Tisztelt Szerkesztőség!

Civilek és a környezetvédelem
A terület helyzetét valóban a „béka feneke alatt” meghatározással lehet a legjobban jellemezni
A környezetvédelem Ludwig Emil által meghatározott zöld béka feneke alatti helyzete fedi a valóságot (Magyar Nemzet, december 16). A rendszerváltás után az éledező környezetvédelem művelőit az a remény éltette, hogy a korábbi évtizedek környezetromboló magatartása után a nyugati környezetvédelmi társadalmi mozgalmakhoz hasonlóan itt is megindulhat egy környezetbarát tevékenység, amely számíthat a kormány támogatására is. A választásokon győztes MDF létrehozta országos környezetvédelmi szekcióját, ennek keretein belül elkészült egy tanulmány, amely felmérte a helyzetet és javaslatot tett – a törvényhozásra is kiterjedően –, részletesen felsorolva a teendőket. A tanulmány elkészítésében a legkiválóbb szakemberek vettek részt, annál jobb azóta sem készült. A cél tehát ki volt tűzve, és ma, 12 év után mégis igaz a békával kapcsolatos megállapítás. Hol lehet a probléma?
A korszellem, helyesebben a diktatúrákban meghonosodott mindenáron való többlettermelési szemlélet, a szólásszabadság és a környezeti ismeretek hiánya, az uniformizált világnézet és az egzisztenciális problémák lehetetlenné tették a környezetvédelem gondolatának még a felvetését is. A rendszerváltás után az újonnan alakult szakminisztérium működése alatt készült a már említett tanulmány, amely természetesen eljutott a képviselőkhöz is. Úgy látszott, hogy a környezetvédelmi felügyelőségek is lélegzethez jutottak, és az új szempontokat megpróbálták a gyakorlatba átültetni. Eközben természetesen érdekek sérültek, és a most már magabiztos régi nómenklatúra munkához látott, kitaláltak egy új hivatalt, a környezetvédelmi főfelügyelőséget, ahová minden ügyben fellebbezni lehetett, és mindent meg is lehetett nyerni. A szubszidiaritás fogalmát pedig vagy valami trópusi betegséggel azonosították, vagy nem is ismerték. Kialakult egy bizonytalan helyzet, amire azt szokták mondani: zavaros. Jelentkezett az a réteg, amelyik szeret és tud a zavarosban halászni. Jött az új miniszter, Baja Ferenc új munkatársakkal, régi szemlélettel. Az ő minisztersége alatt telepítettek lovasiskolát a debreceni védett Nagyerdő területére, az önkormányzat tiltakozása ellenére. Az előző kormányzati ciklusban a KÖM miniszterei az EU-csatlakozás bűvöletében éltek, így természetesen hivatalnokaik is. A környezetvédelemmel foglalkozó cikkek, írások nagy része az EU elvárásaival és az onnan nyerhető támogatásokkal foglalkozott, valamint az ehhez szükséges pályázatok leírásával, amire szükség is volt. Ugyanakkor – sajnálatos módon – teljesen kikerült látókörükből meglévő környezeti értékeink védelme, mintha a környezetvédelem fogalma kizárólag az EU körüli megoldandó problémákra szűkült volna le. Erre bizonyítékul szolgálhatnak a civil szervezetek levelei, amelyek a helyi környezeti problémákra utalnak, és amelyekre a címzettek (minisztériumok, szakhatóságok) semmitmondó válaszokat adtak, vagy nem válaszoltak. Most megint új miniszter és új szemlélet, vagy marad a régi?
Mi történt ez idő alatt az Országgyűlésben? A már említett tanulmányban javaslatként szerepelt az a rendkívül fontos és talán egész Európában példaként szolgálható kitétel, miszerint valamennyi megalkotandó törvény olyan alapokra épüljön, amely valamilyen formában magában foglalja a környezetvédelem alapvető szempontjait, és mint ilyennek kitüntetett szerepe van, ezzel mintegy biztosítva a társadalom egészséges életkörülményekhez való – az alkotmányban is biztosított – jogát. Az MDF elszalasztotta ezt a lehetőséget, a javaslatból nem lett törvény. Ezzel egy időben környezetvédelmi jogkörökkel ruházták fel az önkormányzatokat, amelyeknek sem tapasztalatuk, sem szakértelmük, sem apparátusuk nem volt a feladatok végrehajtására, és nincs még ma sem, nem is tudnak felnőni ehhez a feladathoz. Annál is inkább nem, mert ma a „fentről jövő” példát követve a környezetvédelem mint fogalom a szennyvíztisztításban, a csatornázásban és a hulladékgyűjtésben ölt testet, ami persze fontos, de az egyéb szempontok elhanyagolása, a városfejlesztésben a zöld területek, fasorok csökkentése, a beépítettség növelése, a természetes környezet rombolása szűkítése, a természetvédelmi területek beépítése vissza nem fordítható folyamatok, de az önkormányzatok szintjén nem igazán környezetvédelmi szempontok. Persze itt is akadnak kivételek. Ezekben a kérdésekben felügyeleti jogot kellene biztosítani a minisztériumnak, legalább azokban az esetekben, amikor a civil szervezetek megalapozott panaszairól van szó.
A szomorú az – azonkívül, hogy Ludwig Emilnek tökéletesen igaza van, és csak ennek a megállapításáig juthatunk el –, hogy sehol nem látszik a megoldásnak még csak a lehetősége sem.
Sitery Csaba Debrecen
*
Sertéstenyésztés az unió előszobájában
Újból felvetődött az EU-csatlakozással kapcsolatban a húsgazdálkodás, -tenyésztés, -feldolgozás helyzete. 1947-tól 1990-ig dolgoztam a húsiparban, segédmunkástól üzemigazgató-helyettesig sok beosztásban. Ismerem az ipar teljes keresztmetszetét, ezért érzem jogosultnak magamat véleményem kifejtésére.
Elhibázott – vagy sokkal inkább tudatos – rossz döntés volt a húsipar magánosítása. Hazug mondás, hogy az állam rossz tulajdonos. Ahol igazán jó szakemberek (és tegyük hozzá, becsületes magyarok) vezették a húsipari vállalatot, az nagyon is jól működött (például Zalahús). Több mint bűn volt eladni külföldieknek a termelőüzemeket (lásd Szekszárd).
Az évente tízmillió sertés és 600-700 ezer marha levágása jó színvonalú belső ellátást és évente 500 millió dollár exportot jelentett (1988). Persze ez nem a Kádár-rendszer érdeme, hanem a húszezernyi munkás lelkiismeretességének, szakmai szeretetének az eredménye. Ugyanakkor az ipar biztos felvevőpiacot jelentett a nagyüzemeknek és kistermelőknek egyaránt. Persze akkor is volt korrupció, főleg a felvásárlók részéről. A kistermelőnek le kellett adnia a jattot. De az exportálóvállalatok is áron alul értékesítettek! Viszont közel sem voltak annyira kiszolgáltatva, mint most. Például az ipar felvásárlója az átvételkor azonnal, zsebből fizetett, természetesen írásos átvétel ellenében, míg ma heteken át várhat a pénzére – ha egyáltalán megkapja. A külföldi tulajdonos kegyetlen, pénzéhes, csak a profit érdekli, amit még törvénytelen eszközökkel is igyekszik elérni.
A húsipari termékek minőségét szigorú szabványok biztosították. Az adalék használatát e szabványok nagyon alacsony értéken maximálták. Ugyanakkor ma a tulajdonos megkötöttség nélkül használ fel adalékként génkezelt szóját, foszfátokat stb.
Tizenkét–tizenöt évvel ezelőtt nagy exportőrök voltunk. Ma nagy mennyiségben importálunk nyugatról halliszttel, szójával, injekciókkal telenyomott sertések húsát. Ennek a húsnak legtöbb esetben négy-hat százalékkal magasabb a víztartalma, mint a magyar sertésé, amit minden háziasszony tapasztalhat.
A téliszalámi gyártásának alapanyaga a szárazabb húsú – nem tápon nevelt – disznó, például mangalica, tenyésztésből kivont koca. Bizonyíthatja ezt a szegedi Pick szalámigyár. A tápon nevelt, nagyobb víztartalmú húsból készült téliszalámi érlelési vesztesége ennek megfelelően öt-hat százalékkal magasabb. Sokan nyilatkoztak azzal kapcsolatban, hogy az EU megtiltja a moslék etetését. Nem kívánom felsorolni, kik, milyen hátsó szándékkal nyilatkoztak a moslék etetése ellen. Mindnél szubjektív ítélet, hogy nem mondjam, anyagi érdekeltséget érzek. De az egyik ellen szót emelek. A kishizlalók nem pancserok. Én viszont a tápon (halliszt, szója stb.) tartott sertés húsából nem ennék.
Úgy lettem ötvenéves koromban termelési igazgatóhelyettes nagyüzemben, hogy soha nem voltam MSZMP-tag, tehát csak szaktudásom alapján értem el, amit elértem.
Paál István Budapest
*
A szerzőtrió
Feltételezve, hogy a Kahler Frigyes–Jobbágyi Gábor szerzőpáros jól tud olvasni, a valóság eltorzítását olyan magas fokon műveli, hogy még Hollós Ervin elvtárs is belesápadna az irigységtől. Ezúttal – terjedelem hiányában – csak egy példát ragadok ki. (Korábban már részletes kritikákat írtam írásaikról.) A Tóth Ilona-vitával kapcsolatban ezt a kérdést teszik fel: „Mi tekinthető közösnek az Eörsi László–dr. Kende Péter–Szakolczai Attila szerzőtrió publicisztikai írásaiban?” (MN, december 21.) Ilyen szerzőtrióról semmilyen értelemben nem lehet szó, főleg azért nem, mert Kende cikkét (Szobor egy gyilkosnak?, Népszabadság, 2002. április 22.) Szakolczaival egymástól függetlenül, más-más szempontból, de igen élesen megbíráltuk
(Sz. A.: Ellen-polgári forradalom, Népszabadság, május 6.; E. L.: Tóth Ilona védelmében, Népszabadság, április 25.). Ezt a Kahler–Jobbágyi-tandem tagadhatja, de bárki ellenőrizheti.
Különösen gusztustalan az, ahogy a cikkük utolsó bekezdésében feljelentéssel fenyegetőznek.
Tegye meg a feljelentést e két bölcs jogász, de nyíltan, ne a hozzátartozók vagy az ’56-os szervezetek háta mögé bújva!
Eörsi László Budapest
*
Egy dedikálásról
Nem hirdették előre óriásplakátok, nem hallottuk félóránként a rádióban, tévében, sőt a Magyar Nemzetben sem címoldalon, fő hírként, nem a napi kishírek között, szinte eldugva jelent meg 20-án, hogy másnap 10 órától Orbán Viktor dedikál a várbeli Litea könyvesboltban. És mégis: 21-én fél tízkor odaérvén már vagy 200 ember állt a bejárat előtt, a tömeg percről percre nőtt, hamarosan több ezren alkották a Hess András tértől a Bécsi kapu térig nyúló sort. És ekkor önkéntelenül felmerült bennem a kérdés: mi készteti ezeket az embereket arra, hogy a csípős hidegben órák hosszat békés türelemmel, baráti beszélgetéssel sorban állva csak reménykedhessenek abban, hogy bejutnak azon szerencsések közé, akik – a meghirdetett időponton jóval túlnyúló túlórázásnak köszönhetően – dedikálásban részesülhetnek. És mi a magyarázata, a lényege a városban az ünnepi bevásárlások gondjaiban rohangáló, lökdösődő, egymást taposó tömeg és az itt csendes türelemmel sorban álló emberek viselkedése között tapasztalható, megdöbbentő különbségnek?
Kérdéseimre – mikor jó négyórás várakozás után végre magam is a „szerencsések” közé kerültem – frappáns választ adott a dedikáció szövege: „…-nak szeretettel, Orbán Viktor”. Igen, így. Nem polgártársnak, nem honfitársnak és nem tisztelettel vagy egyszerűen csak hogy „ajánlom”. A szeretet nem politikai kategória, de a volt miniszterelnök mégis vállalja, nem restelli kimondani. Sokan vagyunk, akikben ez a szeretet rezonanciát kelt, visszhangra talál, és ez akkor is boldogító, jó érzés, ha nem vagyunk is elegen, ha ezzel kisebbségbe szorulunk is. És csak reménykedni tudunk abban, hogy idővel azok a jelenleg sajnos többségben lévő honfitársaink is rájönnek ezen érzés ízére, akiknek lelkében a gyűlölködés, anyagiak, karriervágy, a szabadság kétes gyümölcseinek csalóka ígéretei uralják a szeretet hullámaira rezonálni hivatott területet.
Dessewffy Arisztid Budapest
*
Varga Gyula (Geszteréd): A kormány felelőssége immáron az, hogy kik jönnek végül Taszárra, így a beharangozott „iraki személyek” fogadása is. Mérlegelik majdan az arab világban és a mozlimok közösségeiben azt, hogy mi „csak egy objektumot bocsájtunk nagy szövetségesünk rendelkezésére”? Az utódpárt embereinél ugyan ez az eljárás már rutinfeladat lehet. Ők kormányoztak, mikor a nemzetközi terrorista Carlos, a Sakál itt létesített támaszpontot. Köztudott, hogy a harmadik világ elit katonáinak egy része magyar katonai kiképzőtáborokban, sportolói fedés alatt készült háborúira. Nagyot fordult a világ! Én még jól emlékszem a ma kormányzók elszánt arcára, amikor békebaráti NATO-ellenességükkel a jugoszláv háború idején hátba támadták az akkori kormányt. Ma ők döntenek ugyanúgy.
*
Regyep János (Vác): Egy NATO-tagország miniszterelnöke, mindnyájunk nagy meglepetésére, kihasználva a karácsonyi szünetet, kubai nyaralásra utazott. Mehetett volna éppen Hawaii szigetére is vagy akár a Bahamákra, ám ő egzotikusabb utazásra vágyott. Spongyát borítva Fidel csínytevéseire, igazi szocialista tengerparti miliőre áhítozott. Medgyessy Péter egyszerű turistaként a létező szocializmus fellegvárában melengeti a lábait. Kristóf Attila fordulatát kölcsönvéve: én nem tudom, hogy lenne-e még egy NATO-miniszterelnök vagy -elnök, aki a jelenlegi politikai konstellációban ugyanezen úti célt választotta volna.
*
Fazekas Sándor (Besenyszög): Volt szerencsém látni, mielőtt a kereszténydemokratából szociálliberálissá változott Mizsei Zsuzsa bezáratja, az Álmok álmodói – világraszóló magyarok kiállítást. Büszkeséget és szép gondolatokat ébresztettek bennem a magyarság által a világszellemnek adott találmányok, cselekedetek és tettek. Ha tehetném, minden iskolát, falvak, városok közösségeit vinném ide, hogy a magyar büszkeség boldoggá tegye őket, és új és új cselekedetekkel gazdagítsák közösségeiket otthon, falvaikban, városaikban. Sok, nagyon sok szép törekvés megismerésével, kezdeményezésével a hazánkban élő emberek szeme rányílna a világra, s nem lehetne többé választásukban manipulálni őket. Biztosan kivetnék maguk közül azokat, akik az ország szétszakítóival képesek ünnepelni Budapesten hazánk és Erdély tragédiáját.
*
Dr. Cholnoky Péter (Szombathely): Nem vettem észre a sajtóban, hogy valaki is felfigyelt vagy éppenséggel rosszallotta volna a Magyar Posta különös karácsonyi ajándékát; csupán a hírt közölték kellő időben: a postai díjszabás 2002. november 15-től emelkedik. Szinte évtizedek alatt hozzászoktunk, hogy a Magyar Posta január elsején emeli meg díjait. A tavalyi esztendő üdítő kivételnek indult: az emelés csupán február elsején lépett életbe. Hetvenéves vagyok, mégsem emlékszem arra, hogy a II. világháborút követő világelső inflációt látott éveket leszámítva egy évben kétszer emelték volna a postai díjszabást. Ez most bekövetkezett, mégpedig úgy, hogy az évi átlagot messze meghaladó év végi forgalmat, beleértve a karácsonyi és újévi üdvözletek és csomagküldések sokaságát, már drágábban kellett megfizetnünk. Jobb lett volna, ha a lakosság szolgálatában álló posta ez alkalommal is türtőztette volna magát az új évig.
*
Monostori Tiborné (Székesfehérvár): A tévéműsorokat manapság gyakran elmarasztaló kritikákkal ellentétben én inkább dicsérni szeretném a televízió műsorpolitikáját. Nekem ugyanis visszahozta boldog ifjúságomat. Utoljára gimnazista koromban – sajnos jó régen – fordult elő velem, hogy ilyen gyakori látogatója voltam a könyvtárnak, és párhuzamosan két-három könyvet is olvastam. Egy kicsit bosszant ugyan, hogy lassan arról a néhány műsorról is le kell mondanom, amelyet nézni szoktam, mert még véletlenül sem a műsorújságban közölt időpontban kezdődnek. Néhányszor elég kellemetlenül érintett, hogy a várt program helyett a „valóságot” vagy a „nagy testvért” kaptam. Úgy hallottam, hogy a jövőben sem kell majd nélkülöznünk ezeket a kiváló műsorokat. Én mindenesetre már meghosszabbítottam az olvasójegyemet a következő évre is.