Pávaól

Fél éve figyelte a nőt. Általában az éjjel-nappal csemege és egy kalapszalon közti kapubejáróból, ahogy naponta végiglejt a „kifutón”. Gyakran leste meg, mert nem volt képes megjegyezni az arcát. Túl szabályos – kínlódott, noha épp ez vonzotta: a hibátlan átlag. Elegáns és tiszta, mint egy megelevenedett divatfotó. Médiaangyal. Igen, talált el az érzés gyökeréig, íme az önzés legtisztább formája, amelyet nem térít el egyetlen eredeti, személyes vonás sem a másikban. Nincs játék, egymást kóstolgató taktika, hülye szerelem. Annyira üresnek tűnt a nő, hogy szinte beszippantotta.
Olykor a nyomába eredt, kísérgette láthatatlanul, sóvárogva. Így még tökéletesebbnek tűnt a dolog: a szenvedés és a tartalmatlan titok egybeforrhatott. Szolgálatnak tekintette ezt az alázatos lopódzkodást, olyannak, amelyet kizárólag önmaga érdekében teljesít. Rengeteg időt fecsérelt hát a nő megfigyelésére. Végül (hogy egy nap megpillantotta enmaga szerencsétlen sziluettjét a bolt kirakatában) elhatározta, hogy véget vet a lovagszerelemnek. Különböző szituációkat eszelt ki, de valamenynyit erőszakoltnak vagy drámainak találta. Mondjuk, fölajánlhatná, hogy ő majd viszi a szélben lobogós kartonszatyrát, és legyen szíves, váltson föl egy húszezerforintost, meg biztosan látta a hölgyet a tévében, mert egy ilyen arcot nem lehet elfelejteni. (Ezen felröhögött.)
A jó megoldásokat mindig az alkalom szüli – nyomta el magában a türelmetlenséget könnyedén, ötlet híján. Úgy fél hét lehetett, amikor a kisvendéglő teraszán megpillantotta a nőt. Telt ház volt, az asztaloknál párocskák meg harsány baráti társaságok. Csak a nő várakozott (bár ebben nem volt egészen biztos) egyedül. Egy csokoládés süteményt piszkálgatott a villájával, és nézett a szemközti műemlék málló stukkóira (nagyjából). Na ja, lökte előre egy baljósnak tűnő, de megfordíthatatlan elhatározás a férfit, s a mellette elviharzó pincér elől elhajolva a magányos díva felé törtetett. Az asztal előtt pár lépéssel lassított, „párducosra” vette a figurát, s mielőtt megkérdezte volna a nőt, bal kezét már könnyedén az egyik üres szék támlájára tette: Szabad? A nő a hang irányába fordult, lassan, utálatosan. Könnyedén félrecsapta a fejét, s mintegy mellékesen odavetette: Nem!
Talán vár valakit? – próbálkozott, és rögtön tudta, hogy most van elrontva az egész. Valahogy úgy kellene kivágnia magát, s ez az öngúny most jobban esett, mint külső szemlélőként figyelnie a megzápult helyzetet, hogy ön, hölgyem, a megszólalásig hasonlít az édesanyámra, és pardon, de fogadni mernék, hogy az ikrek jegyében született stb. Oda az ismeretlenség adta fölény, az utca túloldaláról való mustrálgatások lelki oázisa. De nem volt megállás: Csak néhány percet maradnék, fontos találkozóm lenne valakivel. A nő végre ránézett (zöld a szeme – csikart ki némi vigaszt a perctől), s a süteménybe túrva lezárta a beszélgetést: Kopj le! A férfi, maga sem tudta, miért, felnevetett, és belefogott egy zavaros történetbe, aminek később egyetlen szavára sem emlékezett, s közben hátrált, kezét szabadkozóan széttárva. Ki innen, ki innen…
Igyekezett gyorsan elfelejteni a kudarcát. Hosszú, bonyolult meseszövésű regényekbe temetkezett, vörösbort ivott, régi, már-már elfeledett barátokat látogatott meg. Küzdeni sem tudott a nő emléke ellen, mert képtelen volt egész alakká formálni a rá vonatkozó, az időben egyre lejjebb süppedő benyomásait. A hajánál fogva húzta volna napvilágra, hogy megtagadhassa – de minek és kit? Vagy lehet, hogy benne van a hiba, és a történet csak róla szól, a szánalmas idealizmusáról és félreértett gőgjéről? Hát persze, röhögni kell, józanodott ki, letette a regényeket, áttért a konyakra, s úgy döntött, hogy eztán piszokul jól érzi magát. Ha már sikerült megszöknie a saját lakatlan szigetéről.
A hét végén a Balatonra hívták a haverok. Az egyiknek van ott valami toldott-foldott nyaralója. A sört vizeshordóban hűtik, a pörköltet bográcsban főzik. A kompánia késő délután érkezett meg, egy teljes órát a hordozható televízió beállításával vacakoltak el, amelyiknek hol hangja, hol képe nem volt. Közben derekasan fogyott az ital, s egyre többet emlegették a társaság utolsó tagját, aki a lányokat szállítja a murihoz.
Tizenegy óra múlt, amikor elege lett az italból meg a haveri ricsajból. A vállára terített egy pokrócot, és behúzódott a házba. Félálomban még hallotta, hogy a várva várt fuvar megjött vihogás és sikítozás közepette. Hagyják őt békén, és főleg fogják be a szájukat. Bizonytalanul felkászálódott, az ágyra dobta a takarót, hogy kimenjen könnyíteni magán. Amikor kilépett a házból, a társaság Rómeója állta útját, arany karkötős kezével megtámasztva s egyszersmind fel is tartóztatva a férfit. Hová, hová, barátocskám? Csak nem képzeled, hogy hagyunk egyedül szunyálni? – bömbölte, s megpördítette a mellette álló nőt, mint a táncban szokás, hogy az épp a férfi vállára érkezett.
Savanyú volt a nyála, lüktetett a szeme. Ránézett a nőre, s nem tudta eldönteni, hogy tényleg őt látja-e. Az arca túl szabályos volt, s amikor megszólalt, mintha csak annyit mondott volna: Esik az eső. A férfi hoszszan bámulta, végül egészen közel hajolt hozzá, s borszagú hangján megkérdezte: Kérsz süteményt?