Fegyver és kereszt

Egy lelkes fiatal pap, bizonyos Ribényi Antal templomot szeretett volna építeni hívei számára Kispesten a XIX. század végén. Magát a királyt kérte meg, legyen az új istenház védnöke, s a magyar nemzetet szólította fel, minden polgár járuljon hozzá két-két krajcárral a szent ügyet szolgáló létesítményhez. A király igenlően bólintott, a krajcárok is gyűltek, gyülekeztek… Sőt a miniszterelnök, Wekerle Sándor tízezer forintnyi „biztatást” utalt a templomépítők megsegítésére. Ám a kispesti plébánosnak be kellett látnia, komolyabb hivatalos anyagi forrásról kell gondoskodnia, ha még életében látni akarja álmai templomát. Rómában járván különös kiállítás ragadta meg a figyelmét: a misszionáriusok által a világ legtávolibb pontjairól összegyűjtött, páratlanul érdekes néprajzi anyag. Azt gondolta, ennek a tárlatnak vagy egy hozzá hasonlónak hazájában is sikere lehetne, s ha ő vállalná a kiállítás szervezését, a siker financiális „következményeit” a kispesti templom építésére fordíthatná.
Ma már jobbára csak hírlapi tudósításokból alkothatunk képet arról, hogy milyen lehetett a Nemzeti Múzeumban fölállított missziós anyag. Mindenesetre a millennium lázában égő magyarságból nem váltott ki akkora érdeklődést, mint amekkorára Ribényi Antal számított. A tárlatot megnyitó Stefánia főhercegnő jogos és logikus, a rendezőszerveket mégis váratlanul érő kérdésére (arra volt kíváncsi a császári s királyi felség, hogy a tárlat lebontása után hová jut az a „sok szép dolog”?) zavarában azt válaszolta a múzeum legfőbb vezetője, ki egyben a vallás- és közoktatási minisztérium első embere is volt, megvesszük a Magyar Nemzeti Múzeumnak! És úgy cselekedtek. Amikor pedig a Nemzeti Múzeum néprajzi osztálya Néprajzi Múzeum néven önállósodott, a teljes missziós gyűjtemény az ő felügyeletük alá került. Tárgyak és fotográfiák egyaránt. A néprajzkutatók csak a tárgyaknak szenteltek figyelmet, a mintegy hatszáz fényképfelvételt, amelyet mindössze 305 forintra becsültek, szinte el is feledték.
Napjainkig. A keresztény magyar állam megalapításának ezredik évfordulója, a XX. század millenniuma alkalmából előkeresték őket a Néprajzi Múzeum munkatársai, mindenekelőtt Fogarasi Klára fotótörténész. A legjellegzetesebbeket és legérdekesebbeket (szám szerint kilencvenet) kiválasztva vándorkiállításon mutatta be Európának a missziós fotográfiákat. Varsó, Bécs, Prága, Kassa után most a Kispesti Vigadó Galériában látható e sokáig feledett, értékes gyűjtemény, légvonalban voltaképpen igen közel ahhoz a templomhoz, amelynek köszönhető, hogy ez a ritka kincs magyar tulajdonba került. A január 25-ig megtekinthető fotótárlat anyaga könyv alakban is tanulmányozható. Isten házai és szolgái címmel, megkésett, de el nem késett millenniumi kiadványként, három nyelven, magyarul, németül és angolul adta ki az Agroinform. A szerkesztés Fogarasi Klára munkája, a kötet támogatói között a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumát és a Nemzeti Kulturális Alapprogramot említik fő helyen. A szép kiállítású könyvnek természetesen a fotográfiák közlése és értékelése, valamint a gyűjtemény történetének leírása a legfőbb érdeme. Hogy olyan afrikai, ázsiai tájakról, népcsoportokról és életmódokról kapunk viszonylag hiteles képet, amelyeket háborúk és békék, korszerűsödésnek nevezett, pusztító folyamatok egyszer s mindenkorra eltüntettek a föld felszínéről. (A hiteles szó előtt a megkötés, a viszonylag annak a ténynek az érzékeltetésére szolgál, hogy a misszós fotográfiáknak csak egy része amatőr felvétel, bizonyos hányaduk műteremben, mesterséges körülmények között készült. A fotótörténész szerint azonban a lencsevégre kapott személyek, az apacsok főnöke, a sziámi trónörökös, a szíriai baromfiárus, a zulu harcos, a tehuelcs indiánfőnök saját magát „adta” az idegen által fölállított díszletek között is.)
Gőgös, fehér emberes civilizáltságunk kap leckét e felvételek láttán: mi mindent tudtak – előttünk is, nélkülünk is – a primitívnek és vadnak mondott népek fűről, fáról, testről és lélekről, egészségről és betegségről! Másik nagy értéke az Isten házai és szolgái című kötetnek, hogy az élete nagyobb részét ázsiai országokban missziós szolgálatban leélő jezsuita szerzetes, Nemeshegyi Péter tanulmánya révén történelmi helyére kerül e fogalom: misszió. S az is, ami felekezeti mellébeszélések és ateista rágalomhadjáratok miatt a modern ember tudatában a misszió szó körül fölhalmozódott. Nemeshegyi Péter világosan és őszintén írja le, mely korokban hogyan zajlott a keresztény egyházak evangéliumhirdetése, mikor használt és mikor ártott az emberiségnek a sokféleképpen értelmezett és többször is szabályozott keresztény küldetéstudat. Nem hallgatja el, mekkora hiba volt a hithirdető munkát összekapcsolni a gyarmatosító tevékenységgel, hogy „a konkvisztádor fegyvere és a miszszionárius keresztje túl közel került egymáshoz”. S miközben jelzi a rengeteg áldozatot is, amelyet a századok során a keresztények szenvedtek el szerte a világban, bölcs emberhez méltón azt is kifejti, micsoda vétek volt, hogy a hitterjesztők a nem keresztény vallásokban nem láttak értéket. „Talán emiatt nem sikerült, a misszionáriusok rengeteg munkájának és áldozatának ellenére sem, a világot kereszténnyé tenni” – fűzi hozzá okfejtéséhez a szomorú következtetést. Természetesen arról sem hallgat a tanulmányíró, hogy a XX. század utolsó harmadától, a II. vatikáni zsinatnak köszönhetően, új nézetek szerint folytatják munkájukat a katolikus hittérítők. A zsinat missziós határozata ugyanis azt szorgalmazza, hogy a megtéríteni kívánt népek „szokásaiból és hagyományaiból, bölcsességéből és tudományából, művészetéből és készségeiből átvegyék mindazt, ami hasznos a Teremtő dicsőítésére… és a keresztény élet helyes kialakítására”. Nemeshegyi Péter mondatai fölött tűnődve, az Isten házai és szolgái című könyvet lapozgatván, nem lehet nem gondolnunk a globalizáció „misszionáriusaira”. Vajon őket hány vétkes mulasztás, koncepciózus pusztítás után fogja megregulázni valamilyen – reményeink szerint végzetes késedelmek nélkül határozó, okos – zsinat?