Álom a nagy csatornáról

Az elmúlt hetekben érdekes hírek érkeztek Kínából. Könnyen meglehet, hogy a hatalmas ázsiai ország még az idén embert küld a világűrbe. Alig múlik el nap új kínai szabadalom, világraszóló kísérlet nélkül. Ebbe a sorba illeszkedik a nemrégiben bejelentett nagyszabású terv, az ország északi részét ellátó gigantikus öntözési rendszer kivitelezése.
Az elképzelés nem mai keletű. Mao Ce-tung már fél évszázaddal ezelőtt tervbe vette a Jangce és a Sárga-folyó elterelését, egy soha nem látott, hatalmas csatornarendszer kiépítését. A „nagy kormányos” álma a XXI. század Kínájában valósággá válhat. Összesen 1300 kilométer hosszú, évente negyvenötmilliárd köbméter vizet szállító csatornát építenének ki, ezzel is enyhítve kilenc csapadékban szegény észak-kínai tartomány vízellátási gondjait. A tervezett csatorna hozamát jelzi, hogy az említett negyvenötmilliárd köbméter víz huszonöt évig fedezné New York város vízszükségletét. A vállalkozás nagyságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy összesen háromszázmillió ember részesül majd az öntözés áldásaiból, köztük Peking lakói is.
A nagyszabású építkezés azonban több szempontból is aggályos. Az nem kétséges, hogy az ütemesen fejlődő Kína képes megvalósítani a pártvezetők és mérnökök álmát, a világ legnagyobb csatornahálózatát. Ne feledjük azonban, hogy hosszú távú tervről van szó, az első eredmények öt év múlva várhatóak, a teljes beruházás óvatos becslések szerint is évtizedek múlva fejeződhet be. Márpedig addig sok víz lefolyik a Jangcén. Lelkesedés ide, népi egység oda, a csatornarendszer összköltsége mintegy hatvanmilliárd euró, ráadásul több mint egymillió embert kell kitelepíteni a csatorna nyomvonalán. A környezetvédők máris megkongattták a vészharangot, és arra figyelmeztetnek, hogy a bővizű Jangce folyó könnyen kiszáradhat. Szóba került az is, hogy a beruházás az évezredes kínai kultúra értékeit veszélyezteti, hiszen a természet átrendezése falvak, műemlékek megsemmisülésével járhat együtt. A helyi viszonyokat jól ismerő elemzők szerint egy ekkora beruházás burjánzó korrupció melegágya lehet, márpedig a pekingi pártvezetés aligha örülne, ha a feketegazdaság húzna nagy hasznot a csatornarendszer kiépítéséből. Nem egyértelmű az sem, hogy beigazolódik-e a kínai szakemberek előzetes vélekedése, miszerint a majdani vízbőség megkétszerezi az északi tartományok mezőgazdasági termelését. A vidéki lakosság fölött Damoklesz kardjaként lebeg a rossz termés veszélye, az elmúlt évtizedekben több tízmillió(!) emberi életet követeltek a megismétlődő éhínségek. Sokan attól tartanak, hogy a folyók elterelése ökológiai katasztrófát okoz. Kínában elevenen él a Jangce 1998-as áradásának emléke, akkor 240 millió ember vált földönfutóvá.
Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a kínai vezetőket elsősorban ideológiai célok vezérelték, amikor meghozták a döntést. A projekt végső soron a kínai kommunizmus erejét és életképességét hirdeti. Bill McGuire brit professzor szerint „klasszikus kommunista beruházásról van szó. Mindig is azt gondolták, inkább meghódítják a földet, mintsem az árral ússzanak.” Alighanem ugyanilyen fontos, hogy a megalomániás célok immáron a kínai nemzet egységét is hirdetik. Nem csak a kommunisták gondolják azt, hogy a föld népességének ötödét adó állam semmilyen tekintetben nem kulloghat az Egyesült Államok és Oroszország mögött. Könnyen meglehet, hogy az idő végül a tervezőket igazolja, és a nagyszabású beruházás embermilliók életét könnyíti meg. Csakhogy a játszma egyelőre kétesélyes.