Vári Péter az Új Pedagógiai Szemle 2002. januári számában elemezte a tanulságokat, s a kérdés azóta is napirenden van. A szövegértési vizsgálat szomorú eredménye a könyvtárosokat is érintette, s a Könyv, Könyvtár, Könyvtáros című folyóirat márciusi számában foglalkozott vele (Nagy Attila cikke). A kérdés egyszersmind folyamatosan témája az olvasáskutatók és a könyvtári szakma tanácskozásainak. November 16-i számában a Magyar Nemzet Magazinja indított eszmecserét a témáról, öszszehozva olvasáskutatókat és pedagógusokat. Nem véletlen tehát, hogy e gondolatébresztő kerekasztal-beszélgetésben Horváth Zsuzsanna, az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa egyenesen hazai „PISA-sokk”-ról beszélt.
Mind Nagy Attila említett cikkében, mind a kerekasztal-beszélgetésben előkerült a szövegértésben élen álló Finnország példája, ahol a funkcionális analfabetizmus aránya a nálunk mértnek csupán egynegyede. Mindezek után már-már mellbevágó Pentti Leinónak, a Helsinki Egyetem nyelvészprofesszorának Haza és anyanyelv című, vészjelzésnek is beillő tanulmánya a Hiidenkivi című finn kulturális folyóiratban. Igaz, az írás nem elsősorban a szövegértésről, hanem az írásbeli önkifejezés problémájáról szól: az érettségi írásbeli dolgozatok színvonalának 1996-ban kezdődött és egyre folytatódó eséséről.
De a professzor a PISA-felmérésben elért szövegértési sikerükről is szól.
Elismeri az iskola pozitív szerepét, ám arra is figyelmeztet: a finn diákoknak – számos más országbeliekkel szemben – előnyeik vannak az olvasási készség elsajátításában. A finn írásmód a kiejtést követi, és náluk nem szinkronizálják, hanem feliratozzák a külföldi filmeket, így a „tévéfüggő” fiatalok is folyamatosan rákényszerülnek az olvasás gyakorlására. A felmérés során pedig kedvező volt számukra, hogy a csekély számú bevándorló gyermeke nem ronthatott az eredményen.
Miközben a szerző nyugtázza, hogy a finn 15 évesek (ez az évjárat vett részt a felmérésben) jók az információkeresésben, az olvasottak megértése és reprodukálása kapcsán arra figyelmeztet, hogy a tesztkérdésekre adandó pár soros válasz vagy ikszelés nem olyan megbízható mérce, mint például az érettségi dolgozat. Utóbbi tanúsága szerint nemcsak a mondandó megformálásában és az érvek kifejtésében, hanem az alapszövegek felhasználásában, azaz a szövegértésben is problémák vannak az érettségizőknél.
Mi történt hát az említett 15 évesekkel gimnáziumi éveik során?
Az okokat keresve Leino elsőként az elektronikus média erőteljes terjeszkedését említi, aminek következtében kevesebbet olvasnak a fiatalok. Majd leszögezi, hogy a korábbihoz képest jelentős változás történt a normaadó nyelvváltozatok terén. Az írott nyelv szerepét ugyanis a köznapi, a beszélt nyelv foglalta el, és az írott nyelv mára idegenné vált a diákok számára: a tanórákon kívül egyáltalán nem is használják. A szerző szerint az érettségi dolgozatok színvonalromlásának fő okát az anyanyelv és irodalom oktatásában bekövetkezett változtatásokban kell keresni.
A kilencvenes évek közepén a gimnáziumokban áttértek a nem osztályrendszerű oktatásra, ezzel együtt módosították a tantárgyak (kurzusok) óratervét is. Az anyanyelv és irodalom tantárgyban a korábbi nyolc kurzus helyett hatban szabták meg a kötelező minimumot. Leino magát a kurzusrendszert is problematikusnak tartja, lévén, hogy nincs meg az oktatás folyamatossága, nem biztosítja a tanultak egymásra épülését, s különösen a nagyobb iskolákban a cserélődő tanárok nem tudják szisztematikusan követni és segíteni a diákok fejlődését. Az óraszámcsökkentés eredményét pedig nemcsak egyértelműen, de látványosan is tükrözi a 2001-es statisztika.
A hétnél kevesebb kurzust felvettek 31,7 százaléka ért el közepesnél jobb minősítést, 33,1 százalékuk kapott közepest, és 35,1 százalékuk annál rosszabbat. Ugyanez a hét kurzust felvetteknél így fest: 42,1, 33,3 és 24,8 százalék. Végül a nyolc kurzust felvetteké: 46,3, 31,5 és 22,2 százalék.
Más megközelítésől nézve az arányt: 2001-ben az írásbelizők több mint egyharmada kapott eggyel rosszabb érdemjegyet, mint az 1995-ben végzettek. Szembetűnő, hogy az átlagosnál jobb gimnáziumokban nagyobb a visszaesés, az ország tíz legjobb gimnáziuma közül nyolcban már-már zuhanásszerű az 1995-öshöz képest. E nivellálódás érdekesen cseng össze a PISA-felmérés eredményével: ott is eléggé egyforma színvonalú volt ugyanis a válaszok minősége, ami arra mutat, hogy a legjobb diákok nem érik el azt a színvonalat, amelyet jobb körülmények esetén elérhetnének.
A másik – a PISA-vizsgálattal ugyancsak egybecsengő – sajátosság a lányok jobb felkészültsége. Jelentős a különbség a lányok és a fiúk között a felvett kurzusszám tekintetében is: 2001-ben a lányoknak 52,3, a fiúknak viszont csak 37,7 százaléka vett részt nyolc kurzuson, ami azt is jelenti, hogy az utóbbiaknak csaknem kétharmada tanulta kevesebb óraszámban a tárgyat, mint 1995 előtti társaik. Az írásbelik eredménye itt is összefüggést mutat: a lányok 48,8, a fiúk 33,2 százaléka kapta a három legjobb érdemjegyet, míg a közepesnél rosszabb minősítések aránya 19, illetve 34,4 százalék volt.
A folyóirat főszerkesztője meginterjúvolta a kérdésről Riita Uosukainen asszonyt, a parlament elnökét: ő volt ugyanis az oktatási miniszter, amikor az új oktatási rendszert és óratervet elrendelték a gimnáziumokban. A volt miniszter asszony (korábban maga is pedagógus) jellegzetesen politikusi válaszokat adott. Szerinte a „teljesen új virtuális világ” követelte meg „az óraterv pontosítását”, s nem csak az anyanyelvoktatásban. Nem lát okot a kötelező nyolc anyanyelvi kurzus visszaállítására. Az érettségi írásbeli eredmények gyengülésének „számos oka” közül egyet említett: az érettségizők megnövekedett létszámát. „Félre a homlokráncolással!” – tanácsolta mind a riporternek, mind az aggódóknak. A főszerkesztőnek arra a kérdésére, hogy nem éppen a mediatizálódó és nemzetközivé váló világban van-e nagy szükség a jó olvasási és íráskészségre, mivel az anyanyelvismeret az az alap, amelyre a jó kommunikációs készség és a világfolyamatok megértése épülhet, így válaszolt: „A finn nyelv európai és világviszonylatban is új virágkorát éli. Tanulják külföldön, csodálják és hallgatják, hivatalos nyelve az Európai Uniónak.” Pentti Leino ezzel szemben az alábbi következtetésekkel zárja fentebb ismertetett elemzését:
„Nem lesz változás, ha az oktatáspolitikai célok nem változnak. Pátosz nélkül kijelenthetjük: a finn nemzeti nyelv jövőjéről van szó. Az egyesülő Európa és a globalizálódó világ nem kedvező környezet a kis nyelvek számára: vagyis ezek helyzetét törvényi és oktatáspolitikai eszközökkel kellene védelmezni. És nem pusztán saját kulturális hagyományaink megőrzéséről van szó. Az egyén legjövedelmezőbb szellemi tőkéje a sokoldalú anyanyelvismeret, amely utat nyit számára mind a tapasztalatok elemzéséhez és az új dolgok megismeréséhez, mind a közösségben végzett tevékenységhez. A közösségnek pedig éppen ilyen tagokra van szüksége ahhoz, hogy megfelelően működjön. Saját jövőjét semmisíti meg ugyanis, ha állampolgárai olvasás- és írástudásának fesztávolságát hagyja leszűkülni arra a 160 betűhelyre, amennyit az sms kínál.”
Ne ugorjon vissza a kedves olvasó a bekezdés elejére! Jól emlékszik, mindezt a PISA-felmérés éllovas országában írták le, nem a PISA-sokkban szenvedő Magyarországon. Ezek után – a napjainkban oly gyakori henye relativizálással – megkérdezhetnénk: ha ennyit ér egy ilyen felmérés, miért vagyunk úgy kétségbeesve? Másrészt az arra hajlamosak még erősebb ösztönzést érezhetnének, hogy a végső veszedelem rémképével riogassanak, hiszen ha a győztesnél ez a helyzet, mit mondhatunk mi, hátul kullogók?!
Azt hiszem, szerencsésebb, ha óvakodunk a túlértékeléstől, túldimenzionálástól. Nekem Leino írása mindenekelőtt azt sugallja, hogy a dolgokat a valós értékükön kell kezelni. Hogy nem kell rögtön hasra esni tekintélyesnek tartott országok, szervezetek, intézmények véleményétől, hanem meg kell nézni, mire és meddig érvényes az, s mire nem. Nem kell egyetlen intésükre azonnal ünnepelni, vagy „sokkos” állapotba kerülni, hanem meg kell vizsgálni „a dolgot őt magát”, a hátterét, kapcsolódási pontjait, nehogy becsapjuk önmagunkat. (Ahogy erre törekedtek a Magyar Nemzet kerekasztal-beszélgetésének résztvevői is.) És sugallja még azt is ez az elemzés, hogy amikor „korszerűsíteni” készülünk, érdemes egy pillantást vetnünk e korszerűsítésben előttünk járók tapasztalataira, ha már a „lemaradásunk” erre lehetőséget ad.
Ami pedig az éllovas ország cikkírójának idézett végkövetkeztetéseit illeti, abban sereghajtóként is egy véleményen lehetünk – vagyunk – vele.
Tűnődő utóirat
Az olvasási készséggel és a szövegértéssel egyébként valóban orvoslásra váró gondok vannak nálunk, amint erre hazai pedagógusok, olvasáskutatók és könyvtárosok már évek óta – hasztalan? – próbálják felhívni az oktatásirányítás figyelmét. Fennebb olvashattuk a volt finn miniszter asszony optimista nyilatkozatát, szemben a szakemberek aggodalmával. Azon töprengek: vajon derűlátásában volt-e szerepe a PISA-felmérés országa számára igen hízelgő eredményének? Mert ha netán ilyen direkt volna egy nemzetközi felmérés hatása az oktatáspolitika irányítóinak véleményére, akkor végül mégiscsak azt mondom: gerjesszük csak a PISA-sokkot! Anélkül azonban, hogy magunk is sokkot kapnánk.
Zelenszkij
Zelenszkijnek mondott köszönetet Sebestyén József halála kapcsán egy kárpátaljai politikus
