Tetemrehívás

Hatalmas botrányt kavart Londonban Günther von Hagens professzor és showman, aki preparált emberi tetemekből rendezett vándorkiállítását „nyilvános boncolással” kívánta népszerűsíteni. A rendezvényt egy ötszáz fő befogadására alkalmas galériában tartották. A felháborodásnál csak az érdeklődés volt nagyobb, ezért az eseményt egy tévécsatorna is rögzítette.

Londonban a híradások szerint százhetven éve nem tartottak nyilvános boncolást. Ezúttal egy hetvenkét évesen elhunyt német üzletember porhüvelye került terítékre. Sokan megkérdőjelezik, hogy etikus volt-e az esemény, és az eljárás során nem sérültek-e az elhunyt férfi személyiségi jogai. Mindenesetre a professzor bebiztosította magát: rendelkezik a néhai, hajdan önpusztító életet élő, erősen dohányzó és italozó úr írásos engedélyével. Ennek ellenére a rendőrségre számtalan feljelentés érkezett az ügyben, mint ahogyan Günther von Hagens több európai nagyvárosban bemutatott kiállítása is tiltakozások és feljelentések közepette állta az érdeklődők rendkívüli ostromát.
A Testek világa című bemutató újdonsága, hogy a maradványok nem valamiféle konzerváló folyadékban vannak tartósítva, hanem Günther von Hagens speciális eljárásával, a plasztinációval, amelyet a heidelbergi egyetemen fejlesztett ki tudományos tevékenysége során. Boncoláshoz formalinoldattal, karbolsavval, glicerinnel, etilalkohollal készítik elő a tetemet; tartósításra pedig korábban az úgynevezett viaszos eljárást alkalmazták: a preparátum nedvességtartalmát egyre koncentráltabb alkoholfürdőkkel vonták ki, végül folyékony paraffinba merítették. Ez nagyon hasonló Günther von Hagens módszeréhez, a plasztinációhoz, amelynek lényege, hogy a szövetek folyadékait elvonják – valószínűleg szintén alkoholos fürdő alkalmazásával –, majd szintetikus gyantával pótolják. Így a testek forma- és színtartása megnövekszik, és a preparátumok alkalmassá válnak arra, hogy a legkülönfélébb életszerű pózokban ijesztgessék az arra vágyókat. A látogatók közül állítólag már több ezren jelentkeztek a sokak által Mengeléhez és Frankeinsteinhoz hasonlított professzornál, hogy földi pályájuk végeztével a kiállítás épületes tárgyaivá válhassanak. Vagyis nyersanyagban nincs hiány. A hírnek mindenesetre ellentmond valamelyik orosz csatorna tavaly év elején készített tényfeltáró riportja, amely szerint a novoszibirszki orvosakadémia közreműködésével szibériai nagyvárosokból valóságos holttestdömping érkezik Heidelbergbe, és sok orosz hajléktalan, valamint börtönben jobblétre szenderült rab földi maradványai kerülnek Hagens boncolókése alá. Ezt a professzor sohasem tagadta, hiszen kiállításán számos emberi bőr látható cirill betűs tetoválásokkal, de az üzletek jogszerűségére hivatkozik. A nehezen tetten érhető szervkereskedelem mellett most már hullakereskedelem is folyik kelet és nyugat között.
Hagens célja – kiállításának honlapja szerint – az, hogy mindenki megismerhesse az egészséges testet és annak működését egy szórakoztató anatómiai bemutató keretében. Ennek ellenére aligha kétséges, hogy tudományos haszna nemigen van a Testek világának, és erősen megkérdőjelezhető az ismeretterjesztő funkció is. A hagyományos orvosi és anatómiai múzeumokhoz képest a hangsúly Hagens bemutatóján az életszerűségre és a „művészi hatásra” került, és ennek érdekében olykor meglepő pózokban helyezték el a tetemeket.
Úgy tűnik, a kiállításnál sokkal érdekesebb a társadalom-lélektani jelenség, a valóságos tömeghisztéria, amely a Testek világa tárlat eddigi körútjának valamennyi állomásán, Berlinben, Bécsben és Londonban egyaránt tapasztalható volt. Nehezen megmagyarázható a hatalmas érdeklődés, bár az emberi maradványok közszemlére tételének jelentős kultúrtörténeti előzményei vannak.
A nyilvános kivégzéseknek például mindig is nagy respektusuk volt a történelem folyamán; a hullák közszemlére tétele hosszú ideig természetes velejárójuk volt a komor népünnepélyeknek. „Ázunk, mosódunk, ha eső csurog, / S ha a nap süt, bőrünk szikkad, feketül. / Szemünkkel szarka, varju tesz csufot, / Tép szőrt szakállunk, szemöldünk közül” – kesergett a kivégzésre váró Villon. Az akasztófán lengő hullák látványa természetes része volt a városképnek. Az oszló tetemek ábrázolása a középkori haláltánc-illusztrációk kedvelt és sokszor alkalmazott motívuma volt, hol csontváz, hol bomló testek formájában, ahogyan az utolsó ítélet képi megjelenítésénél vagy az elkárhozott lelkek bemutatásánál is gyakorta láthatók az ember belső szervei.
Külön történetük van a művészi vagy orvosi megfigyelés céljából végzett boncolásoknak is. A görögök és a rómaiak – leszámítva az alexandriai iskolát – nem végeztek ilyen jellegű anatómiai vizsgálatokat; és az emberi test felboncolása a középkorban sem volt szokásban. Kivételek persze akadtak: a híres salernói iskolában már a XIII. században is tartottak anatomica publicát, azaz nyilvános boncolást, maga II. Frigyes (1197–1250) német-római császár rendelkezett a tetemutánpótlásról, amikor megparancsolta, hogy kétévenként küldjék el egy-egy kivégzett bűnöző földi maradványait az orvosi iskolába. Ráadásul még a boncoláson való részvételt is kötelezővé tette az orvosok számára.
Ugyanakkor az ilyen eljárás nem volt általános, hiszen VIII. Bonifác pápa 1300-ban kiközösítés terhe mellett tiltotta meg a boncolásokat vagy az ezeken való részvételt. Ennek ellenére jó néhány középkori orvos vette magának a bátorságot, hogy közelebbről is megismerje az emberi test működését. Andreas Vesalius számos boncolás után írta 1543-ban anatómiai munkáját, a De corporis humani fabricát. A reneszánsz művészek is élénken érdeklődtek az emberi test iránt, Leonardo da Vinci és Michelangelo eleinte tanár felügyelete mellett vettek részt boncoláson, később maguk is kést ragadtak. A XVI–XVII. századra teljesen természetessé vált, hogy orvosok elsősorban kivégzett bűnözők tetemén ismerjék meg az anatómiát. A tudományos érdeklődés egyik szörnyű vadhajtása a viviszekció, az élveboncolás volt.
A bonctan története azonban nem ad választ arra a kérdésre, hogy miért örvend a XXI. század elején is hatalmas népszerűségnek az emberi maradványok látványa, akár Günther von Hagens kiállításán, akár a sokak által kedvelt horrorfilmekben. Erich Fromm szerint a nekrofília nem csupán a különféle rendőrségi jelentésekben tetten érhető, primer módon bűnözői cselekmény, hanem olyan magatartás, amely sokszor mint színtiszta rombolási szenvedély jelenik meg, és lényegesen több emberre jellemző, mint azt gondolnánk. Egyik fő megnyilvánulása a feldarabolási vágy, amely azonban többnyire csak az álmokban és a vágyakban jelenik meg. Fromm úgy véli: a nekrofília „szenvedélyes vonzódás mindenhez, ami holt, rothadó, bűzlő, émelyítő; az élő nem élővé alakításának, a pusztítás kedvéért való pusztításnak a szenvedélye, kizárólagos érdeklődés minden tisztán mechanikus dolog iránt. Az eleven struktúrák széttépésének a szenvedélye.” Fromm persze nem áll meg a meghatározásnál: számtalan olyan tulajdonságot vagy szokást is nekrofil jelenségként könyvel el, amelyre a hétköznapi életben aligha gondolnánk. Úgy véli például, hogy statisztikailag egyértelmű kapcsolat mutatható ki a nekrofília és a rombolásra, ürülékre, illemhelyre vonatkozó szavak túlzott használata között, bár megállapítja, hogy a „szar” kifejezés rendkívül általánosan használatos manapság. Fromm elkötelezett baloldaliként időnként politikai jellegű kitérőket is tesz The Anatomy of Human Destructiveness című, 1973-ban megjelent könyvében, észrevételei azonban nagyon elgondolkodtatóak a társadalom széles tömegeiben meghúzódó indulatok és vonzalmak megértése szempontjából. Talán intő jel Günther von Hagens produkciójának zavarba ejtő népszerűsége, és azt bizonyíthatja számunkra, hogy a köztünk élő embereknek sokkal nagyobb hányada nekrofil személyiségű, mint azt gondolnánk.