Magyar Nemzet: Egységes-e a felsőoktatás Magyarországon?
Fábri György: Jogi értelemben igen. Egységes felsőoktatási törvény szabályozza az intézményeket. De a felsőoktatás már a törvény szintjén sem feltétlenül egységes, amint a szakképzésre vonatkozó jogszabályok mutatják. Elméleti szempontból sincs egységes felsőoktatás. Az intézményeken belül egymás mellett létezik a hagyományos egyetemi-főiskolai képzés és a rövidebb idejű képzések csoportja. Szellemi és anyagi kapacitásuk között azonban olyan nagyok a különbségek, hogy szerintem nem tekinthetők egyazon rendszer részének.
Lukács Péter: A magyarországi rendszer annyira egységes, mint bárhol másutt. Vannak jó és rossz intézmények, vannak igazi egyetemek, főiskolák, és vannak kurzusok.
Polónyi István: A látszólag egységes rendszer számos féllegális formát is kitermelt, és rendkívül heterogén minőséget takar.
Magyar Nemzet: Milyen következményekkel járt a rendszerváltozás utáni átalakulás?
Polónyi István: A legnagyobb kihívás az, hogyan lehet okos oktatáspolitikával korrigálni a hazai felsőoktatás tömegesedése során kialakult torzulásokat. Részint a középiskolából kilépő fiatalok számának demográfiai csökkenése, részint a felvételi keretszámok túlhajtása, az erőforrások hiánya miatt a felsőoktatás túlságosan felduzzadt, minőségileg leromlott, képzési szerkezete eltorzult.
Lukács Péter: A kilencvenes évek elején száz évre visszamenően összeszedtem az egyetemi oktatók panaszait. A kortársak mindig úgy érezték, romlik a felsőoktatás színvonala. Én inkább úgy határoznám meg gondjainkat, hogy most három nagy kihívással kell egyszerre szembenéznünk. Először valóban a tömegesedéssel. Az embereknek egyre inkább van pénzük arra, hogy ne tizennyolc, hanem huszonhárom éves korig taníttassák gyerekeiket, illetve áldozatok árán is erre törekszenek. Ez új helyzet. Másodszor az infokommunikációs eszközök elterjedésével kell számolnunk, harmadszor a globalizálódással. Az utóbbinak az a következménye, hogy az Európai Unió közös „felsőoktatási térséget” akar létrehozni, ahol az összes európai intézménnyel kell majd versenyeznünk. Már elkezdődtek azok a folyamatok is, amelyek valamilyen nemzetek feletti akkreditációs, azaz minősítő rendszer kialakulásához vezetnek majd. Erről is szólt a bolognai megállapodás, amelyhez hazánk is csatlakozott.
Magyar Nemzet: Az 1999-es bolognai megállapodás része volt az is, hogy a felsőoktatásban különböző szintekből álló, egymásra épülő rendszert kell létrehozni, amelynek több kimenete van.
Fábri György: Ez a rendszer még csak alakul. Ma háromszor annyian tanulnak a felsőoktatásban, mint a rendszerváltozáskor. Körülbelül háromszázezer ember vesz részt a különböző képzési formákban, amelyeknek nagyon eltérő igényeket kell kielégíteniük. A tíz-egynéhányezer felsőoktatási szolgáltatónak, tehát az oktatóknak s a köréjük csoportosuló asszisztenciának is különbözően értékesíthető javaik vannak. Ők határozzák meg, hogy mit csinálnak a felsőoktatási intézmények. A kép rendkívül változatos. A hatvanas–hetvenes évekre kiderült, hogy érettségi nélkül nem lehet semmire menni. Mára az derült ki, hogy főiskolai, egyetemi diploma nélkül nem lehet semmire menni. Ezért aztán boldog- boldogtalan tanul – fűt-fát. Ami persze helyes. Kicsit többet tudnak a világról, abból baj nem lehet.
Polónyi István: Szerintem tévedés, hogy ma diploma nélkül „semmire se lehet menni”. A munkahelyek többsége egyetlen fejlett államban sem diplomás munkakör. Egy amerikai szociológus szerzőpáros, Fuller és Rubinson szerint annyira hiszünk az iskoláztatás mágikus erejében, hogy hajlamosak vagyunk intézményes ellenszernek tekinteni az iskolát a társadalmi bajokra. Pedig ha a fiatalok egyre nagyobb része nem használja majd, amit tanult, ha rossz minőségű a képzés, és sokba kerül az adófizetőnek, az nem hasznos sem az egyénnek, sem a társadalomnak. A friss diplomás pedig csalódik, úgy érzi, becsapták, ha nem talál képzettségének megfelelő állást.
Fábri György: Ezt így nem lehet általánosítani. Vannak, akik csak papírt, diplomát akarnak szerezni a felsőoktatásban. Egy másik rétegnek – amelyik szerintem nálunk még nem olyan jelentős, mint Nyugat-Európában – az a célja, hogy minél később kerüljön ki a munkaerőpiacra. Vannak olyanok is, akik korábban bekerültek a felsőoktatásba, és ma azt látják, hogy a munkaerőpiacnak másra van szüksége, mint amit tanultak, ezért át- vagy továbbképzik magukat. És létezik a hagyományos egyetemre, főiskolára már gyerekkorától szocializálódó réteg. Az ide tartozók mennek a magas presztízsű, jó munka- és pénzügyi lehetőségeket vagy a társadalmi elithez való hovatartozást kínáló helyekre. Hasonló differenciálódást látunk az oktatóknál. A felsőoktatásból ma már sokan elég jól megélnek, ami helyes. Ha valaki egyetemi, főiskolai tanárként vagy docensként megkapja az alapfizetését, és ezt az alapfizetést három-négy helyről is élvezi, sőt kiegészítő pénzeket kap, részt vesz ilyen-olyan képzésekben, kutatási forrásokhoz is jut, már nem keveset keres. És közben bővül a kínálat is.
Magyar Nemzet: De igazi kínálatbővítést jelent-e, hogy egymással párhuzamosan nyíltak meg divatszakmákra felkészítő karok, szakok, miközben a hazai felsőoktatás szétaprózottságára panaszkodtunk?
Lukács Péter: A kínálatbővítés jelentős részben tényleg nem igazán egyetemi-főiskolai szintű oktatással valósult meg nálunk. A „kihelyezett tagozatok” vagy az „akkreditált iskolarendszerű felsőfokú képzési formák” sokszor valójában csak tanfolyamok, kurzusok. Valósággal burjánzik a rendszer. Ha például azt látom, hogy egy nyugat-magyarországi egyetemünk a Duna–Tisza közén lévő karának kihelyezett tagozata működik egy budapesti magániskolában, azt én nem nevezném felsőoktatásnak, de ma így hívják. Ezen a gondon a piac, a verseny és a minőségértékelés együtt tud majd segíteni. Ma „céhes” akkreditációs rendszerünk van. Óriási dolog volt, hogy sikerült létrehozni előzmények nélkül, de lassan át kell alakulnia.
Magyar Nemzet: Az akkreditáció lehetőséget ad arra, hogy az oktatók több helyen tanítsanak. Hogyan hat ez a minőségre?
Polónyi István: Igazságtalan volna, ha elítélnénk az „intercity-professzorokat”. Tudomásul kell venni, hogy Magyarországon a tudományos értelmiség zöme a fővárosban lakik, mivel ott vannak a legrégibb tudományos iskolák, műhelyek, intézmények. Nem az a baj, hogy sok budapesti oktató, kutató úgy kötődik egy-egy vidéki egyetemhez, és úgy teremt ott új tudományos iskolát, hogy nem költözik oda. A minőséget az rontja, hogy az oktatók még most is csak két-három oktatói főállással keresnek annyit, amennyit joggal igényelnek. Meg az, hogy a közalkalmazotti törvény olyan, hogy nincsenek munkaszerződések, amelyek egyértelműen rögzítenék a tanárok jogait és kötelességeit, szabályoznák a további munkaviszonyt és a munka minőségét befolyásoló dolgokat.
Lukács Péter: Egyes professzorainkról az a legenda járja, hogy diákjaik csak videóról látják őket. Nem az a baj, hogy videóról megy az előadás, ez lehetne még hasznos is. Az internet, az audiovizuális eszközök nagy segítséget jelenthetnek az oktatásban. A legfejlettebb országok egyetemein éppen azért vált lehetővé a jó színvonalú tömeges képzés, mert rendszeresen használják ezeket az eszközöket, és kiépülőben a távoktatás rendszere.
Magyar Nemzet: Nálunk erről inkább még csak beszélünk. Az internet-hozzáférés erősen korlátozott, a távoktatás alig létezik, a tömeg természetszerűen a hagyományos felsőoktatásba igyekszik.
Fábri György: A diákok többsége úgy gondolkodik: tanulok valamit, és majd lesz belőlem valami, ami természetes. Régebben sem volt másként, csak nagyobb volt a verseny. A tizennyolc évesek zöme nem tudta, és ma sem tudja, mi akar lenni.
Polónyi István: Ha a jelentkezők egy része nem is tudja, mi akar lenni, abban biztos, hogy tovább akar tanulni, mert az iskolázottság megszerzésétől anyagi és nem anyagi előnyöket egyaránt remél.
Fábri György: Éveken keresztül azért küszködtünk, hogy ne rögtön a felvételi idején kelljen pályát választani. Nem baj, hogy egyre többen mennek kiforratlan motivációval a felsőoktatásba. Ott megtapasztalják, mi érdekli őket, és orientálódnak a pályára.
Lukács Péter: Ez is új jelenség. A rendszerváltozásig volt keretszám és ideológia, hogy akit felvesznek, azért veszik fel, mert a népgazdaságnak éppen annyi emberre lesz szüksége néhány év múlva az adott szakterületen. De a keretszámokat mindig lobbiérdekek szabták meg.
Magyar Nemzet: Felmérhető-e egyáltalán, hol, mikor, mire van szükség?
Polónyi István: Nálunk a tervezés sokak szemében kommunistagyanús maradvány. Pedig a fejlett országok zömében ma is készülnek munkaerő-prognózisok. A fejlett világ nagy cégei és az Európai Unió regionális és térségfejlesztési programjai megkövetelik a stratégiai tervezést. Ezek a tervek és prognózisok hibáik ellenére is képesek megmutatni a fejlődés fő irányait. És ez még mindig jobb, mint ha teljes sötétségben tapogatódzunk.
Fábri György: A Világbank készített munkaerő-piaci prognózisokat az előző program keretében. Meg kell nézni, mi valósult meg belőlük! Nem lehet újra tervhivatalokat felállítani. A rendszer önmagában is állít korlátokat.
Lukács Péter: Az utóbbi időben határozott funkcióváltás megy végbe a felsőoktatásban. Az oktatás szolgáltatássá válik. A diák tanul, és ha teljesíti a követelményeket, diplomát kap. Hogy később mi akar lenni, az már az ő dolga, nem az államé. Majd a munkaerőpiacon érvényesíti tudását.
Magyar Nemzet: De sokszor épp azzal kerül szembe, hogy amit tanult, arra nincs szükség, jó esetben kezdheti elölről.
Fábri György: A kulcsszó ma az egész életen át tartó tanulás. Egyre természetesebb, hogy folyamatosan tanulunk. Nemcsak abban az értelemben, hogy át- és átképezzük magunkat, hanem abban az értelemben is, hogy az új információt nem feltétlenül a normál tevékenységektől elszakított környezetben kell megszereznünk. Erről szól az oktatásban az internet használata, ami más oktatásfilozófiát jelent. A tanárnak nem kevesebb, hanem több a dolga. On-line kell kapcsolatot tartania a hallgatókkal, rendesen meg kell írnia előre az előadásait és így tovább. Ez a környezet megköveteli tőle a teljesítményt.
Magyar Nemzet: És ki minősíti a teljesítményt?
Fábri György: A rendszerben lennie kell valamilyen hitelesítésnek, érdemi minősítésnek. A kérdés az, hogy képes-e ezt megoldani az új körülmények között a magyar akkreditáció rendszere, amely korábban jött létre, és progresszív volt Európában. Ha most szakalapítási kérelmet adunk be, nem gondolati konstrukciót hozunk létre valamely felsőoktatási elképzelésnek megfelelően, hanem egyben konkurenciát támasztunk másoknak. Ki fog dönteni arról, hogy ezt megtehetjük-e? Piaci konkurenseink? Ha ez előfordul, a rendszer nem jó.
Polónyi István: A minőségbiztosítás alapvetően más a piaci, és más a redisztributív rendszerben. A piaci rendszerben a vevő, vagyis a profitra orientált szektorok munkaerő-piaci kereslete minősít. Ha a vevő nincs megelégedve, másik szolgáltatót keres. A rossz minőséget biztosító szolgáltató kiszorul. Míg az európai gyakorlatban kialakult, nem piaci módon szerveződő, hanem állam által finanszírozott és irányított rendszerekben a kínálat mennyiségének és minőségének biztosítása a redisztribútorra, az államra hárul. Az önminősítő módszerek vagy a nem létező, kvázipiacok feltételezett önszabályozásai zsákutcát jelentenek.
Magyar Nemzet: Van ma felsőoktatási „piac” Magyarországon?
Lukács Péter: Az utóbbi években már nálunk is sokan választanak magánintézményeket, de az államiakban is sok a fizető: ma az összes hallgató fele fizet jelentős tandíjat. A következő időszak nagy kérdése az, hogyan lehet feloldani a két szektor közötti feszültségeket. Távlatilag a felsőoktatás is „középiskolásodik”, tehát nálunk is olyan általános lesz a diploma, mint az érettségi. Nagy optimizmus kell ahhoz, hogy feltételezzük: az állam képes lesz ezt ingyen megadni.
Fábri György: Az idén megjelent felsőoktatási rangsorkutatásunkból jól látszik: a hallgatók meg tudják ítélni saját intézményüket. Van, aki tudja, hogy az a leggyengébb, ahova ő jár, és azt is tudja, hogy azért ment oda. Más pedig azért nem oda ment. Tudják, hogy melyik diploma mit ér.
Polónyi István: Nem hiszem, hogy reálisak azok a törekvések, amelyek a felsőoktatás piacosításában vélik megtalálni a továbblépés lehetőségét. A mindent tudó állam mindent megoldó szerepében sem hiszek. De tudatos stratégiára építő, határozott oktatáspolitikát képviselő állam nélkül sem lehet megújítani a felsőoktatást. Ha volna felsőoktatási piac, akkor a hallgatók válogathatnának az intézmények között, és azok nem engedhetnék meg maguknak, hogy rossz minőségű, használhatatlan szakokat kínáljanak. Az európai gyakorlatban a felsőoktatást többnyire még mindig az állami finanszírozás dominanciája, a tandíj hiánya, az államilag előírt szervezet és működés, illetve az elvont akadémikus megközelítés jellemzi. Ha viszont az állam nem irányítja, ellenőrzi ezt a felsőoktatást, eltorzul a képzési szerkezet, romlik a minőség és a hatékonyság. Az oktatási kormányzat eddig is érvényesült protekcionizmusa valószínűleg az Európai Unióban is meg fogja védeni a gyengébb hazai intézményeket. De a verseny csakugyan erősödik. A legjobb hallgatók egy része már most is a legjobb külföldi egyetemeken akar diplomához jutni. De hosszú ideig még csak egy szűk réteg teheti ezt meg.
Lukács Péter: Sztenderdizálódnak a módszerek, az előadások, már csak azért is, mert a hallgatók vándorolhatnak. Össze kell tudni hasonlítani, és el kell fogadni egymás teljesítményeit. Nyugat-Európa gazdag országaiban többnyire ingyenes a felsőoktatás. Angliában például van tandíj, de ott sem igazán a hallgató fizeti, inkább a helyi önkormányzat. Az elmaradottabb országokban viszont a világon mindenütt előretört a piacon megvehető felsőoktatás. Kínában a beiratkozók 36 százaléka magánintézményekbe megy. Indiában, Afrikában ugyancsak. Hasonló a helyzet Kelet-Közép-Európában, Bulgáriában, Romániában, nálunk. Vagyis mindenütt, ahol nincs elég állami forrás az ingyenes intézményekre. De Észak-Amerikában, Japánban egyértelműen piaci jellegű a felsőoktatás.
Magyar Nemzet: Némelyik hazai egyetemen a diákok órákat állnak sorba, vagy egymással vívnak közelharcot, hogy fölvehessék azokat a kurzusokat, amelyeket akarnak, és hogy feliratkozzanak a vizsgákra. Még a belső szabályozás sem működik igazán. Sokan panaszkodnak arra, hogy az integráció után sem szűntek meg a fölösleges párhuzamok. Segít-e majd az EU-ban meghonosítandó nemzetközi akkreditáció?
Fábri György: Nem nagyon hiszek abban, hogy ezeket a problémákat az akkreditáció megoldja. A felsőoktatás szereplőinek nagyobb a mozgásterük, mint a középiskolában dolgozóknak. Az akkreditációnak lesznek kiskapui az EU-beli rendszerben is. De kiválasztódnak a jó és a kevésbé jó intézmények. Nemcsak mi csatlakozunk az Európai Unióhoz, hanem az EU is bejön ide. Több szempontból már itt is van.
Lukács Péter: Ha valaki magyarországi angol vagy amerikai képzésre iratkozik be, megvesz valamit. Angol vagy német diplomája lesz. Lehet, hogy az sokkal többe kerül, mint az itthoni, de ha neki megéri, megteheti. Azt gondolom ugyanakkor, a magyarországi felsőoktatás átlagos színvonala van olyan jó, mint a nyugat-európaié, ha nem jobb.
Fábri György: A kulcskérdés az, hogy reális képzési alternatívát jelent-e majd az ország versenyképességét biztosító elit számára néhány itthoni intézmény, vagy nem. Szerintem Magyarországon két-három felsőoktatási konglomerátumnak van esélye arra, hogy a nemzetközi versenytérben megállja a helyét, és öt-hatnak arra, hogy nemzeti, kisregionális szinten jól működjön. De ez sem magától értetődő. Ha meg akarnak maradni, komoly változásokon kell keresztülmenniük.
Lukács Péter: A legjobb magyar egyetemek ma már nemzetközi hálózatokba kapcsolódnak be, és közös diplomát adnak. Egyre több magyar diák tölt külföldi intézményekben hosszabb-rövidebb időt. És ez még akkor is megéri nekik, ha azok az itthoniaknál alacsonyabb színvonalúak, mert gyakorolják az idegen nyelvet, tapasztalatokat szereznek. A diákexportot támogatja a magyar oktatásirányítás, de az importot is jobban kellene támogatnia. Ez üzlet, és a magyar intézményeknek minden esélyük megvan arra, hogy ebben az üzletben részt vegyenek idegen nyelvű képzéseikkel.
Magyar Nemzet: Önöket hallgatva úgy tűnik, vannak ugyan problémák, de majd szépen megoldódnak. Ha viszont a felsőoktatás szereplőit hallgatjuk, szinte csak panaszt hallunk. Polónyi István és Timár János Tudásgyár vagy papírgyár című, tavaly megjelent könyve is erősen kritikusan értékeli a hazai felsőoktatást. Hol az igazság?
Fábri György: Jól emlékszem, hogy azt lehetett hallani már a kilencvenes évek elején is, amikor jóval kevesebb hallgató volt a felsőoktatásban: „Még egy diákot már nem lehet leültetni.” Egy nagy budapesti egyetemen dolgozó kollégám 1992-ben megszámolta, hány hallgató tud egy időben leülni. Az akkori létszám másfélszerese jött ki. Persze hogy panaszkodik mindenki, amikor tegnap kevesebbet kellett dolgozni, mint ma. A világon mindenütt azt halljuk, válságban van a felsőoktatás. Három dolgot azonban válasszunk szét. Vannak valóban megoldandó kérdések: milyen állapotúak az egyetemek, milyenek az infrastrukturális körülmények. Másrészt vannak valóságos folyamatok. Kijelenthetjük, hogy ne legyen annyi hallgató, de milyen szakmai, erkölcsi alapon közlöm egy diákkal, hogy nem kap esélyt a karrierre, a gazdagabb életre? És vannak megvalósítandó ideálok. Az egyetemnek kell hogy legyen eszméje, munkaerő-termelő, nemzeti, kulturális, értékőrző funkciója, de ezek nem adnak választ sem az első, sem a második problémára. A felsőoktatásról szóló közbeszéd kevés ismereten nyugszik Magyarországon. Végiggondolatlan tételeket ismételgetnek.
Magyar Nemzet: Kik?
Lukács Péter: Mindenki. A diákok, az oktatók, a sajtó. A magyar és a német felsőoktatás között ugyanaz a különbség, mint Magyarország és Németország egyéb szférái között. A németek gazdagabbak, mi szegényebbek vagyunk. A magyar felsőoktatási intézmények többnyire öreg épületekben, lerobbant környezetben működnek, nincs elég fénymásoló, a laborokról ne is beszéljünk. Ez éppolyan lemaradás, mint amit az életünk más területein tapasztalunk.
Fábri György: Pedig sok minden megy magától is, csak akarni kell. Néhány éve egy magánintézménynek voltam a vezetője. Amikor bevezettük a kreditrendszert, a kreditszámításokhoz értéket kellett adni az egyes óráknak. Mindenkitől kértem az egész évre szóló tematikáját a kötelező irodalommal együtt, hogy minden hallgató megkaphassa. Eleinte óriási ellenállás volt – megszűnt a „magamra zárom az ajtót” lehetősége! –, de végül mindenki megértette, hogy szükség van rá, és csak ettől hihetetlen minőségi változás kezdődött. Ha Magyarországon mindenütt bevezetik a kreditrendszert, az bizonyos minőség-ellenőrzést hoz magával.
Magyar Nemzet: Valóban csökken a felvett diákok tudásszintje?
Polónyi István: Az oktatók mindig panaszkodtak a gyerekek képességeinek romlása miatt. De ne felejtsük el, hogy ez a pénzszerzés egyik formája. Ma azonban nem csak erről van szó. Ha egy korosztályból nem tíz, hanem ötven százalék kerül be a felsőoktatásba, mint most, emelkedik a felvételi létszám, miközben csökken a korosztály létszáma, akkor romlik a bekerültek átlagos szintje.
Fábri György: Emlékszem, mennyit sírtunk a kollégákkal 1988-ban, hogy milyen gyengék a felvételizők. Nem igaz, hogy a mostaniak gyengébbek. A tizennyolc évesek korosztályában nem változott a jól képzettek száma az elmúlt tíz évben. Csak most többen kerülhetnek be. Ami nem baj. Ha azt mondják, gyengébbek a diákok, tessék benyújtani a számlát a közoktatásnak, onnan az általános iskolának, és mindjárt eljutunk a bölcsődéig. Ugyanannyi okos gyerek van, mint régen, illetve még több, csak a felsőoktatásban is többen vannak. Csoda volna, ha mind a háromszázezer tanuló átlagszínvonala ugyanolyan volna, mint a nyolcvanezeré volt. Tudni kell, hogy mit várhatunk el az egyetemtől, a főiskolától.
Magyar Nemzet: Mit várhatunk el a jövő egyetemétől?
Fábri György: Hogy kitűnő tudósokat képezzenek, de azt nem, hogy háromszázezer kis tudóst adjanak az országnak. Hogy rövidebb idejű képzésekben sokaknak kínáljanak használható tudást. Hogy emeljék az általános műveltségi szintet. A civilizáló funkció nagyon fontos a felsőoktatásban. Persze minden funkciót jobban kellene teljesítenie. Jobb, rövidebb idejű képzésre, elitképzésre volna szükség…
Magyar Nemzet: És pedagógusképzésre.
Lukács Péter: Az a baj, hogy először át kell rágnunk magunkat a közhelyeken, és csak azután tudunk a lényegről beszélni. Régen élő fogalom volt, hogy ki „való” egyetemre. Ez egy szintet jelölt, mint korábban az is, hogy ki a „középiskolába való”. De ahogy egyre általánosabbá vált a középiskolába járás, úgy veszít most értelméből az „egyetemre, főiskolára való” fogalma. Ma lényegében az „való egyetemre, főiskolára”, aki oda jelentkezik, és ingyenes helyre jut be, vagy van pénze a tanulásra. A felső fok már nem csak az elité, így nincs értelme a múlthoz viszonyítani.
Fábri György: Két megközelítés lehetséges. Az egyik hívei azt mondják: tudjuk, ki való egyetemre, tudjuk, hogyan kellene bevezetni a dolgokat. Mi: az állam, a szakértők tudjuk, a politika megcsinálja, az intézmény végrehajtja, és minden jó lesz. A másik megközelítés hívei, magamat is közéjük sorolom, azt állítják: van egy élő rendszer, amely szorosan egybeépült a külvilággal, és ez a rendszer változik. Fontos pontokon módosítani kell rajta az államnak, a minőségbiztosításnak, az akadémiai értékeket hordozó tudományos köröknek, de nem lehet megváltoztatni magát a rendszert, mert azt a saját logikája kizárja. Erősíteni kell a pozitív folyamatokat, tompítani kell, amennyire lehet, a minőség ellen ható folyamatokat, ettől lesz jobb a rendszer. Ez két különböző világ, amelyben teljesen más nyelvet beszélünk. Rosszat tenne a felsőoktatásnak, ha megint hozzá nem illő nyelvet próbálnának meg rákényszeríteni. Az elmúlt tíz évben a felsőoktatásról szóló közbeszéd nem tudta áttörni az azóta is folyton szóba kerülő sémákat. Ez legalább annyit ártott a felsőoktatásnak, mint a pénz hiánya, mert félrevitte a dolgokat.
Lukács Péter: Ugyanezek a viták zajlottak a tömegesedésről és a funkcióváltásról Nyugaton is, és ma is zajlanak. Nálunk most kezdődnek. Az oktatásirányítóknak és az oktatóknak tudomásul kell venniük, hogy a világ változik.
Fábri György: De az egyetemnek hihetetlenül fontos kulturális, intellektuális értékteremtő és értékőrző funkciói vannak ma is. Az változik radikálisan, hogy ezeket a funkciókat milyen szervezeti formában érvényesíti az egyetem, illetve az egyetemek hálózata. Ma, amikor minden összevissza kavarodik körülöttünk, az egyetemi tudásban megjelenő kulturális tőke értéke nő, nem csökken. Azt kell kitalálni, hogyan hathat ez az érték a megfelelő szinteken.
Lukács Péter: A tömegessé vált felsőoktatásban nagyon sokféle feladat különül el: elitképzés, doktori iskolák, tudományművelés és a széles tömegek iparszerű képzése. Terjednek a multinacionális felsőoktatási vállalkozások is. Eközben meg kell tudnunk őrizni a tudományos autonómiát, a tudomány szabadságát s a tudás terjesztéséért, eredményeiért érzett erkölcsi felelősségtudatot. Számolni kell azzal is, hogy évről évre egyre többen akarnak pénzért tanulni. Ez piaci jelenség, persze a vásárló nem mindig szabad a döntésében, de attól a piac még piac. Korlátozásáért, szabályozásáért és a káros következmények ellensúlyozásáért rengeteget tesz az állam. Például közalkalmazotti státusban tartja az oktatókat, ezzel védi őket attól, hogy úgy kelljen viselkedniük, mintha a piacon volnának. Végig kellene gondolni azonban, hogy minden oktatóra ki kell-e terjeszteni ezt a védelmet. Át kell gondolni azt is, melyek a nemzet szempontjából fontos, de nem piacképes értékek, és ezeket kell fokozottan támogatni. Például a magyar szakot.
Fábri György: Újra kellene gondolni az egész felsőoktatást, de nem az elmúlt tizenöt év sémái alapján. A hazai felsőoktatás rendszerváltozáskori történetének vége. Amit a kilencvenes évek elején a meghatározó dokumentumokban igényelt és elképzelt felsőoktatásként megfogalmaztunk, abból minden megvalósult. Jól, rosszul, sok kompromiszszummal, még több hibával, tévedéssel, de mégiscsak meglett. Én azt javaslom, ne toldozgassuk-foldozgassuk ezt a rendszert, hanem gondoljuk át újra az egészet, a korábban emlegetett új feladatokat, küldetéseket és lehetőségeket figyelembe véve.
Magyar Nemzet: Hogyan hatnak ebben a folyamatban a gazdasági csoportok, pártok lobbiharcai?
Fábri György: A politikusoknak az a dolguk, hogy valamilyen módon egyensúlyozzanak a különböző érdekek között. Jó volna, ha az kerülne előtérbe, hogy más mentalitásra van szükség. De erre az élet előbb-utóbb úgyis rákényszeríti őket. Ma már nem tehetik meg, hogy befagyasztják a felsőoktatásban részt vevők létszámát. Ha megteszik, nem sokáig maradnak a posztjukon.
Lukács Péter: Azt azonban megtehetik, hogy az állam által finanszírozott helyeket másként osztják el. Nemcsak megtehetik, meg is kell tenniük.
Magyar Nemzet: Már csak azért is, mert a társadalom széles rétegei nem tudnak százezreket fizetni szemeszterenként.
Fábri György: Nem a tandíjrendszert kellett volna eltörölni, hanem komoly támogatási rendszert mellérendelni. Ez épp a legrászorultabbaknak adna lehetőséget a bejutásra, és lényegesen demokratikusabb, szabadabb volna, mint a mai rendszer, amelyben sokan kényszerből terelődnek át a fizetős képzésekbe.
Polónyi István: Szerintem nem az a demokrácia abszolút kritériuma, hogy bekerül-e mindenki a felsőoktatásba, vagy sem. A felsőoktatásban meghatározott követelményszintet kell megőrizni. Nem jó, ha egyre többen kapnak úgy diplomát, hogy mögötte nincs kellő tudás, és ha a diplomások nem jutnak magasabb társadalmi rangot jelentő foglalkozáshoz, életlehetőséghez. A képzést közelíteni kell a gazdaság és a munkaerőpiac igényeihez. Több rövidebb idejű képzésre volna szükség, kevesebb hosszabb idejűre. És jó lenne, ha a felsőoktatás végre kikerülne a nagypolitika választási propagandájának hálójából, és sikerülne kidolgozni kormányciklusokon átívelő, tudományosan megalapozott stratégiáját.
Fábri György: A zárt felvételi keretszámok visszaállítása viszont egyet jelentene azzal, hogy visszahozzák a Kádár-korszak immobilitását. Akiknek a családi háttere nem teszi lehetővé a társadalmi felzárkózást, csak akkor jutnak esélyhez, ha egy nyitott rendszeren keresztül legalább a felsőoktatásban elérhető tudásbázis közelébe kerülnek.
Fábri György (38 éves) filozófus, oktatáskutató.
1988–1992: politikafilozófiát tanít az ELTE-n tudományos ösztöndíjasként, és megalapítja a Hallgatói Önkormányzatok Országos Szövetségét, amelynek ő az első elnöke.
1995–1999: az MTA Filozófiai Kutatóintézetének tudományos munkatársa.
1998-tól az Universitas Press Képzési és Tudományos Információs Ügynökség felsőoktatási kutatásokat irányító szakértője.
2000-től az MTA elnökségének tudománypolitikai főtanácsosa.
Lukács Péter (53 éves) pedagógus, szociológus.
1972-től általános iskolai, majd középiskolai tanár, az Országos Pályaválasztási Intézet munkatársa.
1977-től a Felsőoktatási Pedagógiai Kutatóközpontban, majd az Oktatáskutató Intézetben szociológus.
1990–1994-ben az Országos Közoktatási Tanács tagja, különböző felsőoktatási intézményekben tanít.
1992-től a Kodolányi János Főiskola tanszékvezetője, 1998– 2000 között főigazgatója.
Jelenleg az Oktatáskutató Intézet főigazgatója.
Polónyi István (49 éves) mérnök-közgazdász, egyetemi tanár.
1985–1988: a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem tanára.
1988–1994: a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban részt vesz a Világbank első felsőoktatás-fejlesztési programjának előkészítésében, a finanszírozási rendszer kidolgozásában.
1996–1998: vezeti az oktatási tárca költségvetési főosztályát.
1997–2001: a debreceni KLTE Közgazdasági és Üzleti Tudományok Intézetének igazgatóhelyettese.
2001-től a Debreceni Egyetem Közgazdaság-tudományi Karának tudományos dékánhelyettese.
Építési és Közlekedési Minisztérium
Jó hír: megszűnhetnek a dugók az M7-esen
