Az emberi viselkedés sajátos módon függ a környezeti ingerektől. A kognitív kutatás a gondolkodás nyersanyagát illetően abból indul ki, hogy az emberi gondolkodás sajátos szimbólumokban történik, s nem magukkal a dolgokkal végezzük a gondolkodást. Swift már jól látta ezt, amikor kigúnyolta azokat a laputói nyelvtudósokat, akik már csak azért is kiiktatták a szavakat, hogy takarékoskodjanak a légzéssel.
„Tekintettel arra, hogy a szavak tulajdonképpen mind tárgyakat jelképeznek, sokkal kényelmesebb volna minden ember számára, ha mindjárt magukat a tárgyakat cipelnék a hátukon, kiválogatva azokat, melyek éppen szükségesek, hogy egy bizonyos témával kapcsolatban megmutathassák, miről is akarnak értekezni” (Swift: Gulliver utazásai – Szentkuthy Miklós fordítása).
Viselkedésünket belső leképezések irányítják, amelyek különböző megjelenítési módokban, saját belső törvényeket követve létesítenek kapcsolatot a gondolatok világa és a külvilág között: a viselkedés nem a külső inger, hanem az arról kialakított leképezés függvénye. Ezek a szimbólumok – mint a gondolkodás nyersanyagai – valami helyett állnak, ugyanakkor valaki számára jelenítenek meg valamit, ahogy már a klasszikus retorika is látta. A szimbólumok belső meghatározottságát fejezi ki Kosztolányi is:
„Csak bot és vászon,
de nem bot és vászon, hanem zászló.”
(Kosztolányi Dezső: Zászló)
A belső modellek világának két kitüntetett típusa a képek és a szavak rendszere. Ezek eltérően vonatkoznak a világra, és belső szerveződésük is különböző. A képek az elsődlegesek – mint Nyíri J. Kristóf megfogalmazza: „az emberek elsőbben képekben gondolkoznak, s csak azután szavakban” –, és alapvetően hasonlósági alapon kapcsolódnak a tárgyak világához. A külső képek persze jól mutatják, hogy ez a hasonlóság nem lenyomatszerű, számos szintje van a képek elvontságának is, ami alapvető filozófiai kérdéseket vet fel hagyomány és képi hasonlóság viszonyáról. Ugyanakkor a képek közötti viszony, a képek alkotta rend is sajátos, téri és analóg jellegű. A jelek, vagyis a belső, mentális képek és az általuk jelölt dolgok között ugyanolyan a viszony, a rendszerbeli kapcsolatok képezik le egymást: ami hasonlít a világban, az hasonlít a fejünkben is.
A szavak viszont gyökeresen eltérnek a mentális képektől. Önkényesen kapcsolódnak a tárgyakhoz, a jelölt dologgal fennálló hasonlóság – mint a ’kakukk’ vagy ’zizeg’ szavakban – kivételes és esetleges. A hasonlóság hiányát mutatja a nyelvek eltérése is: ami az angolban ’newspaper’, a franciában ’journal’, a németben ’Zeitung’, a magyarban ’újság’. Emellett a nyelvi jelek belső rendszere, a nyelvre jellemző saját modell sem hasonlósági alapú. Köznapi felfogás szerint a nyelvben külön kezeljük a szabálynak megfelelő jelenségeket és a kivételeket. Kiderült, hogy a tudomány mai állása szerint ez érvényes az idegrendszerre is. A szavak egyrészt jelentésviszonyaikban alkotnak rendszert, nem csupán hangalakjuk szerint (az asztal bútor is), lehorgonyzódnak az észlelés világában. A rendszerben pedig egymásra épülő kategóriák viszonya jön létre. (A veréb madár, a madár állat, az állat élőlény.) Másrészt a szavak sajátos alkalmi kapcsolatba lépnek egymással a mondatokban. E kapcsolódások miatt lehetséges az, hogy „a fiú betörte az ablakot” és „a kő betörte az ablakot” mondatban a fiú is, a kő is alany, de valahogy más jogon azok, hiszen nemigen mondhatjuk, hogy „a fiú és a kő betörte az ablakot”. A mondatszerkezet kijelentéseket jelenít meg, mintegy logikai viszonyokba rendezi a világ végtelen összefüggéseit.
A szókincs és a nyelvtan tehát eltérő módon képezi le a világot, s eltér működésmódjuk és szerveződésük is. A szókincs elemek köré szerveződik, s számos esetleges valóságbeli viszonyt jelenít meg, míg a nyelvtan halmazokra irányul, s működése ebben az értelemben alapul szabályokon. A szavak, miközben a képzeteknél elvontabb, bizonyos vonásokat kiemelő rendszert alkotnak, sajátos kapcsolatban maradnak észlelési vonatkozásukkal.
Az emberi gondolkodás belső szerkezetére nézve a klasszikus kor óta kétféle felfogás kínálja magát. Az egyiket a gondolkodás asszociatív, a másikat strukturális-logikai felfogásának nevezzük.
Ezt a kettősséget az újkori gondolkodás kezdeteitől fogva megtaláljuk mint az empirista és a racionalista gondolkodás kettősségét. Az asszociatív gondolat tanulásközpontú elv, és olyan emberképet feltételez, amelynek igen kevés kiinduló megkötése van az elme belső szerveződésére nézve. Ezzel szemben a strukturális elv a racionalisták jellemzője, és azzal a meggyőződéssel jár, hogy a gazdag mentális szerveződés valahogyan az elme sajátja, Istentől vagy a genetikától kapjuk.
A mai kognitív kutatásban is alapvető mozgatótényező ez a két felfogás. Számos változatuk kizárólagos. A kapcsolatelvű, konnekcionista felfogás mindent az elemi kapcsolatalakításra vezet vissza, minimális strukturális előfeltevéssel és igen erőteljes tanulási algoritmusokkal. Ez a felfogás azt vallja, hogy az asszociációba lépő elemek között nincsen lényegi vagy értelmes kapcsolat, s a mentális építkezés alulról felfelé halad.
A szigorú struktúraelvűek viszont a veleszületett szerveződést, a tiszta önkibontakozást hirdetve a gondolkodás logikáját többnyire a nyelvi szerveződéssel azonosítják. Leibniz nyomán feltételezik, hogy van egy belső nyelv, a „gondolat nyelve”, amely az élményeket nyelvi formába szervezi. Ez a felfogás a „gondolat nyelvét” velünk születettnek véli, s nemcsak a tanulást, hanem magát az asszociatív szerveződést is jelentéktelennek tartja.
A radikálisok mellett sok olyan felfogás is van, amely összeegyezteti a két nézetet. Ezek a szokásrendszerből vezetik le a mentális struktúrát, és úgy gondolják, hogy ami a leírás magasabb szintjén még mondatszerkezet vagy logika, alacsonyabb szinten puszta izgalmi mintázat egy neurális hálózatban. Nem akarok most választani az izgalmas alternatívák közül. Inkább olyan példákat szeretnék bemutatni a saját kutatásainkból, amelyekből kiderül, hogy a kétféle meghatározottság, az asszociációk és a struktúra világa egyszerre és egymást áthatva létezik. Egyik példám a mentális szótárból, másik a nyelvtani szabályokból indul ki.
A megértés folyamata nem passzív leképezés. Mindig elébe megyünk a bemenetnek. Ez a hatás elvárásokon alapul. Az elvárásokban kitüntetett szerepe van a mentális szótárnak, aminek következtében a megértés során állandóan elővételezési asszociatív hatások érvényesülnek. A szavak mintegy elővételezik más szavak felismerését: a medvéről eszünkbe jut a méz, a kutyáról az ugatás és így tovább – ezek a feltüremlő asszociátumok segítik a megértést, előfeszítik annak folyamatát.
Az asszociatív hatások fontos jellemzője, hogy gyorsak és ostobák: nem veszik figyelembe a teljes összefüggést.
A filozófia és a pszichológia visszatérő kérdése, hogy milyen viszony van a jelrendszer, annak használata és a gondolkodás között. A huszadik század során is váltogatták egymást azok az elméletek, amelyek szerint:
– a nyelv mint kész rendszer vezeti a gondolkodást;
– a nyelv használata, a beszéd irányítja a gondolkodást;
– a gondolkodás irányítja, és szabja meg a nyelv működését;
– a kettő között kompromisszumok vannak: a világ leképzésének sajátos önfejlődései vannak, a nyelv azonban mint a figyelem irányítója befolyásolja, mi is válik fontossá számunkra egy adott kultúra beszélőiként.
Magam a kompromisszumos elmélet híve vagyok. Ezek a különböző felfogások a nyelv, a megismerés és a társas élet legkülönbözőbb területein érvényesülnek: vizsgálhatjuk azt, mikor jelenik meg az anyanyelv hatása a hangok észlelésére, hogyan irányítja a szókincs a színek megjegyezhetőségét, vagy megjelennek-e a társas viszonyok kulturális eltérései a nyelvhasználatban. A teljes panoráma helyett egy területen illusztrálom, hogyan is képeződik le egymásra nyelv és megismerés. Ez a terület a téri gondolkodás és a téri kifejezések viszonya.
Vannak átfogó elméletek – ilyen példul Piaget felfogása –, amelyek abból indulnak ki, hogy a téri nyelv sem kibontakozásában a gyermeknél, sem a nyelveket összehasonlítva nem önkényes, s ezért azt hangsúlyozzák, hogy a gondolkodás és az észlelés játszik itt meghatározó szerepet. Ennek az elképzelésnek a mai, kibontott változata jelenik meg Jackendoff és Landau elméletében. A nyelvben aszimmetria van a forma és a téri viszonyok kódolásában: a formaérzékeny, állandóan bővülő, nyitott rendszerrel – amely megkülönbözteti a poharat, a csészét és a bögrét – egy formára kevésbé figyelő, zártabb rendszer áll szemben, amelyben csak alapvető dimenziókat különböztetünk meg.
A nyelv és a téri megismerés kapcsolatának vizsgálatában kulcsfontosságú a korai gyermeknyelv vizsgálata. Milyen téri kifejezések jelennek meg legelőször, és vajon a nyelvek közötti esetleges eltéréseknek a kifejezésrendszerben van-e hatásuk arra, hogy mi az elsődleges a gyermekek számára, s hogyan kezelik egy-egy nyelv beszélői a teret? Vajon a biológiai érveléssel élő erős univerzalizmusnak van-e itt igaza?
A kísérleti vizsgálatok és a spontán beszéd megfigyelése alapján egyaránt elmondható, hogy vannak a nyelvi rendszerre vetített preferenciák a téri kifejezések elsajátítását irányító rendszerben.
A perceptuális-kognitív tényezők tehát alapvetően befolyásolják az elsajátítást, vagyis a gondolkodás vezeti az elsajátítást. Ugyanakkor jellegzetes ráhangolódás is van az adott nyelv rendszerbeli jellemzőire. A célra figyelés fontos fejlődési segítő („csizmahúzó”), s nem egyszerűen a felnőtt nyelvstatisztika leképezése. A célkódolás kiemelt segítőelv az „ösvény” szempontját is kötelező érvénnyel használó, irányhármassággal jellemzett nyelvekben. A következő tényezők azt mutatják, hogy a nyelv visszahat a tér kezelésére, illetve az önfejlődés lehetőségére utalnak:
– a ragok mindennél könnyebben tanulhatók;
– a ragokat az egész konfigurációra értelmezzük;
– a részneveket a tárgy bizonyos tájékaira vonatkoztatjuk;
– a nyelv elindította sajátos téri perspektívák kialakulása nem túl korai folyamat, még az óvodáskor végén is tart.
Hogyan keletkeztek a reprezentációs rendszerek?
A különböző gondolati megjelenítések sajátosan kapcsolódnak egymáshoz az evolúcióban is.
„Mai agyunkban a logikus gondolatok és következtetések lefolyása olyan ösztönök pörlekedésének és harcának felel meg, amelyek egyenkint, önmagukban mind nagyon logikátlanok és jogosulatlanok; mi rendszerint csak e harc eredményeiről értesülünk” (Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány – Szabó Ede fordítása).
Egymásra épülve, a korábban keletkezett megjelenítéseket megőrizve hozzák létre a teljes rendszert. Merlin Donald (2001) általános koncepciója szerint az emberré válás tulajdonképpen három egymást követő reprezentációs rendszer kialakulásának tekintendő. A három reprezentációs rendszer lényege az eltérően szerveződő tudás. Kezdetben ez a folyamat evolúciós jellegű: gondolati rendszereink nem tudatos ellenőrzés alatt bontakoztak ki. Az emberré válás három fordulatát a mimetikus kultúra, a mitikus kultúra és az elméleti kultúra megnevezéssel jelöli. Donald felfogásában a főemlősök tudatossága az epizodikus kultúra, a mentális képek szintjéig jut el. Az epizodikus kultúrában ismereteink velünk történt dolgokra vonatkoznak, és tudásunk mindig kontextuális. Az igazi emberi fordulatot a szociális szemantika megjelenése hozza, amelyben megvalósul a közös tudás. Ennek első formája, a mimetikus kultúra a testi leképezést használja – ez Donald felfogásában mintegy másfél millió évvel ezelőtti folyamat. Ez már szándékos és nyitott rendszer, de meglehetősen konzervatív.
A konzervatív mimetikus kultúrát felváltó nyelv kialakítja az elbeszélő és a kategorikus gondolkodás világát, s felgyorsítja a társas összehangolást és a változást. Az írás, majd a nyomtatás megjelenése további átszervezést jelent gondolkodásunkban. Kialakítja az objektív tudás eszményét, megváltoztatja az életmódot – a jelenséget Nyíri (1994) is elemzi –, de megváltoztatja az emberi emlékezetszervezést is. A könyvek tára nemcsak új világokhoz vezet, hanem felszabadítja belső tárainkat is, ettől fogva jobban tudunk gazdálkodni emlékeinkkel.
Donald értelmezésében már a mimetikus kultúrában előtérbe került a szociális játékrendszer, megjelentek a szervezett „oktatási formák”, a közös reprezentációkon keresztüli koordináció – például a közös vadászat lehetősége – és a koordinációban való újítás is. Mindeközben elkezdődött az a forradalmi változás is, amelyet Tomasello (2002) döntő változásnak tart az emberré válás során: az érdeklődés mások gondolatai iránt, reprezentációk kialakítása mások reprezentációiról. Ez teszi lehetővé magát a kultúrát is, s azt, hogy tanuló és tanító lények legyünk, akik a saját gondolkodásukról is kialakítanak elméleteket. Remélem, ez az eszmefuttatás is ehhez a törekvéshez tartozik.
Tisztelt Olvasóink! A Mindentudás Egyetemének elsőadás-sorozata január 20-án folytatódik. A szünet ideje alatt azoknak a korábbi előadásoknak az összefoglalóit olvashatják, amelyeket a Magyar Nemzet Magazin melléklete még nem közölt, mivel lapunk csak októberben kapcsolódott be az előadások népszerűsítésébe. A fenti szöveg Pléh Csaba szeptember 23-án elhangzott előadásának rövidített, szerkesztett változata.
Külföld
Ukrajna megfenyegette Magyarországot
