Miért nem kaphatott útlevelet Bibó István?

A „liberális” Kádár-rendszer a külföldi utazást soha nem tekintette alanyi jognak, hanem az aktuális politikai-hatalmi szempontok alapján gyakorolt kegynek. („Nem jár, csak adható!”) Különösen igaz ez a megállapítás a hatalmat gyakorló állampárt uralmát bíráló, az ellen fellépő személyek esetében, akik élni kívántak a hetvenes évektől mind szabadabbá váló utazási lehetőségekkel. Számos útlevélkérelmet utasítottak el a magyar hatóságok a hetvenes-nyolcvanas években 1956-os volt politikai foglyok, ellenzékiként nyilvántartott személyek esetében. Az elutasítás indoklásában rendszerint visszatérő formulaként a „kiutazása közérdeket sért” megfogalmazással élt a hivatal. (Kőszeg Ferenc még a szamizdat Beszélőben közreadott egy esetgyűjteményt erről 1987-ben.)
Bibó István útlevél-kálváriája 1974 júniusában kezdődött, amikor a genfi nemzetközi főiskola igazgatója, Jacques Freymond három hónapos ösztöndíjat ajánlott fel részére tudományos kutatás céljából, és meghívta a jogtudóst Svájcba. Az ön személyében egy, a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó kiváló magyar jogtudóst üdvözölhetünk, aki ezenfelül az intézet volt hallgatója is – írta meghívólevelében az intézmény igazgatója. (Bibó 1934–35-ben hallgatója volt a genfi főiskolának.)
A nyugdíjas, visszavonultan élő Bibó István 1974-es útlevélkérelmét hosszas ügyintézés után, szeptemberben elutasítják. A négysoros indoklásban ez áll: „Így határoztam, mivel nem csatolta a tanulmányút engedélyezésére feljogosító szerv hozzájárulását, mert az Ön kiutazása sérti a Magyar Népköztársaság biztonságát, valamint figyelembe vettem a döntésnél azt a tényt, hogy büntető ítélet hatálya alatt áll.”
Bibó István fellebbezésében fenntartotta kérelmét és cáfolta az elutasítás indokait, mint írta: „Az elutasítás második indoka az volt, hogy kiutazásom a Magyar Népköztársaság biztonságát sérti. Minthogy ez az indok közelebbről konkretizálva nincsen, nehéz számomra azt a nemleges tényt bizonyítanom, hogy kiutazásom ilyen sérelmet nem jelent. Csupán annyit tudok kijelenteni, hogy ilyenre komoly lehetőségem, még kevésbé szándékom nincsen, s egyetlen célom, hogy szakmai jellegű tervezett tanulmányaim után feltűnéskeresés és bajszerzés nélkül tudjak az országba, a munkámhoz és a családomhoz visszatérni.
Az elutasítás harmadik indoka az, hogy büntető ítélet hatálya alatt állok. (…) Az én esetemben pedig az a helyezet, hogy szabadságvesztés-büntetésemet 1963 márciusában, a 10 évi jogvesztésről szóló mellékbüntetésemet pedig 1973 márciusában kitöltöttem, tehát úgy vélem, büntető ítélet hatálya alatt nem állok.”
Bibó jelezte, hogy az Országos Ösztöndíj Tanács jóváhagyását megkísérli beszerezni. Ehhez csatolni kellett volna a munkahelyi vezető, a személyzeti vezető és a párttitkár aláírásával ellátott szakmai javaslatot. Egykori munkahelye, a Központi Statisztikai Hivatal nem támogatta a tervezett tudományos kutatást, hivatkozva Bibó nyugdíjas státusára és a megjelölt téma számára érdektelen voltára. Ekkor Bibó meghívásos útlevélkérelemként kérte beadványa elbírálását. 1974. december 17-én kelt elutasító határozatában a BM útlevélosztálya „az Ön kiutazása közérdeket sért” indoklással zárta le Bibó István útlevélügyét.
Az ügy hátterében vélhetően az az 1971-ben külföldre kijuttatott Bibó-kézirat áll, aminek 1976-os angliai kiadása a pártállam vezetőinek engedélye nélkül történt. Előzményként említendő az is, hogy Bibó börtönből történt szabadulása után, 1969-ben és 1970-ben Kádár Jánoshoz írt leveleiben felemelte szavát az 1963-as amnesztia után börtönben tartott politikai foglyok szabadulása érdekében, név szerint említve Földes Péter és Pákh Tibor ügyét.
1971-ben nyugdíjba vonult Bibó István, tudományos munkásságának lezárását, gondolatainak és témáinak kiérlelését szerette volna megvalósítani, és megnyilvánulásaiban tartózkodott a politikai szerepléstől. Ehhez nyújtott volna zavartalan kutatási lehetőséget a svájci meghívás. A pártállam vezetői vele szemben nem gyakorolták azt a „nagylelkű” útlevél-politikát, ami számos „ellenzéki” másként gondolkodó számára lehetővé tette a külföldi utazást és ösztöndíjak igénybevételét a hetvenes-nyolcvanas években. Az ő esetükben a külföldi publikálás és az érte járó honorárium felvétele nem ütközött különösebb akadályokba. Elegendő utalni a szintén 1974-ben írott mű, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz szerzőinek sorsára. Konrád György és Szelényi Iván ellen előbb eljárást indított a BM vizsgálati osztálya, majd a mű kéziratainak lefoglalása után, amiben az egyik szerző – Konrád György – is aktívan részt vett, kivándorló útlevelet ajánlottak fel számukra. Szelényi elfogadta az ajánlatot, Konrád azonban feltételekhez kötötte az útlevél elfogadását. Nyugati meghívásainak úgy kívánt eleget tenni, hogy magyar állampolgár marad, aki az ösztöndíj lejárta után visszatérhet Magyarországra. Vendégtanárként több éven át hasonló feltételekkel tanított Németországban Vajda Mihály filozófus, Lukács György tanítványa. Konrád feltételeit a hatalom elfogadta, műveinek nyugati megjelenéséből semmilyen hátránya nem származott. Bár 1974 októberében a rendőrségi vizsgálat során írásban vállalta, hogy fent említett (Szelényi Ivánnal közösen írt) munkáját nem publikálja. A tanulmány több nyelven is megjelent, magyarul 1978-ban a svájci Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem adta ki. Konrád György műveinek nyugati kiadása után járó honoráriumait felvehette.
Bibó István műve A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai címen megjelent Angliában 1976-ban, de a honorárium előlegeként a szerző számára küldött 50 fontot „a Nemzeti Bank sértődötten visszaküldte Londonba mint előre nem engedélyezett s így általa nem továbbítható szerzői díjat”. A szerző pedig haláláig nem utazhatott Nyugatra, ahol egykori barátai és kollégái között, méltó szellemi klímában folytathatta volna be nem fejezett munkáit. A hatósági hercehurca, a várakozással és reménykedéssel töltött napok-hetek után a rideg elutasítás is hozzájárulhatott Bibó 1979-ben bekövetkezett korai halálához. (A cikk megírásánál segítségemre volt a Bibó István Életút dokumentumokban című kötet.)