlen ahhoz, hogy tematizálja a közéletet, így aztán a médiamanipulációkról szóló első forrásmunka elsikkadt az ismeretlenségben. Ami kényelmetlen a többségnek, arról nem eshet szó, de amint felvillan egy halvány támadási felület a kisebbségben lévők ellen, azonnal beindul a propagandagépezet. És ne feledjük az arányokat: nálunk kilencvenöt százalék harcol könyörtelen kíméletlenséggel az öt százalék ellen.
2002 karácsonyán – ha a Magyar Nemzet nem létezne –, néhány beavatotton kívül senki sem tudná, mit jelent a D–209. A feledés homályába merült volna a vecsési számlagyár, Tasnádi nagy valószínűséggel az ATV stúdiójából vadászna a jobboldalra, gond nélkül költözne a Területfejlesztési Hivatal a Hattyúházba, és a december 1-jei magyar–román közös ünneplés mínuszos hír lett volna a napilapok tizenvalahányadik oldalán.
A hírek (és tények) feletti korlátlan ellenőrzés tehát még nem tökéletes. A véleménykontroll már sokkal jobban működik, ahhoz ugyanis korántsem elég az egyszeri megjelenés. Egy hírt nehéz letagadni, ám az itt megjelent véleményt kiválóan lehet ellensúlyozni az összes többiből áradó, ellentétes gondolatformálással. Divatos szavak jegyében – politikai korrektség, kisebbségvédelem stb. – lehet büntetlenül megalázni és terrorizálni a többséget; agyonhallgatni problémákat és elfogadtatni az extrémet. Erről szól a könyv, és erről szól ma a magyar média.
Vegyünk néhány konkrét példát. Magyarországon – hála istennek – jóval kisebb a HIV-pozitívok aránya, mint ahogyan arra korábban számítottunk. Kevéssé fertőzött ország vagyunk, az AIDS-bomba nem robbant nálunk. A hisztéria azonban nem lett kisebb – akárcsak Amerikában, itt is sokak érdeke, hogy napirenden tartsák a témát. Tudom, a veszélyre való figyelmeztetésből soha nem elég, de nem csak erről van szó. December elsején, az AIDS világnapján a bulvárlapok és -műsorok féligazságokkal és rémhírekkel voltak tele. A vírus nem tesz különbséget a különféle szexuális orientációjú emberek közt – harsogták, ám azt elfeledték megemlíteni, hogy nálunk a fertőzöttek több mint hetven százaléka homoszexuális. Rohamosan nő a heteroszexuális kapcsolatokban megfertőzöttek száma – mondták, nem beszélve arról, hogy ha eddig százból négyen fertőződtek meg ezen a módon, és most már nyolcan, akkor igaz ugyan a kétszáz százalékos növekedés, de még mindig töredéke a más módon való fertőződéshez képest. Jól hangzik, hogy bárki megfertőzödhet (ez matematikailag biztosan igaz is), de hozzátartozik az igazsághoz, hogy a fertőzöttek döntő többsége szabados életvitelének következményeként kapta el a halálos vírust. Jó lenne elgondolkodni azon, hogy kinek érdeke ez? Miért fontos rettegésben tartani a lakosságot, kinek használ, ha nagyságrendekkel nagyobbnak tüntetjük fel a veszélyt? A gyógyszergyártóknak? Az AIDS-aktivistáknak? A témaszegény újságíróknak? A melegeknek, hogy nem csak őket sújtja a kór? Az erkölcsteleneknek, hogy mások is éppúgy rettegnek, mint ők?
A magyar nyilvánosság zsoldosai éppúgy elnézőek a hatalommal szemben, mint amerikai társaik. Ehhez mindössze arra van szükség, hogy a barátok legyenek hatalmon. Mióta az MSZP és az SZDSZ kormányoz e honban, nagyságrendekkel kisebb lett az érdeklődés a zámolyi romák (és általában a romák) sorsa iránt: a cigányok nagy többsége azóta minden bizonnyal békében, boldogságban és gazdagságban él, problémát csak azokon a településeken tapasztalni, ahol fideszes a polgármester. Bár jó pár napja beköszöntött a hideg, a hajléktalanok immár nem a címlapon vagy a híradó első anyagában fagynak meg, hanem csak hátul, a kis színesek közt. A gulágrendszer a krauszi értelmezésben ártatlan úttörőtábor volt csupán – nemrég egy egész konferencián át bizonygatták, az izraeliek sorozatosan megsérthetik az ENSZ-határozatokat (Irak nem); és teljesen természetes, hogy amikor a jobboldali lapok vannak a kis példányszámuk miatt bajban, akkor az a piac következménye, amikor a baloldaliak, akkor „állami segítséggel is meg kell menteni ezek értékeit”. Arról nem is beszélve, hogy a Magyar Nemzet csak akkor volt központi téma, amikor állami hirdetést kapott. Amikor – bár példányszáma indokolná a reklámot – központi tiltást tudtunk bizonyítani, akkor ez nem volt hír.
A héten roma téma van a Big Brotherben. Tegnapelőtt este a meghívott vendégek sajnálkoztak azon, hogy nem volt roma származású a bezárt tizenkettőben. Kínosan ügyeltünk arra – mondta a műsorvezető –, hogy se bőrszín, se szexuális preferencia, se más alapon ne válogassunk, csak az volt a mérce, hogy érdekes és bezártságot tűrő egyéniségek kerüljenek a műsorba. A vendég nem adta fel: van, amikor a jó cél érdekében szükség van a (pozitív) diszkriminációra – válaszolta. Az akció sikeres, van már roma Mikulásunk is, és ezernyi terv vár pénzre és politikai akaratra.
Talán jó lenne, ha a jövőben a nagy kisebbségvédők – szigorúan a politikai korrektség jegyében – védelmi akciójuk előtt magukat a kisebbséget is megkérdeznék, hogy igényt tartanak-e a védelemre. Ha már a Mikulásnál tartunk: nemrég olvastam, hogy Ausztrália egyik államában betiltották a Mikulás-ünnepséget, nehogy megbántsák a nem keresztény kisebbségeket (a következő áldozat várhatóan a karácsony, majd a húsvéti nyuszi). Az Ausztrál Családszövetség szerint ez tipikus példája annak, amikor a politikai korrektség valakinek az agyára ment, hiszen ezzel a logikával bármilyen kulturális eseményt be lehet tiltani. Különben a döntés ellen több, nem keresztény állampolgár is tiltakozott…