Hogyan legyünk gondolatolvasók

Fogalmam sincs.
Legalább egy gondolat bántana engemet. Ja, egy azért igen. Több is ezzel kapcsolatban. Ez a most már percenként hangoztatott uniós elvárások tömkelege, életünk egyre apróbb részleteire is kiterjesztve. A lelkünk is közvagyon lesz? Bent se lesz maga ura, aki rab volt – eddig – odakint? „Ős patkány terjeszt kórt miköztünk”?
„A meg nem gondolt gondolat”? Na ez azért költői túlzás, erőltetett – menetes – ráhúzás egy merőben más szituációra. De: Mindent meggondoltunk? mindent megfontoltunk? (Csak a gondolatolvasás miatt ez az újabb idézet.) A fontolásból a font egyébként nem Velencei kalmárszellemre utalás. Gondola a fene. Bocsánat, egy kulturális „t”-vel… Vagy té-esz-telenítve, de vissza a közösbe.
Hogyan? Legyünk? (Gondolatolvasók.) Tehát a jövőben még gondolkodni is kell? A jövőnkön… Mért nem elégednek meg azzal, hogy befogott orral végül esetleg mégis az unióra szavazok. Ha a másik kezem – beintő – szabad mozgásában még nem leszek korlátozott. S ha az unióba szabadlábon masírozhatok. Ha tudja egyáltalán a bal kéz, mit meg nem tesz érte? ellene? a jobb. S ha nem írják elő azt is, melyik a jobb, s nem lesz negatív csengése a jövőben, ha időnként az unióban is bal lábbal kelek fel (az egykori párizsi diáklázadás helyett). Ha a kiporciózott álmunk testre szabott… és addig nyújtózkodhatunk, ameddig a takarónk… hány Prokrusztész-ágy lesz szabványuniós? A paplan alatt egyenpizsamámon néha a néhai kokárdát hordhatom? (Ez az én gondolatom? vagy a „züfeces nacionalistát” parodizálom?) De tegyük fel, bal lábbal már felkeltem… nem üt ki majd balul ez a lépésünk (talán tizenöt év múlva a kisemberek többségénél sem)?
Ha baloldalról bírálnám az uniót – inkább szélsőbalról… Erről a megbélyegző besorolásról mintha az utóbbi 13 évben alig esne szó… Nem beszélve az előbbi ötven, hetven évről. Szóval, ha a Lenin-gyászindulót átkeresztelném… Elnézést, ez a „hívő tagozatos” átkeresztelés… mivel az ateizmus ugye csak az idealizmus tagadásával jöhetett létre… (lépre). De ha mégis átalakítanám a modern igényeknek megfelelően az indulásunk előtt az indulóban ezt a kezdő sort: „A rablánc a lábon nehéz – amper – volt”-ot… (Kommunizmus egyenlő: szocialisták, plusz villamosenergia-privatizálás.) Ha így alakulna az új elleninduló: „A szabvány a lábon nehéz vooolt…”
De ne prejudikáljunk előre, várjuk meg a végünket. A végét. A véget. A végek dicséretét. A serclit. Mert – mint hallom éppen a tv-ben – a magyar nép étkezési szokásait nehéz lesz megváltoztatni, továbbra is a fehér kenyérre lesz igénye. Már látom az unió „lelkiző” szemeivel a 2005-ös, ’06-os, ’07-es uniós apróhirdetéseket. Illetve pont akkorákat, amekkorákat előírnak nekünk. Pontosabban nemcsak elő, hanem ők is hirdethetnek. Ige helyett a szenvedő alanyoknak… (inkább puszta tárgyaknak:)
MEGBÍZHATÓ MAGYAR FEHÉR KENYERET: IGÉNYESEKNEK!
Igény tehát volna… de megint ki fizeti ezt meg?!
(Szerencsére a kenyerem javát már megettem.)
Marad tehát a gondolatolvasás: A kopogó szemekből kiolvasható lesz, hogy a szabványsertés szabványmoslék helyett, a 4-es subway metrón, makkal… Csitt, most valahol, tán Újpesten… talán utolsót álmodik a nyomor. Na, ezzel az „utolsó” Ady-szóval megvan végre az áhított optimista tragédia… kicsengés. Szociálkapitalisztikusabban: a vörös farok.