Törvényszegők

Tűző nap, hullámzó fű, itt-ott egy-egy magasba nyújtózó akácia. A szavanna. Előttünk fekete bivalyok méltóságosan vonuló csapata. Nem hatalmas csorda, de nem is kicsi: talán negyven-ötven állat. Legelészve, meg-megállva vonulnak. Mögöttük oroszlánok koslatnak, fürkészik őket éhes tekintettel. Két-három oroszlán. Aztán felemelkedik a fűből a negyedik, majd az ötödik is. Lomhán indulnak támadásra, látszik, nem szemelték még ki az áldozatot, szeretnék megbontani a fekete masszát. A bivalyok idegesen emelgetik, forgatják a fejüket, aztán ők is megindulnak. Nem menekülnek, de azért ez már nem a korábbi nyugodt vonulás. Az oroszlánok egyre szemtelenebbül támadnak, de amikor túl közel érnek, egy hatalmas bika leválik a csorda végéről, s szembefordul velük. Nem támad, nem hajtja öklelésre busa fejét, csak megáll. Szétvetett lábbal áll előttük. Szembenéz velük. Az oroszlánok lekushadnak, felállnak, idegesen keringenek, kitérnek, kerülnék jobbról is, balról is, de a bika hol balra, hol jobbra kilép, útjukat állja. Az egyik nőstény lekushad a fűbe, pofáját kinyújtott mancsára fekteti, úgy figyeli öt méterről a vele szemben álló hatalmas állatot. Társai farkukat tekergetve, szinte unottan állnak körülötte.
A bika megfordul, lassú ügetéssel csatlakozik a csapathoz. A csorda megfontoltan menekül, de az oroszlánok sem adják fel, kezdik elölről a sompolygást, egyre közelítenek, már-már beérik a csapatot, kerítenének jobbról is, balról is, amikor a bika megint lemarad, kiválik a többi közül, fenyegetően szembefordul. A jelenet még kétszer ismétlődik. Harmadszorra a szemtelen nőstény hirtelen nekiront a szemben álló hatalmas állatnak. A bika nem hátrál meg, leszegett fejjel támad. Az oroszlánok szertespriccelnek, a felöklelt nőstény repül, valahogy mégis a bivaly nyakán ragad. A bika újra és újra öklel, tipor, meg-megpördül – a nőstény, akár a rongy, lóg a nyakán. Társai óvatosan közelítenek, várják a megfelelő pillanatot, kísérleteznek, keresik a legjobb fogást. Már ketten, aztán hárman lógnak rajta: szügyén, farán, oldalán. Fél perc múlva rajta csimpaszkodik mind. A bika abbahagyja a forgást. Megtorpan. Mozdulatlanul áll. Nem bőg, a fújtatása sem hallik, hatalmas horpasza süllyed, emelkedik. A torkán, hasán csüngők is némák. Aztán az óriási állat térdre rogy, végül lassan, mint egy építmény, elzuhan a fara is. Fekszenek moccanatlan. A kiterült, nagy fekete bivaly s körülötte, mintha szopós kicsinyei lennének, öt fakó oroszlán. Percek telnek így. Látszólag nem történik semmi. A bika olykor felemeli busa fejét, vaskapocsként zárt fogsora alól csurog a vére, torkán, szügyén folyik, hasán csordul, fekete bőrénél is feketébben, fénylő patakokban. Percek telnek. Aztán többé nem emeli a fejét.
A menekülő csorda – talán ötven méterrel odább – megáll. Bizonytalanul forgolódnak, vissza-visszanéznek az állatok. Ketten-hárman indulnának, mennének tovább, aztán ők is megtorpannak, tétováznak. A csorda áll.
Fél óra telik el. Harminc perc.
Az oroszlánok még most sem eresztik a bikát, még mindig szorongatják, aztán lassan kifújják magukat, helyezkedni kezdenek körülötte, szagolgatják, harapják, tépni kezdik a szívós bőrt, kóstolgatják, nyalogatják a vért, keresik a lágyabb pontokat.
A csorda lassan közelebb és közelebb szivárog. Tíz méterre sem lehet már a lakmározó oroszlánoktól. Az állatok félnek, tétováznak. Aztán a legnagyobb bivalyok elszánják magukat, egyik a másik után, mégis szinte együtt megindulnak. Öten, hatan, nyolcan, az egész csorda. Az oroszlánok acsarognak. Felülnek, aztán felpattannak. Bőgnek, üvöltenek. Elkeseredett dühükben már-már támadnak. Az öklelő szarvak felé, a levegőbe csapkodnak, toporzékolnak, porzik a szavanna a mancsuk alatt, farkuk dühös kígyóként tekereg. Aztán megfutnak, otthagyják a tetemet. A bikák megtorpannak, dühösen kapálják a földet. A többiek körülveszik, nyalogatják a hatalmas, mozdulatlan testet. Orrukkal böködik. Öt perc telik így. A bikák toporognak, port és füvet kapálnak az égig, nagyokat fújnak, az oroszlánok némán, fenyegetően somfordálnak körülöttük, aztán leülnek, ásítoznak, elhevernek a fűben. Figyelnek. A tetem mozdulatlan. Állnak fölötte a bivalyok. Már nem nyalogatják, nem böködik. Fejüket lógatják. Aztán tanácstalanul megindulnak. Lépnek kettőt, megállnak, visszanéznek, elindulnak. A bikák is hátrálni kezdenek. A csorda távolodik. Az oroszlánok felülnek, fojtott hörrenésekkel figyelik az elvonulókat. Az utolsó bikák is elhaladnak mellette, három, négy, hat méterre lehetnek, amikor a sebesült állat halkan elbődül, felemeli a fejét. Viszszaejti, lendületet vesz, megkísérel felállni, de visszazuhan. Megint viszszazuhan. Aztán feláll. Mint az újszülött őznek, úgy remeg a lába. Rogyadozik, támolyog. A csorda megtorpan, az oroszlánok hörögve közelednek. A sebesült bika egyedül imbolyog a senki földjén. Lép egyet. Kettőt. Aztán még egyet. Már ott támolyog a többiek közt; a fekete massza magába fogadja. Az oroszlánok leülnek a magas fűben, és figyelik, ahogy a csorda lassan elvonul.

A rövidfilmet valamelyik dokumentumcsatornán láttam nemrégiben. Japánok forgatták. Azt mondják, és persze tévednek, hogy véletlenül.