KÖNYVESHÁZ

Az Újvilág börtönében
Hunyady Sándor: A hajó királynője
Balavány György

1940. június. Hideg hajnal az óceánon, rémült, halálra szánt emberek a Washington nevű személyszállító fedélzetén. A hajót tengeralattjáró tartóztatta fel, s meg akarja torpedózni. A korláthoz bajuszos, élénk tekintetű úriember támaszkodik, pizsamában, szivarozva, mentőövvel a nyakában. Ritka bosszantó kalandnak vált részesévé: egy évet töltött Amerikában, most szeretne hazajönni, ám a háborús bonyodalmak miatt nem engedték partra az utasokat. A hajó visszafordult, most pedig útját állta a tengeralattjáró. A tévedésre hamar fény derül: a páncélos egy másik hajót akart elsüllyeszteni, a személyszállítót rövidesen továbbengedi, vissza Amerikába. Így lett az Újvilág Hunyady Sándor (ő volt a fedélzeten szivarozó gentleman) hatalmas börtönévé. Ma már kevesen kapják fel fejüket a nevére, pedig az író – regényei, novellái és színdarabjai révén – a harmincas években igen népszerű volt. A Századok Legendái sorozatban megjelent csinos kis kötet a szerző felkavaró útleírásán, egy felejthető kisregényen és néhány még felejthetőbb tárcanovellán kívül Amerikában készült riportjait tartalmazza, amelyeket korabeli magyar lapok közöltek: a Déli Hírlap, az Ellenzék, a Magyarország, a Magyar Úriasszonyok lapja. Hunyady megszökött a „lázas Európából”, de nem találta helyét Amerikában. Írásai élvezetesek, erősek, elegánsak. Kitűnő riporter, aki nem annyira a jelenséget nézi, hanem azt, ami mögötte van. Kitűnő érzéke van az apró, asszociatív részletek megmutatásához. A riportokban eleven társadalomrajzokat kapunk, tapinthatóvá válik a háborús évek Amerikája, akárcsak a kinti „Little Hungary”, az emigránsvilág.
(Hunyady Sándor: A hajó királynője. Noran Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 2000 forint)

A sértődöttség dallamai
Füst-levelek a Fekete Sas Kiadótól
Büky László

A végre Nobel-díjhoz jutó magyar szépirodalom 1965-ben Füst Milán révén állt közel a nemzetközi kitüntetéshez. Nem verseinek, nem drámáinak, hanem A feleségem története című regényének párizsi kiadása révén vetődött rá a figyelem. Füst munkássága a XX. század eleji, ma már klasszikus modernség egyik sajátos vonulata. Lírája csaknem minden utána induló költőre hatott, így például Radnótira, Illyésre, Weöresre. Életrajza szinte nincsen – csak munkarajza, amint azt maga is kijelenti. Ezt számos kötete, irodalmi legendává váló naplójának csaknem ezernyolcszáz oldala hitelesíti. A naplót három éve jelentette meg a Fekete Sas Kiadónál Szilágyi Judit és Fazakas István, most Szilágyi Judit 1454 sajtó alá rendezett és jegyzetekkel ellátott Füst Milán-levelet tett közzé ugyancsak Fazakas István szerkesztésében.
Amikor a tíz-egynéhány éves kisfiú Nagymaroson nyaral, innen küldi édesanyjának a leveleket. Beszámol kiadásairól (fillérre), hegedüléséről s arról: „Barátom még most sincs, a már említett ok miatt, ti. nagy az antiszemitizmus” (1903. július 14.). Helyzete egész életében (és költészetében) nyomot hagy: „… szegény trafikos fiú, kinek anyja oly nehezen keresi kenyerét, annak fogához kell verni minden garast” (1904. január 7.). A szegény trafikosné árva fiának élethelyzetei és -tapasztalatai rendre megjelennek lírájában: „S mi voltam én is itt: árva fiú! / A sértődöttség vontatott dallamát hagyták rám örökül: semmi mást! / S miből a zsidónak oly bőven jutott ki minden időben: / gúny és magány: – e kettő volt örökrészem e földön!”
Ne felejtsük: Petőfi Sándor szintén deklasszálódott családból emelkedett ki, és hasonlóképpen saját ereje által, amint erre éppen Illyés Gyula mutatott rá Petőfi-könyvében. Amikor Petrovics István tönkrement, az aszódi gimnázium kitűnő tanulóját otthon a nyomor várta, s a következő őszön már ingyenkosztos diák Selmecen. „Az uralkodó osztályok legveszedelmesebb ellenségei a rang- és lehetőségvesztettek” – írta erről Illyés.
Háromszáz körüli a személyek száma, akihez a levelek íródtak: Babits és Kosztolányi, Karinthy, Illyés és Weöres mellett sok-sok író, művész és nemritkán ismeretlen személy is van. Az irodalmi, költészeti vonatkozások mellett a személyesség számos helyen megmutatkozik. A költészetében az elmúlással, a lét kérdéseivel vívódó költő arról is beszámol egyik-másik levélben, amikor telefonkikapcsoló szerkezetet barkácsolt, vagy biedermeier széket javított, máskor rézmunkákat végzett és így tovább.
A korra és a költőre jellemző például az a levele, amelyet Rákosi Mátyásnak 1953-ban ír. Őt is felkérte ugyanis az írószövetség párttitkára, tegyen felajánlást Rákosi hatvanadik születésnapjára. Megteszi: „elhatároztam, hogy Shakespeare-nek nyelvileg legsűrűbb, legbonyolultabb s dikciójában leghatalmasabb művét, a Lear királyt végre mégiscsak jól lefordítom”. S ezután irodalomtudományi fejtegetéseket, majd fordításának a kiadónál történő hányattatását taglalja. „… épp most neveztek ki az irodalomtudományok kandidátusává. Márpedig ebben az elismerésben nyilván nem részesítenek valakit a Párt és a kormányzat mértékadó személyiségeinek beleegyezése nélkül. Akkor tehát mi okozza e fontos kis könyv kiadása körüli nehézségeket?” – teszi fel a kérdést Rákosi miniszterelnök elvtársnak.
A hatalmas anyagban való eligazodást Szilágyi Judit jegyzetein kívül segítik a címzettek és a levelekben előforduló személyek névmutatói. A már említett napló két vaskos kötetéhez teheti immár az olvasó és az irodalomtudós a jelen kötetet, amelynek megjelenésével Füst Milán-képünk árnyaltabbá válhat, és a Füst Milán-kutatás előbbre léphet.
(Füst Milán: Összegyűjtött levelek. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 5600 forint)

Rómában történt valami…
Márai Sándor: Történelmi regények
Lázár Fruzsina

Nagy ember volt-e a diktátor? Hogyan lesz a tanítványból áruló? Miért olyan nyakas az ember, hogy még a máglyán is megvallja azt, amiért megégetik? Márai Sándor kisregényei nem szokványos kérdéseket vetnek fel. És nem szokványos módon mutatják be Julius Caesar és Jézus Krisztus alakját, az inkvizíció irgalmatlanságát és a vallási fanatizmussal vádolt kis brazíliai csoport lázadását az intézményesített demokrácia ellen.
Julius Caesart alattvalói csak diktátorként emlegetik. Ellenségeit vagy megvette, vagy szép csendben megölette őket. Kegyencnői jómódú római urak feleségei közül kerültek ki, Galliában pedig tíz év alatt félmillió embert gyilkoltatott le. Megölték; de vannak, akik a valóság elemeiből új valóságot tudnak teremteni, és ujjlenyomatuk hosszú ideig megmarad a kultúrában. Ha ez a nagyság, a diktátor valóban nagy ember volt.
Szeretni több, mint hinni, tudni, akarni – mondja ki először a történelem folyamán a názáreti. De aki csak értelemmel hallgatja őt, az nem érti meg. Így van ezzel a kerióti Júdás is; kételkedni kezd. A kételkedés azonban gonoszabb, mint a bűn. S az áruló tudja, hogy nélküle soha nem teljes a történet. Ő az ellensúly. Szükség van rá a pillanatban, amikor az emberek újra és újra Istent alkotnak maguknak.
Legfőbb erény a hit, a legnagyobb bűn az eretnekség! – kiáltja a lelkes spanyol inkvizítor az Úr 1598. esztendejében, Róma városában. Azért jött ide, hogy kitanulja, hogyan lehet hatékonyan tőrbe csalni a megátalkodott eretnekeket, hogy aztán – válogatott kínzások után – saját akaratukból válasszák a megtisztulást, a máglya tüzében elevenen elégve. Mindezek ellenére akad ember, aki nyíltan vállalja, hogy nem hisz a gondviselésben. Hisz viszont az értelem erejében, és állítja, hogy a szeretet szó régi jelentését elveszítette, már csak önzést és gyáva képmutatást takar. Giordano Bruno vallja, hogy az inkvizítornak szüksége van az eretnekre, mint ahogy Istennek az ördögre. Hiába a hétévi börtön, hiába a kínzás, a máglyahalál… A Teremtő saját képére formálta ugyan az embert, de arra nem gondolt, hogy az ember saját feje szerint akar ember lenni…
Az utolsó regény „kiválasztottja”: Antonio Vincente Mendes Maciel, a tanácsadó és nyolcezer híve már nem császárok, nem is az inkvizíció ellen küzdenek, hanem a demokráciának nevezett társadalmi rend ellen. Canudosban, az általuk felépített sárvárosban nincs félelem, nincs gyász, mint ahogy erkölcstelenség sem, mivel erkölcs sem létezik. Canudos nem másik világ, hanem másik élet. Ahol az idő, az élet és a halál is más értelmet nyer. Mert ahogy szükség van ördögre, zsarnokságra és eretnekekre, ugyanúgy szükség van a botrányra, a lázadásra is. „Canudosba mindenkinek el kell mennie. Canudos nélkül nem lehet továbbjutni” – mondja a kivégzés előtt álló, egykor gazdag polgárként élő fogoly asszony. És hogy neki van-e igaza vagy az örökké kételkedő marsallnak, aki állítja, hogy nincs megváltás, mert az ember nem változik… Ezt már döntse el az olvasó.
(Márai Sándor: Történelmi regények, I–II. Helikon Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 2900 forint)

Séta Nagyváradon
A polgárosodás évtizedeiben
Fehér Béla

Vajon benne van-e még a köztudatban, hogy Váradon temették el Szent László királyt, II. Istvánt és Zsigmondot? Abban a városban, amely a történelmi múltat illetően Magyarország egyik fontos és virágzó városa volt: 1876-tól a történelmi Bihar vármegye székhelye. A dicső történelmi múlt talaján virágzott a kultúra, a szellem; talán említeni sem kell, hogy Dutka Ákos, a régész Jósa András, Nagysándor József aradi vértanú, Osvát Ernő és Pázmány Péter városa is, ahol a századfordulón nyolc, 1907-ben pedig tizenegy magyar nyelvű újság jelent meg. Krúdy Gyula és Nagy Endre váradi kötődése köztudott, de tanított a városban Juhász Gyula, és pályakezdő színészként játszott itt Kabos Gyula. A Holnap városa, Léda és persze Ady városa is. „A másik egy nagy európai koráramlat: a tizenkilencedik század második felének lehelete, mely Nagyvárad, Pest és Párizs levegőjéből szívódott Adyba” – írta az Ady-pör című cikkében (1927) Németh László.
Péter I. Zoltán újságíró-helytörténész (a Nagyváradon megjelenő Bihari Napló munkatársa) arra vállalkozott, hogy képzeletbeli séta közben mutassa be a várost. Az időutazás harminc esztendőn ível át, és az egykori indóháztól elindulva a szerző utcáról utcára felidézi a város egykorvolt vagy ma is létező épületeit, a hozzájuk kötödő személyeket, eseményeket, intézményeket és anekdotákat. Elindulunk tehát a pályaudvartól, végigballagunk a híres hársfasoron, aztán a Fő utcán, elidőzünk a Bémer téren, következik az Újváros szíve, a Szent László tér, majd a Rhédey-kert, kis utcákon keresztül kijutunk a Nagyvásár térre, hogy aztán megismerkedjünk a várral, a Váraljával és Velencével – s végül Olaszin át jutunk vissza az indóházhoz.
A kötetet több mint kétszáz korabeli képes levelezőlap (és néhány fényképritkaság) illusztrálja. A séta nyomán az olvasó előtt kibontakozik a lendületesen polgárosodó Nagyvárad, amelyet egyaránt magáénak vallott (és ahol kitűnően megfért egymással) a keresztény polgárság, a dzsentri, az iparos kispolgárság és a zsidóság.
(Péter I. Zoltán: Mesélő képeslapok – Nagyvárad, 1885–1915. Noran Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 8000 forint)

Szecesszió az irodalomban
Major Anita

Halász Gábor szerint a szecesszió a századforduló átfogó, egyedüli irányzata, igazi korstílus, „zárt és teljes ízlésirány”, míg Lukács Györgynek az a véleménye: „szecesszión mint stíluskategórián semmit sem értek”. A Szabó Zoltán szerkesztette tanulmánykötet írói egyetértenek abban, hogy elsődlegesen ipar- és képzőművészeti, építészeti, bútor- és könyvművészeti irányzatról van szó, de – kevésbé kifejletten és megfoghatóan – szépirodalmiról is. Az teszi nehezen meghatározhatóvá a szecessziót, hogy nyitott: kereszteződik a korabeli tendenciákkal, főként a szimbolizmussal és az impreszszionizmussal, amelyekkel hasonló stílusjegyeket is mutat.
A hivatkozásokból, Szabó Zoltán szempontrendszerének gyakori használatából valószínűsíthetjük, hogy a könyv szerzői mesterüknek fogadják el a szerkesztőt (ezért is éreztük volna indokoltnak Szabó átfogó tanulmányával kezdeni vagy befejezni a művet). A tizenkét önálló munkát felvonultató úttörő kötet koherens, bár a tanulmányok egyenetlen színvonalúak: meglepően ügyetlen (szerkezeti, logikai botlásai miatt) az első, Ajtay-Horváth Magda tollából; csupán gyűjtőmunkaként állja meg a helyét Mózes Huba Ady ismétléstípusait felsorakoztató, túltagolt írása; leleményes dolgozattá bővíthető Kemény Gábor vázlatos tanulmánya, mely Krúdy 28 tagmondatból álló mondatfüzérét vizsgálja. Meggyőző ellenben P. Dombi Erzsébet érvelése (Szecessziós stílus és barokk eszmény Prohászka írásművészetében); nyelvészeti, irodalomelméleti tudását az értelmezés szolgálatába állítja Murvai Olga, aki Krúdy-, Gulácsy- és Babits-szövegekkel modellálja, hogy az álló kép szecessziós, míg a mozgó kép impresszionista jellemzője a portréknak. Oláh Örsi Tibor már Asbóth műveit is a szeceszszióhoz sorolja, korábbra helyezve a stílushatárt, Sájter Laura pedig szemiotikai módszerekkel a drámára (Babits) is kiterjeszti a vizsgálódást, hogy csak néhány szerzőt említsünk.
Vállalkozásuk hiányt pótló: bebizonyítják, hogy lehet, sőt érdemes nyelvi formaként is vizsgálni e stílust: a díszítő motívumokban, stilizációban, indázó mondat- és szövegszerkezetekben ugyanis utolérhető. Mintha Ady gondolata bátorítaná őket a kutatásban: „az én szecesszióm a haladás harca a vaskalap ellen”.
(„Arany-alapra arannyal”. Tanulmányok a magyar irodalmi szecesszió stílusáról. Szerk.: Szabó Zoltán. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2002. Ára: 1960 forint)

A Helikon Könyvesház sikerlistája
Szépirodalom
1. Márai Sándor: Egy polgár vallomásai – Helikon Kiadó 2000 Ft
2. Gion Nándor: Aranyat talált – Osiris Kiadó 1880 Ft
3. Jókai Anna: Ne féljetek! – Széphalom Kiadó 2500 Ft
4. Jankovics Marcell: Ének a csodaszarvasról – Csokonai Kiadó 2200 Ft

Ismeretterjesztő
1. Elias, Norbert: A németekről – Helikon Kiadó 2800 Ft
2. In memoriam Hamvas Béla. Visszaemlékezések Hamvas Bélára – Hamvas Intézet 2500 Ft
3. Bölcsics Mária – Csordás Lajos: Budapesti Krúdy-kalauz – Helikon Kiadó 4500 Ft
4. Dr. Somorjai Lajos: Megjártam a Don-kanyart. Harctéri napló, Oroszország, 1942–43 – Rubicon Kiadó 1980 Ft
5. Varga Csaba: Az ősi írás könyve – Frig Kiadó 1850 Ft
6. Ausztria legjobb síterepei – Rainbow–Slide 1690 Ft