Az eMeRTon-díjjal a zenében kiemelkedő teljesítményt nyújtó művészeket ismeri el a Magyar Rádió. Női szólistaként másodszor kapta meg: húsz éve és most. Az biztatás volt, ez meg elismerés?
– Nem ez volt egyik sem. A különös az, hogy sosem versenyeztem senkivel, mégis sokszor értem célba.
– Hosszú pályafutása alatt sem politikai irányzatokhoz, sem érdekszövetségekhez, sem „jegyzett” baráti társaságokhoz nem csapódott.
– Magányos farkasként éltem szakmai életemet, mérhetetlenül erős kötődésekkel zenészekhez, magához a zenéhez és azokhoz, akikkel együtt létre lehetett hozni valamit.
– Gyakran hangsúlyozza, hogy minden elérkezik, aminek el kell érkeznie, s ha nem, hát annak még nem jött el az ideje. Lemeze sem jelent meg minden esztendőben.
– A hullámzásnak és szabálytalan jelenlétnek, amely pályámat jellemzi, kívülről nézve másfajta megítélése is lehet. De szerintem minden attól ér valamit, hogy magamhoz képest mire jutottam vagy mire nem.
– Politizálás nélkül is választóvonal az életében az 1990-es év. Beváltak később is a rendszerváltás előtti receptjei?
– Egy részük igen, más részük nem. Szakmai életem egyetlen „politikai„ jellegű tette, hogy mindenáron a Hungarotonnál kívántam maradni, a magyar hanglemezgyártó vállalatnál, ha úgy tetszik, a nemzeti lemeztársaságnál. S tettem ezt olyan időben, amikor a legfontosabb művészek az első kínálkozó alkalommal multinacionális cégekhez igazoltak át. Miközben sokat beszéltek arról, hogy miféle veszély érkezett hazánkba a multikkal, s mennyire aggódnak nemzeti hanglemezkiadásunkért. Én nem szóltam, de azt gondoltam, ha csakugyan fennáll a veszély, akkor maradni kell. Így jelent meg 1992. december elején a Hungarotonnál a Neked című albumom. A forgalmazással mindenki elégedett volt, egy idő után mégis úgy éreztem, egyáltalán nem fontos, hogy ott vagyok. Vártam. S rá egy évre megkeresett az egyik multinacionális cég a Nekedről szóló, jószerivel egyetlen szakmainak minősíthető kritika hatására. A cikk címe ez volt: Új zenés költő született. Ezt izgalmasnak találták. Nem szabtak feltételeket. A felkérést elfogadtam. A mai napig úgy kezelik és úgy segítik elképzeléseimet, mint azelőtt soha senki: ez nem egyszerű üzleti kapcsolat, hanem a törekvéseiben a maga útját járó ember megsegítésével az alkotás része. A korábbi félelmekkel szemben úgy látom, hogy a külföldi érdekeltségek nem sorvasztották el a magyar popzenét, hanem pártolják az újat, a jót. Nem visszafelé tekingetnek, hogy egy bevált dologból mit lehet még kifacsarni. Az eladások is azt bizonyítják, hogy a kizárólagosság helyett választott sokszínűség üzletileg is működik, s a magyar eladás még mindig bevételeik jelentős részét teszi ki.
– Hogyan versenyezik a divathullámok föl-fölbukkanó ügyeletes csillagocskáival?
– Sehogy. Sosem tartoztam azok közé, akik a napi nagy sikert hozták. Régen sem. Műfajomhoz képest mindig hosszú távú, lassú művész voltam. Mások gyorsan arattak zajos sikereket, s helyzetüket vagy meg tudták tartani, vagy jöttek helyettük mások. Ez nem von le az értékükből, még csak nem is minősítésnek szánom a megjegyzést. Mindkét típusra van igény. Baj csak abból van, hogy újra és újra megpróbálják elhitetni ennek az ellenkezőjét. Én azonban ajándéknak tekintem, hogy az utóbbi években tapasztalható piaci helyzetben nem kellett kereskedelmi céloknak megfelelnem sem a dalokkal, sem az előadásukkal. Inkább arra ösztönzött, hogy a lemez kívül-belül olyan legyen, amilyennek szeretném. A multi cégnél megjelent első albumomon, a Fekete gyöngyön például az Így jó című dal mostani szóval rádióbarát számnak minősült. Felpörgette az amúgy elgondolkodós szövegű-zenéjű anyagot. Régen slágernek nevezték ezt, enélkül nem jelenhetett meg album. Ezúttal azonban rám bízták a döntést: nyugodtan hagyjam el, mondták, ha nélküle markánsabbnak érzem az albumot. Végül maradt, de a gesztus akkor is jelzésértékű.
– Elveti a műfajok átjárhatatlanságáról szóló véleményt…
– Sokan segítik az átjárást, de az ellenzők hangja mégis erősebb. Pedig egy-egy műfaj képviselője gyakran többet árt a műfajnak, mint a kívülállók, a más stílusban, irányzatban alkotók.
– Manapság leginkább popzenét hallgatunk, s nem korálokat, operát vagy népdalt énekelünk. A tömegeket a popzene szólítja meg.
– A XX. század zenei nyelve a popzene. Ledönti a nyelvi határokat, elér szívünkig, agyunkig az is, aminek nem értjük a szövegét. Ez is bizonyíték arra, hogy a zene magasabb rendű kommunikációs eszköz, mint a beszéd, mert a nyelv mesterséges határokat teremt.
– Ön fölhasználja a művészetét arra, hogy adakozásra szólítson föl embereket. Miért fontos ez?
– Összefügg a rendszerváltás körüli tévhitekkel. Annak idején azt jósolták, hogy ha nem szerez az ember szponzort, akkor nem tud új lemezeket kiadni. Én ezt képtelenségnek tartottam. Ekkor határoztam el olyan lemez kiadását, amely nemcsak hogy megkeresi a ráfordított pénzt, hanem valakiknek juttat is a haszonból. Kerestem, kiket lehet támogatni, kiknek kellene kezdősebességet adni ahhoz, hogy elmozdulhassanak. A segítséget ugyanis addig tartom egészségesnek, amíg erőt ad a másik embernek ahhoz, hogy kikapaszkodhasson a nehézségből, megtorpanásból. Nem arra való, hogy tehetetlenné, passzívvá tegyen. Így választottam a Gyermekmentő Szolgálaton belül a gyermekélelmezési program támogatását. Egy lemez bevételéből meg lehet vásárolni egy gyermek egynapi élelmét.
– Önnek sosem volt elég, hogy „csupán” énekesnő legyen.
– Ez egyre inkább így van. Lehetőségeim határainak tágítása az éltető elemem. A zenei élet megváltozott. Ma már senki sem lehet huszonnégy órában zenész. Nincs lehetőség rá, hogy a maga teljességében megéljük a zenészséget.
– Hanem?
– Hanem publikál, tanít, aki szeret és tud, s hordozza magában a méltóságot, hogy nem félti saját jövőjét, s átadja másoknak azt, amire rájött.
– A most megjelent Ünnep című dupla album a 2001. decemberi koncert szerkesztett változata.
– Kívülállóként nem tudom, milyen végighallgatni a lemezt, amelyen huszonkét dal van: a legkorábbi 1980-ból való, a legfrissebb pár hónapos. Nekem szervesen összeérnek. Az idő múlásától nem félek, mert csak magamhoz visznek közelebb az évek.
– Soha nem beszél a magánéletéről, pedig „szabályos”, klasszikus családban él.
– A magánélet megjelenítése sokszor méltatlan; s nem vagyok benne biztos, hogy a maga valóságában és a maga értékén kezelnék. Életem korábbi fejezetében vontam meg a határt, s úgy döntöttem, nem beszélek róla. De biztosan eljön az idő, amikor fel lehet oldani ezt a fogadalmat, s talán nem is lesz PR-szagú. Annyi ajtót nyitottam dalaimban, semmit sem hallgattam el bennük abból, amire rájöttem. Igazi titkaimat tehát megvallottam.
Külföld
Ukrajna megfenyegette Magyarországot
