Akikért nem szólt a harang

Tízéves kissrácként ismertem meg egy Don-kanyarból visszajött embert. A budai vasúti alagút fölött, a Kis-Gellérthegyen lévő régi romos imaházat őrizte. Háborús lőszert gyűjteni jártunk oda, egy napon magához intett. Elég ijesztő alak volt megfakult, sárga vászon viharkabátjában, szőrös képével és kerek, sötét szemüvegével. Később tőle tanultam meg, mi az a hóvakság, hogyan fagy meg és törik le a 42 fokos hidegben észrevétlenül, fájdalom nélkül a láb- és kézujj, fül- és orrcimpa. A családunkban is volt, aki megjárta az orosz frontot, hallottam már a Don-kanyarról, de máig sem felejtettem el ennek az embernek a történetét. Amikor szóltam róla otthon, az anyám egy kis házi zsírt és kenyeret, apám cigarettát küldött neki.
A Szamuelyről elnevezett iskolában, ahová a hatvanas években jártam, nem lehetett hallani a második világháború magyar katonáiról, csak a gellérthegyi kádergyerekek mondták focizás közben, a legdurvább szitokként, hogy: „rohadt nyilasok”. Még két évtized múltán, 1981-ben sem engedte elszavalni egy főiskolai ünnepségen az elesett katonák emlékére írt Buda Ferenc-verset Vámos igazgató elvtárs egy mostani újságíró kollégámnak. Veszteségei, hősi halottai csak a csillagosoknak voltak…
Szintén gyerekkoromból őrzök egy pincében talált régi újságot. A Magyar tartalékos tisztek lapjának 1943. február 5-i számában közlemény olvasható a magyar csapatok helyzetéről a doni arcvonalon. „Beavatott helyről kaptuk a tájékoztatást: a Don mentén a múlt év ősze óta széles védőállásban lévő magyar 2. hadsereg arcvonalának egyik keskeny szakaszát január 12-én, eddig még egyetlen arcvonalon sem tapasztalt erővel megtámadták az oroszok. (…) Csapataink, a magyar vitézséghez méltóan virtusosan ellenálltak, a legtöbb helyen kemény kézitusába keveredtek, s az ellenségnek igen nagy veszteséget okoztak. A nagy túlerővel, sok harckocsival végrehajtott támadást nem lehetett a betörési helyen feltartóztatni. (…) A veszteségek mértéke ma még nem állapítható meg pontosan…”
Amikor e cikk idehaza megjelent, már véget is ért a Voronyezstől délre kifejlődött ütközet. A Don folyó nagy kanyarulatában bekerített 2. magyar hadsereg heroikusan küzdő katonáiból harcban elesett, megsebesült, megfagyott és fogságba esett 127 ezer fő. (Február 2-án körül volt kerítve a közeli Sztálingrád előtt álló déli német hadsereg is.) Minderről évtizedekig szinte csak az érintett családok tudtak. A háború alatt a sajtó érthetően elhallgatta a súlyos veszteséget. 1959-ben megjelent ugyan egy hadtörténeti munka – Münnich aljas és ostoba előszavával –, de az olvasó emberek csak Nemeskürty tanár úr ’72 ben kiadott könyvéből – Rekviem egy hadseregért –; majd a tévénézők a Sára Sándor készítette Pergőtűz című döbbenetes dokumentumfilm-sorozatból szembesülhettek e vérbeli magyar tragédia tényeivel.
Végül a rendszerváltás segített helyére tenni a történteket, méltó emléket állítani az áldozatoknak. Az 1990 elején megalakult Doni Bajtársak Köre az év májusában emlékkiállítást rendezhetett Székesfehérváron, az 1991. január 12-i évfordulós ünnepi szentmisén részt vett Antall miniszterelnök is. 1993 szeptemberében a Legfelsőbb Bíróság felmentő ítélete helyreállította az ún. népbíróság által ’47-ben halálra ítélt egykori hadseregparancsnok, Jány Gusztáv vezérezredes becsületét. Újabb tíz év elteltével már nem tűnik „anakronizmusnak” a hivatalos megemlékezés a hősi halottakról, tegnap is értük szólt a budai Mátyás-templom öreg harangja.
Ki tudja, negyven év múltán, mi lett a Don-kanyarból visszajött, titokzatos emberrel?