Kodály könnyei

Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

Mekkora a súlya az élettől búcsúzó, idős művész könnyének? Billen-e tőle jobbra vagy balra a sors mérlegének nyelve? Billen bizony, s én kétszer is láttam billenni. Kodály Zoltán és Cziffra György utolsó koncertjén, amelyen mindketten zokogtak.
A jó színész akkor fakad sírva, amikor csak akar. De nem a színházi műkönnyekről, hanem a művészember valódi férfikönnyeiről akarok beszélni, amelyek haza, ország, nép, emberiség, művészet csillagléptékű dolgaiban tesznek igazságot. Nem a sebesen futó gyermekkönnyekről akarok beszélni, amelyek a legparányibb egyéni sérelemre bőségesen ömlenek; elég egy meg nem kapott játékszer, egy sikertelen cipőbefűzés, és a kudarc máris toporzékoló bömbölésbe torkollik. Nem az érzelgős asszonyi vagy leánykönnyekről, nem a rendelésre, gombnyomásra óbégató siratóasszonyok jajveszékeléséről, nem az elhagyott vagy bántalmazott nő panaszos könnyáradatáról akarok szólni. Hanem a művészember halálváró, utolsó férfikönnyeiről, amelyek ritkán hullanak ugyan, de annál nehezebbek.
Az emberi társadalom sehol a világon nem viselte és nem viseli jól, ha egy férfi sír. Nyámnyila, gyenge, puhány, mondják ilyenkor. Népek és kultúrák abban is különböznek, mennyire elfogadott, megengedett náluk a sírás. Ahogy például a franciák nagyok a kiművelt szerelmi kultúrában, mások a kiművelt könnyhullatásban verhetetlenek. Egy baszk csoport minden tagja vizesre sírja zsebkendőjét, és zokogva integet a távolodó vonat után a pályaudvaron – pedig csak a barátaik, rokonaik utaznak vissza szokásos nyári látogatásukról –, a visszafogott svédeknél viszont aligha képzelhető el ilyesfajta könnyáradat.
A férfiembert, ha művész, könnyei a női nemmel és a gyermekekkel rokonítják. Ám a mai társadalom még a művész könnyein is megütközik, azt sem tűri, ha férfiról van szó. Csak azt tartja férfias magatartásnak, ha a hímnemű Mucius Scaevolaként, római hősként viselkedik, aki bátorságát bizonyítandó karját lángba tartva egyetlen pissz nélkül tűrte, hogy kezét a tűz eleméssze. Ez ám a férfias magatartás! És mennyi ehhez hasonló példát sulykol belénk az élet! Katonadolog, mondjuk, és szigorúan meredünk az elesés után föltápászkodó pöttöm legénykére, nehogy elkezdjen sírni. Pedig sírna az istenadta, már görbül is le a szája, de aztán mégsem meri megtenni, mert a nagyok azt várják tőle, hogy zokszó nélkül tűrje a fájdalmat. De ha egy kisleánynak lesz „bibis a térde”, akkor megengedőek vagyunk, neki szabad a lányos picsogás.
Vajon hogyan alakult ki bennünk a spártai társadalmi beidegződés – talán a tévé Rambó-hősei nyomán? –, hogy férfiember számára tilosak a könnyek? Még akkor is, ha a modern tudomány – amely szerencsére nem a spártai és nem az athéni nevelés híve, csak egyszerűen tárgyilagos – egyértelműen kimutatta, hogy élettanilag hasznos a sírás, mert egyrészt feszültségoldó, másrészt sok káros salakanyag távozik általa a szervezetből. Sírni sokféleképpen lehet, a magyar nyelv számos szinonimát ismer e fogalomra. Lehet zokogni, bőgni, bömbölni, óbégatni, ríni, hüppögni, pityeregni, picsogni, itatni az egereket, könnyezni, könynyekre fakadni és könnyeket ejteni, hullatni, s még ezerféle árnyalata van ennek az egyszerű élettani folyamatnak, amelynek lényege, hogy könnyzacskónkból megindul a sós víz áradata. Mindez voltaképpen nem más, mint tízszeres hígítású, enyhén maró – vizelet.
A torz társadalmi beidegződés ellenére kivételes helyzetekben mégiscsak megsejtjük, hogy művészférfi-könnyet hullatni megemelt szintje az életnek. Az öreg, élettől búcsúzó művész fájdalmas férfikönnyei kozmikus, ontológiai megrendülést váltanak ki. Ha egy nő, egy gyerek sír, összeszalad a fél falu, vigasztalják őket, s ők megvigasztalódnak. De ha egy férfi sír, az egész világegyetem sír, maga a szenvedő Krisztus sír, és vigasztalhatatlan.
Kodályt nem sokan látták sírni. Nyilvánosan sosem sírt, csupán egyszer, élete utolsó koncertjén. Én láttam, s nem vagyok büszke arra, amit láttam. Élete utolsó hangversenyén, amelyet születésnapja tiszteletére adott Pécsett a Liszt-teremben emeritus Tillai Aurél karnagy és kórusa, Kodály bizony zokogott. Sok arcát ismerjük Kodálynak, s valljuk be, e szerepekbe merevülő arcok közül némelyiket már unjuk kissé. Volt puritánul visszafogott, református neveltetéséhez illően szigorú, kimért, száraz, érzelemmentes arca, ha szakmai vagy (kultúr)politikai kérdésekben nyilatkozott. Volt haragvó, megsértett Krisztus-arca, rebellisarca, ha az elnyomó hatalom képébe akarta vágni, mint Jézus vágta a kufárok képébe, hogy rablók, rablók, rablók, sokszorosan is rablók vagytok. Volt jóságos Mikulás-arca, a gyerekek számára létező tanárarca, amelyre egy egész ország, egy világ figyelmezett, ha szelíd, bölcs mosollyal simogatta meg a szorgosan szolmizáló kicsinyek szöszke, buksi fejét.
De volt egy ismeretlen arca is. A halálra készülő, élettől búcsúzó, zokogó öregember, öreg művész arca, aki épp most számol le a földi dolgokkal. Ezt az arcát pillanthattam meg ott, azon az utolsó, pécsi Liszt-terembeli kórushangversenyen. Fellebbent a bársonyfüggöny, s ő hagyta, hogy fellebbenjen, és megláthattam a szenvedő ember könnyektől maszatos Krisztus-arcát.
Az első sorban ült. Jobbján fiatal felesége, Sárika, balján az apósa, dr. Péczely László, szeretett tanárom. Kodály a tőle megszokott, távolságtartó arccal figyelte a koncertet. Sorban lementek a Palestrinák, Brahmsok, Bárdosok, más szerzők művei, s mi épp az ő művét, a fiatal korában szerzett Öregek-et énekeltük. Megrendítően, szívhez szólóan, gyönyörűen. Ekkor Kodály minden átmenet nélkül zokogni kezdett. Nem könnybe lábadt a szeme, nem diszkréten elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában, hanem rázkódó vállal zokogott, kemény férfizokogással. Végigzokogta az Öregek-et. Nem tudta és nem is akarta leplezni mély megindultságát, amelyet a saját fiatalságát idéző, az öregek halálra készülődéséről szóló művének mesteri szintű megszólaltatása keltett benne. Sírása hosszan tartó és csillapíthatatlan. A hangversenyterem éles fényében hagyta, hadd folyjanak lefelé szabadon, mindenki szeme láttára a könnypatakok barázdált, lassan pirosra váló, rücskös, fonynyadt öregkrumpli-arcán.
Sárika eleinte kínosan feszengett mellette a széken, próbálta csitítgatni – hasztalan. Péczely tanár úr csüggedten lebocsátotta a fejét; ő is élemedett korú volt, ezért pontosan értette, mi megy végbe Kodályban. A kórus a kivételes élménytől letaglózva, elkerekedett szemmel nézte a zokogó aggastyánt, aki az élettől búcsúzott. A mű befejeztével, még mindig zokogva, öregesen felbotorkált a színpadra, és melegen kezet rázott a karnaggyal, a legnagyszerűbb jelzőkkel illetve az Öregek előadásáért Tillai Aurélt és kórusát. A közönség felé fordulva, akadozva beszélt a könnyein át. Meg merte mutatni a lent ülőknek is az utolsó arcát, a könnyektől lucskos, piros, barázdált öregkrumpli-arcot.
Másik találkozásomat Krisztus könnyeivel Cziffra Györgynek köszönhetem. A zongora világhírű virtuóza – több évtizedes franciaországi emigráció után – a kilencvenes években tért vissza Magyarországra, hogy koncertet adjon az esztergomi bazilikában. Akkor még sem ő, sem a közönsége nem tudhatta, hogy ez lesz élete utolsó hangversenye, hogy utoljára látogatott haza, és neki is, miként annak idején Kodálynak, csupán hónapjai vannak hátra az életéből.
Ő is, mint művésztársai közül jó néhányan, a kezdő zsenik számára elviselhetetlen hazai körülmények miatt disszidálással próbálkozott az ötvenes években. Visszatoloncolták, és büntető munkatáborba zárták, ahol naphosszat lapátolnia kellett. Zongora híján az asztalszegélyen gyakorolt. Ennek híre ment a táborban, s egy ávós felügyelő, hogy kitoljon vele, és megleckéztesse, megtorlásul a legnehezebb és legnagyobb szívlapátot adta neki, mondván, attól majd megerősödik a művész úr gyenge kis kacsója.
Hogy mennyire kétségbeejtőek voltak az akkortájt formálódó pianista honi kilátásai, az is jelzi: bárzongoristaként volt kénytelen tengődni, mert komolyzenei koncertlehetőséget nem kapott. Így éjszakánként a Várban, az Old Firenze bárban is játszott szalonzenét, rövid időre maga mellé véve dobosnak a szintén sikertelen disszidálási kísérletben „bűnös” rokon lélek Ladányi Mihályt, az akkor még kezdő költőt (és haladó kocadobost). Kettesben léptek föl esténként a bárban, persze korántsem azonos zenei felkészültséggel és zenei ambíciókkal. Akik viszont tudták, hogy ki az a Cziffra György, milyen óriási tehetség, azok estéről estére az ő kedvéért zarándokoltak fel a Várba, az Old Firenzébe, mert tudták, pótolhatatlan zenei élményben lesz részük. Ugyanis Cziffra, kellő számú konyak elfogyasztása után, közönsége hallgatólagos és cinkos beleegyezésével a lehető leggyorsabban átváltott klasszikus zenére. Így születtek briliáns komolyzenei parafrázisai, rögtönzései is. Vagyis módot teremtett a gyakorlásra, hiszen jobbára klasszikusokat játszott, egyúttal „koncertteremhez” is jutott – egy bárban. Érthető, hogy ilyen előzmények után az első adandó alkalommal, ötvenhatban Nyugatra távozott.
Élete utolsó koncertjén, az esztergomi bazilikában vastapsot kapott. De valahogy másfajta volt ez a vastaps, mint amilyet a pesti hangverseny- és színházlátogató közönség produkálni szokott. Másképpen szólt. A záróakkordok elhangzása után a zsúfolásig megtelt bazilika közönsége egy emberként, némán fölállt, és mintha a Himnusz énekléséhez fogna, olyan szent áhítattal kezdett ütemes tapsba. A különös vastaps több mint negyedórán át tartott. Mintha egyetlen óriási kézbe összpontosult volna ezrek akarata. A Rákosi-rendszer kötelező, ütemes vastapsainak fordítottja, jóvátétel volt ez a vastaps. Szívből jövő, önkéntes, boldogan odaadott. A haza jobbik fele így kért bocsánatot Cziffrától, akit annak idején a haza roszszabbik fele nem szeretett, bántott és elüldözött.
Álldogált egy darabig a zongora mellett a bazilika körkupolája alatt, egyik kezét a hangszeren nyugtatva, a nehéz teljesítmény utáni megkönnyebbüléssel arcán. A többszöri ráadásokon már túl volt. De a taps csak nem akart csillapodni. Már jó negyedórája csattogtak ütemesen az összevert tenyerek, és a falak visszhangozták. És ebben a pillanatban Cziffra, aki már-már zavartan álldogált a szűnni nem akaró vastaps viharában, hirtelen felfogta, hogy ez a taps már rég nem csak arról szól, hogy a közönségnek tetszett a játéka. Nem a ráadást csökönyös vastapssal kikényszerítő pesties vastaps volt ez. Hanem rokonszenvtüntetés, hitvallás, szeretet, tisztelet, bocsánatkérés amiatt, amit annak idején a haza elkövetett ellene. És akkor hirtelen elsírta magát. Felszakadtak régóta szunnyadó sebei és zokogott. Állt ő is a fényben, a tapsban, és hagyta, hadd csorogjon alá arcán a sós lé. Megértette a szülőföld üzenetét.