Se igazi békének, se háborúnak nem nevezhető az az állapot, ami Irak és Irán között uralkodik, amióta a nyílt ellenségeskedésnek véget vetettek 1988-ban. A szomszéd fölött gyülekező viharfelhők ugyan egy kicsit elnézőbbé tették Iránt, és felgyorsítottak egyes bizalomerősítő folyamatokat, mint például a hadifoglyok cseréjét, olyan nagy lendületet azonban mégsem vettek, hogy Teheránt ráébresztették volna: ellenségének (értsd az Egyesült Államoknak) ellensége tulajdonképpen a barátja.
Valószínűleg ezért nem szolgáltatták vissza azt a száz repülőgépet sem, melyeket a bagdadi rezsim az öbölháború idején hozzájuk menekített. A hivatalos Teherán ugyanakkor az „ötlet” felröppenése óta hevesen ellenzi az Irak elleni katonai akciót: Szaddám Huszein vesztében némileg a sajátját is látja, jóllehet feltételezi, hogy a síita vallási vezetőket Iránból Washington nem katonai beavatkozással szándékozik majd eltávolítani.
A teheráni utca emberében sem pusztán az ébreszt szorongást, hogy mi készülődik a szomszédban, hanem az is, mi lesz otthon, ha amott fellángol a konfliktus. Már amikor az afganisztáni hadművelet megkezdődött, világos volt, mondják sokan, hogy Amerika nem áll meg Kabulnál, előbb-utóbb mindenkire sort kerít, aki ezért vagy azért az útjában áll. Ezt még a legegyszerűbb lelkek is érzik, nagyrészt annak köszönhetően, hogy Allah felkent szolgái a pénteki imákat nemcsak az ájtatosságra, hanem a hívek politikai felvilágosítására is felhasználják. Annak megítélésében azonban már sokkal nagyobb különbségek mutatkoznak, hogy ha kitör a háború, annak milyen közvetett és közvetlen hatása lehet Iránra.
A legtöbb családban élénken élnek az alig több mint tizenöt éve befejeződött iraki–iráni háború emlékei. Afszane, a harmincöt éves teheráni fiatalasszony a bombázások alatt átélt rettegésre és édesanyja halálára gondol, amiben ugyan közvetlenül nem a háború a bűnös, de közvetve mindenképpen része volt benne. Aggódva néz két kisfiára, és mint annyi szülő, a lehetséges menekülésre gondol. Testvérei élnek az Egyesült Államokban, de azzal a felismeréssel tért meg a legutóbbi rokonlátogatásból, hogy nem Amerika az az ország, ahol ő élni tudna, ha otthon nem lehet. Az iraki–iráni háborúban voltak azonban másféle bombák is. Ezekből gáz szabadult fel: ideggáz, amelynek ugyan van ellenszere, de csak akkor hatásos, ha tizenöt percen belül hozzájut a sérült, a másik leggyakrabban alkalmazottnak, a mustárgáznak ma sincs. Az iraki vegyi támadások annak idején Iránban mintegy százezer embert érintettek, több tízezret, elsősorban katonákat meg is öltek, de voltak civil áldozatok is. A túlélők közül még ma is sok ezret kezelnek. Az újsághírre, hogy az izraeli polgárok még négylábú kedvenceiknek is gázálarcot vesznek, itt csak legyintenek. Az irániak a polgári védelem területén abban a háborúban sokat tanultak – például fegyelmet –, de nem áltatják magukat azzal, hogy ha komolyra fordul a dolog, mindenkinek jut majd gázálarc.
Érthető, ha Iránban még mindig inkább arra szeretnek gondolni, hogy jobb volna, ha ez a háború Irak ellen elkerülhető lenne. Ősszel még sokan bíztak Amerika szövetségeseinek ellenállásában, majd ahogy teltek-múltak a hónapok, úgy bizonyosodtak meg felőle, milyen vasmarokkal szorítja Európát a Wall Street, a Világbank, no meg a WTO és az IMF.
– Ennek a háborúnak meg kell lennie, mindenki szép sorban beadja majd a derekát – kommentálta a német kormány egyik meghátrálását a sok közül egy teheráni ismerős, miszerint Németország mégis szállít Izraelnek páncélozott katonai szállító járműveket. Ahmad és a hozzá hasonló középkorú iráni értelmiségiek nagy része azzal sem áltatja magát, amivel a Pentagon stratégái, hogy ezt a háborút akár fehér kesztyűben is meg lehet vívni. Már csak azért sem, mondja Ahmad, mert azok között, akikre terveiben Washington támaszkodik, nagyon törékeny az egyetértés, s alig akad köztük olyan, aki ne tapasztalta volna, mivel jár, ha pillanatnyi nagyhatalmi érdekek szolgálatába szegődnek. Itt van mindjárt az Iraki Iszlám Forradalom Legfelsőbb Tanácsának (SCIRI) esete. A szervezet fegyveres szárnyának és vezetőjének, Bakir al-Hakimnak hosszú évek óta Irán nyújt menedéket. Bakir al-Hakim az Irak lakosságának mintegy hatvan százalékát kitevő síiták vezére, aki – vallási meggyőződését tekintve legalábbis – közelebb áll az ugyancsak síita Iránhoz, mint az Irakot most irányító szunnita arab kisebbséghez (az iraki szunnita közösség többségét a kurdok teszik ki). Ezért akár kapóra is jöhetne az iráni vezetőknek, hiszen ha az övékhez hasonló rezsimet juttat hatalomra Irakban, már nem lesznek egyedül. Ettől tartott Amerika is, és amikor az öbölháború után az iraki síiták fellázadtak Szaddám ellen, megtagadta tőlük támogatását. Bakir al-Hakim, aki külföldi vendégeit ma is húsz, a bagdadi diktátor boszszúálló kezétől elhalt családtagjának képe alatt fogadja, az újságokban közhírré tette, tizenötezer embere áll fegyverben, hogy megdöntse Szaddám uralmát, s Iránt is harcba szólította. Az iraki síitákban azonban érdekes módon a perzsák nem bíznak: „mégiscsak arabok” – mondják. Az iráni vezetők valószínűleg ennél megalapozottabb vélemények miatt tagadják meg nemcsak a „saját kezű” részvételt, hanem még azt is, hogy az iraki ellenzék bármely tagja iráni területről indítson támadást Irak ellen. Mindamellett az iraki ellenzék „udvarlása” nem jön roszszul, vélik külföldi diplomaták, mert tudomására hozza annak, akit érint: bármi történjék is Irakban, Teherán megkerülhetetlen lesz a Szaddám utáni rendezésben.
Vajon a kurdok bizton számíthatnak-e az amerikai ígéretekre – merül fel bennem a kérdés, miközben sokadmagammal várom, hogy megkezdje várva várt sajtótájékoztatóját Maszúd Barzani, az iraki kurd demokraták vezére –, hiszen egyszer már őket is kiszolgáltatták Szaddám bosszújának.
– Kész csoda lenne, ha még vásárra vinnék a bőrüket Amerika biztatására – mondja Ali, aki a kormány sajtóirodáján dolgozik, és most mellettem szorong:
– Itt most mindenki egy kicsit ijedt – mutat a kis termetű kurd vezérre –, hiszen ő élet-halál ura.
Ali szerint nem kétséges, hogy a kurdok belemennek a háborúba, hiszen a madzag, amit a tengerentúl elhúztak az orruk előtt, túlságosan is „mézes”. Számottevő fegyveres erejük az iraki ellenzékből egyedül nekik van (saját bevallásuk szerint mintegy harminc-negyvenezer fő), ám mégis úgy látják, ha most olyan nagy szüksége van rájuk a világ első számú nagyhatalmának, akkor fizetnie kell szolgálataikért. Mellesleg a sajtótájékoztatóra Teherán egyik legelegánsabb szállodájában, az Eszteglalban került sor, röviddel azután, hogy Washingtonban bejelentették, kilencvenhatmillió (!) dollárt szán az amerikai kormányzat az iraki ellenzék támogatására. Az igazi tét azonban az, hogy ennek a hányatott sorsú népnek legyen végre saját országa. Az oszmán birodalmat felosztó sévres-i békében (1920) egyszer már megígérték nekik, de alighanem elfelejtették felhívni a figyelmüket az egyik záradékra, miszerint a Népszövetségnek előbb meg kell győződnie róla, hogy a kurdok elég érettek és képzettek egy saját, független ország igazgatására. Megszolgálják-e most ezt az érettségi bizonyítványt? A kérdés egyelőre megválaszolhatatlan, ám ha figyelembe vesszük, hogy az iraki hadjáratban első számú amerikai szövetségesnek, Törökországnak milyen nyomós érvei vannak a kurd függetlenség, de még egy föderatív berendezkedésű Irak ellen is, a válasz inkább nem, mint igen. Arról nem is beszélve, hogy több rivális kurd szervezet van, amelyek – fájdalom – bármikor egymás ellen uszíthatók, amint erre már volt példa, legutóbb 1996-ban.
Ha valaki mégis fehér kesztyűt viselhet ebben az egész akcióban, az Ahmad Csalabi, az iraki ellenzéket összefogó Iraki Nemzeti Kongresszus (közkeletű angol rövidítése: INC) egyik vezetője.
– Saját tisztes foglalkozásában, a bankszakmában sikertelen volt – mondja fentebb már idézett Ahmad barátom –, egy lyukas garast se tennék egy olyan bankba, amit ő igazgat, de ha egyszer ő Amerika üdvöskéje, mit sem számít, hogy nem támogatják, sőt nem is ismerik Irakban, a legmagasabb polcra ő fog kerülni.
Szerinte az említett úr szakasztott olyan, mint Karzai Afganisztánban. Az utóbbinak azonban Ahmad a javára írja, hogy legalább rokona az utolsó királynak, Zahir sahnak.
– Csalabi és Irak kapcsolatáról még ennyi jót sem lehet elmondani.
Az INC központjából, Londonból szervezi az ellenállást. Csak e szervezet számára az amerikai kormányzat az idén nyáron nyolcmillió dolláros segély folyósítását helyezte kilátásba, ez idő szerint nem tudni, mire, ezt Richard Boucher, a State Department szóvivője nem részletezte. A jó memóriájú újságírók és politikusok még emlékeznek, hogy gyanús pénzügyei miatt az USA egyszer már kénytelen volt megvonni szeretetét az INC-től, illetve Csalabitól. Rossz vége lesz ennek most is, kutyából nem lesz szalonna – mondaná Ahmad, ha hithű mozlim létére egyáltalán tudná, mi a szalonna, ehelyett csak azt mondja: nagy tüzet fognak itt gyújtani, de ki fogja eloltani?
Külföld
Ukrajna megfenyegette Magyarországot
