Az Andrássy út, Csengery utca, Aradi utca és Vörösmarty utca határolta, bérpalotákból álló épülettömböt Hidy Gyula építészmérnök, generálvállalkozó építtette át, alvállalkozóként több mint száz kőművest, festőt, kályhást és más szakiparosokat alkalmazva. Apámat, aki kályhásmester volt, ismerte, s miután bevette a kivitelezők közé, gimnazistaként én is besegítettem a trógerolásba, nem is gondolva arra, hogy kis idő múlva az ÁVO vendégszeretetét fogom élvezni. Volt, ahol központi fűtést vezettek be, volt, ahol kályhát kellett építeni vagy bontani. Az állami építőipari vállalatok és szövetkezetek ekkor kezdtek megalakulni, a további munkákat már ők végezték. A Vörösmarty utcából kilakoltatott apácák helyére – ez volt a Collegium Josefinum – a katonai elhárítás, a DEF/2 nyomozói költöztek. A collegiumból – ahová letartóztatottként kerültem – néhány órára az Izabella utcába vittek át a Hová lett a 27 című szovjetellenes röpiratom miatt, ahol az orosz kihallgatók azt firtatták, honnan vettem az adatokat a 1917. októberi forradalom egykori vezéreinek eltűnéséről.
A díszes, századfordulós hangulatot árasztó Lukács cukrászda csakhamar az ÁVH üzemi étkezdéje lett. Jól ismertem a környéket. Ha az ember csak az építőanyagot és a sittet stráfkocsival vagy teherautókkal szállító embereket, bajszos kocsisokat, a testes, nyugodt muraközi lovakat s a kiskocsmák iparos vendégeit látta, akkor megtévesztően békésnek tűnt a kép. Azonban itt mindenki tudta pontosan, hogy a környező utcákból hány családot költöztettek ki, hogy a helyükre ÁVH-s és rendőrcsaládokat tegyenek. A Csengery utcai kis mozit is elsőként szüntették meg, és a mellette lévő kis udvarra szállították a letartóztatottakat. A rabomobilnak csak a fara fért be a kapun. A pincezárkákhoz a volt mozi mellől is vezetett lejárat.
Igaz, a Terror Háza Múzeum létesítésekor az építész szakértők véleménye szerint a föld alatti zárkasorok egy szinten helyezkedtek el. Ám a vizsgálat lényegében csak az Andrássy út 60.-at érintette, s egyébként is az 1953–1954 utáni átépítések során – amikor ott hivatalokat rendeztek be – mindent eltüntettek. A későbbi Chemocomplex-irodaház (64. sz.) alatt minden bizonnyal kétszintes volt a zárkasor. Amikor ott egy kihallgatás után tévedésből rossz zárkába vittek, társamat a lépcsőn továbbvitték lefelé. Más, ott raboskodók is arra emlékeznek, hogy a pincerendszerben hol lefelé, hol fölfelé vezető lépcsőkön járatták meg őket az ÁVH-s smasszerok. Ahogy szaporodtak a lefogottak, úgy növekedett a helyigény, ezért lett szükség a Vörösmarty utcai részre is. A Csokonai utcában egy garniszállót is lefoglaltak, és persze ott voltak a Fő utcai (volt Pest vidéki börtön), a Belgrád rkp. 5. sz. alatti kétszintes pincezárkák, a Jászai Mari téri zárkasorok és a Conti utcai katonai börtön.
Később tudtam meg, hogy az építkezéseket Hidyn keresztül Csapó Andor alezredes, az ÁVO beruházója irányította. Bizarr, de a sok iparos és apám sem tudta, hogy kinek végzi a munkát. ÁVH-t, rendőrséget nem is láttunk. Hidyt államosították, és sem ő, sem a kisiparos-vállalkozók nem kapták meg a pénzüket. Apám 26 ezer forintot vesztett. Óriási összeg volt ez, négy–hatszáz forintos fizetések mentek akkoriban. Ezt a csapást sohasem heverte ki, hiszen alkalmazottait és az anyagokat ki kellett fizetnie.
Persze végül is nem ez juttatott el Vajda Németh Józseffel és társaival az ellenállás gondolatáig. Túl voltunk ugyan az érettségin, de az egyetem kapuja bezárult előttünk. Volt, aki – jövőt látva benne – velem együtt elvégezte az angol nyelvű nemzetközi távírásziskolát. Később ez nem vált a javunkra, sőt kémkedési előkészületként a vádpontok között is szerepelt. Hogy mi is volt a gyújtópont? Kezünkbe akadt a Signal, a német hadsereg lapjának 1943. február 2-i, még a teheráni találkozó előtti magyar és német nyelvű száma. Az ott közölt Európa-térképen Finnország és az összes, Jalta és Potsdam után a Szovjetuniónak juttatott kelet-európai ország Sztálin érdekszférájaként volt feltüntetve. A cikkben szó esett arról, hogy 1940. november 12-én Molotov a további szovjet–német együttműködés érdekében Berlinben azt kérte, hogy Németország Finnországgal szemben a Szovjetuniónak szabad kezet biztosítson. A követelést visszautasították. Mi joggal azt olvastuk ki a térképből és a cikkből, hogy hazánk ugyancsak a Szovjetunió imperialista törekvéseinek egyik célpontja volt. Ha minden ilyen cinikusan egyszerű, hogy lehet igazságos, sőt felszabadító háborúról beszélni orosz részről? Továbbá ott volt még az orosz bolsevikok és az MKP kísértetiesen azonos stílusú fejlődése. Ennek a térképnek a keserű igazát 1949-ben már mindenki a bőrén érezte. Külön tréfája a sorsnak, hogy a Signált kétszeri házkutatás során sem találták meg. Amikor nyomozónk összeállította a vizsgálati anyagot, nem konstruált, koncepciós ügyet akasztott a nyakunkba, hanem csak a tényeket írta le. Hol volt még az 1956-os forradalom, amikor a dühöngő terror alatt Feladataink a vörös elnyomás idején című, Erika írógépen készült s ötven példányban terjesztett brosúránkban megfogalmaztuk azt, hogy „új szabadságharc előtt állunk, 1848 nyomdokába kell lépnünk”? A mai történetírásban az a hamis kép alakult ki, hogy a reformkommunisták, azaz a revizionisták kezdték el a nemzet ébresztését, holott a börtönök nemcsak kommunistákkal vagy háborús bűnösökkel voltak tele – mint Hollós Ervin és Lajtai Vera történeti munkáiban olvashatjuk –, hanem olyan fiatalokkal, akik nemcsak szavakban, de tetteikkel is meg akarták dönteni a rendszert. 1956-ban az utcai harcokban ez a vetés érett be. Kétségtelen ugyan, hogy a Petőfi Kör értelmisége kezdte el a közvetlen eszmei előkészítést, ám a történelem átszaladt rajtuk.
Ez az ifjúság, amiről beszélek, már a német megszállás óráiban is kinyilvánította szabadságszeretetét. Kevesen tudják már, hogy 1944. március 19-e után a budapesti gimnáziumok diákjai hogyan fejezték ki ellenérzésüket a megszállás iránt. Két-három hétig is tüntetően korzóztunk a Madách-gimnázium Bocskai-sapkájában, nemzeti és fekete szalaggal a németek lakta hotelek előtt, például a Royal, a Metropol és az Astoria előtt. Végül tanáraink kérleltek, hagyjuk abba, mert nekik és az igazgatóknak gyűlik meg a bajuk a politikai rendőrséggel. Visszatérve a negyvenes évek végéhez, röpcédulákat és Nacionalista Arcvonal név alatt három kis füzetet írtunk Vajda Németh Józseffel, sokszorosítottuk és terjesztettük társainkkal. A címük is árulkodó: Magyarország fejlődési iránya a nacionalizmus, Feladataink a vörös elnyomás idején, Titoizmus-trockizmus. Az utóbbiban írtunk Rajkról és társairól is, valamint történelmi mértékkel mérve jogos bűnhődésükről, mert a PRO, ÁVO, ÁVH megszervezői voltak. „Az országban már forr az erő, mely megsemmisíti a vörös népelnyomást” – vontuk le a végső konklúziót. Leírtuk azt is, hogy a nacionalizmus jelenti a leghatékonyabb fegyvert a szovjet internacionalizmussal szemben, a vallás pedig a vallástalansággal, a materializmussal szemben.
Természetesen az ellenállás szellemiségében a nacionalizmust hazafiságként értelmeztük, a kifejezési mód csak eszköz volt: nézeteinket sok vonatkozásban azóta túlhaladta a történelem. Vizsgálati dossziénkat – amelyhez a három brosúra is csatolva van – 10–50084/50 számon őrzi a Történeti Hivatal. Védőm (volt hadbíró százados) a háború végén a hírhedt népbíróvá vált Jónás családját bújtatta, segítette. Az elsőrendű vádlott, Vajda Németh József családja is részt vett a nyilas időszakban az emberek mentésében. Egyik bújtatottjuk – amiről akkor mi, fiúk az Andrássy út 60. pincéiben nem is tudtunk – századosként szolgált az ÁVH-nál. Ilyen ügyvédi védelemmel méltányos ítéletet reméltünk annak ellenére, hogy fegyvereink is voltak. A fegyveres összeesküvés vádját el is ejtették. A méltányosság azt jelentette, hogy bár adhatnának, ám mégsem adnak kötelet. A vizsgálati dossziénk még 17 társunkat érintette. Akkor hetünket ítéltek el, és ötöt internáltak. Az „enyhébb” ítélet miatt ÁVH-„visszakérésünk” lett. Ennek köszönhetően kettőnket – a kezdeményezőket – az igazságügyi tárca börtönéből az ÁVH speciális börtönébe vittek. A Gyűjtőben 1953 novemberéig a külvilággal, a családommal megszakadt minden kapcsolatom. Mint mondták, minket már eltemettek, elsirattak.
A börtönben látottakat visszaidézve ismét csak el kell oszlatnom azt a tévképzetet, miszerint Magyarországon nem lett volna aktív ellenállás a Rákosi-korszak idején. Ezekben az években a nemzeti ellenállásban a társadalom minden rétege részt vett. Heterogén összetételt alkottunk, de a közös cél az volt, hogy megszabaduljunk az idegen, nyomasztó keleti világtól, és az ország a saját, független, szabad életét élhesse. A nyugati orientációt akartuk, és minden szabadságjog gyakorlását. De hát már a letartóztatásnál működésbe lépett a minősítő áradat. A katonatisztek csakis Horthy-restaurációt akaró fasiszták lehettek, annak ellenére, hogy a háború után sokukat leigazolták, s egyesek a demokratikus hadsereg tisztjei lettek. A kihallgató tisztek kémekké, hazaárulókká minősíthettek bárkit, és így lettünk háborús uszítók, imperialista ügynökök, bérencek stb. Gyenge vigasz, hogy a baloldali perekben is ugyanezeket a jelzőket olvasták a vádlottak fejére. Mulatságos, hogy akik még a nyolcvanas években is lefasisztáztak, imperialista bérenceknek neveztek minket, 1990-ben hátat fordítottak Moszkvának, és arccal a Nyugat felé kezdtek menetelni. Kérdezhetném, most ők lettek imperialista ügynökök? A történelem minket igazolt vagy őket?
Volt szerencsém Péter Gáborral személyesen is találkozni. A kihallgatások alatt Vajda Németh barátommal (elsőrendű vádlott lett) bevezettek a dolgozószobájába. Az Andrássy út 62. első emeletén volt, nagypolgári, előkelő miliőben. Olyen óriási íróasztalt csak manapság látni vezető politikai-gazdasági személyek irodájában. Az ÁVH-s kísérő az ajtónál megállított minket. Jelentett és azután beirányíthatott. Péter érdeklődés nélkül, közönyösen szemlélt bennünket. Azt kérdezte: „Maguk írták ezeket a füzeteket?” – majd választ sem várva intett és visszakísértetett celláinkba.
1952-ben harmadszori fegyelmi büntetés címén háromszor három órára kurta vasba vertek, akkor sérült meg a gerincem. Húsvét előtt lehetett, egyik oldalamon a német lágereket megjárt rabbi, a másikon egy cisztercita kispap feküdt a kurta vasban. Lehettünk vagy tizennyolcan. Szomszédaim szenvedtek, de imádkoztak. Abszurdnak tűnt ez az imádkozás. Íme itt van két vallás két papja, s az Isten róluk is levette kezét, sőt a smasszer még a rabbit is lefasisztázta. Ugyanakkor a Kisfogházban a bejárattól balra ott állt Rákosi Mátyás szépen berendezett „emlékcellája” múzeumként, rokkával és könyvekkel, az egyetlen, ami a régi, kinti világunkra emlékeztetett.
Nem érzem azonban úgy, hogy koncepciós per áldozatává váltam. Igaz, hogy az 1946. VII. tc. alapján az új demokrácia, majd a népi demokrácia politikai büntetőkódexe is Visinszkij, a szovjet alkotmány jogalkotójának elveit tükrözte. Ez a puszta szándékot is büntette. Én mégsem tartom magam sem áldozatnak, sem mártírnak, mert én igenis tettem valamit. 1956 októberéig ezrével ítéltek el a visinszkiji elv alapján embereket, bár nagy többségben a szervezkedés, az ellenállás ténye valóságos volt. Ha nem tekintjük a párt belső harcainak, a koncepciós pereknek legfeljebb ezer elítéltjét – amelyekben, mint Kádár, Rajk vagy Marosán esetében, a hóhér maga is áldozattá vált –, akkor a legtöbb pernek nagyobb valóságalapja volt, mint azt sok történész állítja. Valóságalapra is épült, bár szovjet koncepció szerint lett megrendezve a MAORT, a Vacuum Oil Company és a Standard Rt. pere éppúgy, mint a Magyar Közösség- vagy a Mindszenty-per. A bíboros még 1948-ban is százezres tömeg előtt mondott ellent a keleti gonosznak, a németek ellen létrejött Magyar Közösség pedig épp megújulóban volt, bár cselekedni már nem tudott a szovjet megszállók ellen. Fennáll a valóságalap a csalódásukat kifejező, Nyugatról hazatért vagy itthoni kommunisták és baloldaliak (például Szász Béla) esetében is. Ők azonban csak töredékét képezték a politikai elítélteknek. A többséget kisebb vagy nagyobb államellenes cselekményért ítélték el. Bár az adatok hiányosak, ez több mint harmincezer állampolgárt érintett, nem számítva a szovjet hatóságok és katonai ügyészek sokezernyi ítéletét. Az automatikusan háborús bűncselekményekért elítélt s a gulágra küldött személyek közül ezrek tartoztak a nemzeti ellenálláshoz. Emlékezzünk csak a Dózsa- (Fehérvári Istvánék), a Kis Szaléz- és a Bilkei Papp-perek elítéltjeire és a Sopronkőhidán, a Baden bei Wien-i szovjet parancsnokság alá rendelt kőhidai fegyházban és Odesszában 1945–46 során kivégzett magyar állampolgárokra. Miközben az újabb háború lehetősége Damoklesz kardjaként lebegett a fejünk felett, a mintegy 40 ezer besúgó a magyar társadalom minden lépését figyelte. A konspirációs szabályokat – amelyek technikáját a kommunista földalatti mozgalom irodalmából merítettük – bizony nem mindig és nem túl sikeresen tartották be az ellenállás sejtjei. Így hamarosan bekövetkezett a lebukás a beépült provokátorok miatt.
A szervezkedések tartalmi igazolásaként egy perről teszek említést, Sulyánszky Jenőékéről, melyben közel ötven ítélet született. Egyéb célok mellett készültek a pesti rádiószékház, a fehérvári adó és Lakihegy egyidejű elfoglalására. Nem álmodoztak, tudták, hogy kevés idejük lesz, de felhívást intéztek volna a néphez, hogy elég volt az elnyomásból. Persze ők is bíztak a nyugati reagálásban.
Nem csoda, hogy Hollós Ervin is ilyesmit állít a Kik voltak, mit akartak című könyvében, azt írva, hogy mi az „ellenforradalmat” készítettük elő. Kétségtelen, hogy az 1967-ben már második kiadást megért könyv hűen tükrözi a kádárizmus felfogását – például az 1945-ben 15 éves Vajda Némethet is fasisztaként állítja be –, ám a rosszindulatú beállítás ellenére a tényeket korántsem hanyagolja el. Idézem, amit rólunk, szabadult politikai elítéltekről írt: „23-án este már sokan ott vannak a harc gócpontjain, és az első sorokban vezetik például a Szabad Nép székháza elfoglalását is.” A recskiek és az akkor még csekély létszámú szabadlábra került politikaiak alapították meg október 25–26-án a Benczúr utcai postásszékházban a Volt Politikai Foglyok Szervezetét. Komoly tevékenységet végeztünk a forradalom alatt, de igen sajátos, hogy a Magyar Posta még most sem engedélyezi egy emléktábla elhelyezését a Benczúr utcában. A sors tragikomédiája, hogy éppen ezekben a pillanatokban a függetlenségért harcoló politikai elítéltek java része még a börtönökben raboskodott. Október 27–28-tól azonban sorra nyíltak meg a börtönkapuk, Kalocsán, Márianosztrán, Vácott és Csolnokon a nép követelte, erőszakolta ki a szabadulást. (Ezt emléktáblák örökítik meg.) A Gyűjtőből a forradalmárok fegyveres nyomására, ügyészi jóváhagyással kerültek szabadlábra a politikai elítéltek.
A Benczúr utcai közös vezetés a börtönök választott bizottságaiból állt össze, s rövid idő alatt közel nyolcezer bajtársunkat vettük nyilvántartásba, láttuk el igazolással, ruhával, élelemmel. Az Andrássy úti Szovjet Kultúra épületét Kiss Dániel, Fazekas János, Benkő Zoltán és én vettük birtokba november 3-án. Sárdy György vezette Mindszentyhez delegációnkat.
November 4-én a második szovjet invázió arra kényszerített minket, hogy minden dokumentumot, levelezést, nyilvántartó kartont elégessünk, elkerülendő az újabb meghurcoltatásokat, elítéléseket. Talán 15–20-an lehettünk – köztük Mucsi Sándor, Rédey Gábor, Labundi Tihamér, Vargha György és Lajos, Tullner Gyula. A kapuőrség rövid tűzharcba keveredett a Benczúr utcában megjelenő szovjetekkel, és az iratmegsemmisítés befejezéséig védte az épületet. Bajtársaink közül sokan részt vettek a 4-e utáni harcokban, így Bocskay József csoportja, de ott voltak a Corvin közben Sulyánszky Jenőék is. Balogh Aladár, Béry Géza, Sárdy György. Tóth Imre és mások pedig Budán harcoltak. A Klauzál téren fejezték be harcukat Csankóczy Emil, Zsótér András és társaik, s itt kapott halálos találatot a váci börtönben költővé vált sporttársam, Gérecz Attila. Boldog diákkorunkban ő öttusázott, én úsztam.
Aztán csak nagyon későn ért el hozzánk a megtorlás szele. 1958-ban nyilvános tárgyaláson a Budapesti Bíróság öt volt politikai elítéltet újból elítélt a rendszer megdöntésére irányuló szervezkedésért. Az iratok sikeres megsemmisítése és a nevek eltüntetése után csak megtévesztő, ellentmondó vallomásokra hagyatkozhatott a bíróság. Meglepetésre enyhe ítéletet kaptak, egységesen 14 havi börtönbüntetést, de ezt megtoldották az 1956 előtti, még hátralevő és szabadulásuk idején feltételesen elengedett évekkel.
Az, hogy volt nemzeti ellenállás a Rákosi-korszakban, szinte csak a beavatottak tudják. Ködösítik, elhallgatják az 1945–56 közötti kommunistaellenességünket és ellenállásunkat. Szigorúan titkosított, dupla nullás államellenes pereink voltak. Ezekről nem tudhatott a nyilvánosság, nem lehettek monstre perek – tagadni kellett, elrejteni ezeket a szervezkedéseket. Ilyenek nem létezhettek a népi demokráciában, csak fasiszta és háborús ügyeket emlegettek, talán azért, hogy ma is így gondoljanak ránk.
Küzdelmünk megelőzte a forradalmat, és segítette beérését. Vele együtt buktunk el. Megöregedtünk, börtönbetegségeink és korunk miatt többségünk örökre eltávozott. Most főleg az 1945–56 közötti Politikai Elítéltek Közösségében (PEK), a Pofoszban és az ’56-os szervezetekben tömörülünk. A PEK révén érdekvédelmet folytatunk és szociális segítséget nyújtunk rászoruló társainknak. Emlékeinket megőrizve koszorúzunk, kirándulunk. Szoros a kapcsolatunk a zömében külföldre menekült bajtársainkkal. Segítségüknek is köszönhető a mementóemlékmű megépítése a Lágymányosi híd budai hídfőjénél.
Talán a politikánál fontosabb céljaink is vannak: nem szeretnénk látni padokon fagyoskodó hajléktalanokat, zsíros kenyéren éldegélő kisnyugdíjasokat, minimálbér körül fulladozó munkavállalókat, a nyugati jövedelmekhez viszonyított 1:10 arányú jövedelmet. Szeretnénk mindent elkövetni, hogy megvalósuljon az igazi demokrácia s a mindenki számára létező jóléti ország.
(Lejegyezte: Tamáska Péter)
Külföld
Ukrajna megfenyegette Magyarországot
