Torzók az emlékezetben

1. Hölgyeim és uraim, ez itt a Magyar Nagylexikon harmadik kötete, mindjárt felütjük, merthogy kíváncsiak vagyunk, mit találunk benne Bartóky Józsefről, aki a kilencszázas évek elején, mikor megérkezett Zebegénybe, író volt és államtitkár, s valamelyest neki köszönhetjük Szőnyi István onnan való képeit, a házat és a hozzá való portát ugyanis ő adta hozományul a festőnek, miután az elvette Melinda lányát, nézzük hát, mit ír róla a lexikon: igen, a 320. oldal Bartóké, hozzá képek, kotta, a következő lapon Pásztory Ditta, a feleség, majd a vicclap, a Bolond Istók szerzője: Bartók Lajos, aztán a Bartók vonósnégyes – nem, Bartóky nincs benne, könnyűnek találtatott. Keressük meg akkor barátját, Maróti Gézát, rá aligha lehet ilyesmit mondani: ő tervezte a velencei biennále magyar csarnokát, belsőépítésze volt Mexikóváros nemzeti színházának, valamint Detroitban a Fischer Buildingnek, s ha nem a járdát pásztázzuk Pesten, amire van okunk a sok kutyaszar miatt, a magasban láthatjuk szobrait a Zeneakadémia, a Gresham-palota vagy a Belügyminisztérium homlokzatán, amihez még annyit tennék hozzá, hogy Kós Károly egy életre hálás volt neki, amiért kezdő építészként irodájában dolgozhatott, és épp most zárt az életmű-kiállítása az iparművészetiben; vajon mit ír erről a művészről a Magyar Nagylexikon tizenkettedik kötete? Ne vegyék le a polcról, elárulom: egy huncut szót se.

2. Ne izgassák fel magukat, írásunk tárgya nem a Magyar Nagylexikon, sokkal inkább az, ami az efféle hiányokat megelőzi. Mert előzmény van bőven, nem beszélve a sokféle következményről, de haladjunk sorjában: nézzük, miféle hely ez a Zebegény, s honnan nyerte rangját, ami kétségkívül van neki. A másfél ezer lelkes falu az említett időszakig csendesen és mélázva élte a sváb községek életét: a gazdák szorgalmasak voltak, az asszonyok takarékosak, a lányok szőkék és teltek. Maguk termeltek meg mindent, de a javát piacra vitték, ők maguk inkább krumplit vagy knédlit ettek; a Dunában fürdésre sose vetemedtek, legfeljebb akkor, mikor lovat csutakoltak, mert a ló csuda nagyot tud rúgni, ha hosszúnak találja a tisztasági ceremóniát.

3. Ide érkeztek a huszadik század elején némely művészek: Telcs Ede, a szobrász, Wildner Ödön, az író meg a lexikonban keresett két férfiú, és csak ámultak, milyen csodára leltek, úgy érezték, olyan táj ez, amin áldás van. Kár, hogy sehol egy hely, ahol ezt megköszönhetnék: a faluban nem volt Istennek rendes háza, de ha nincs, hát legyen: üzentek Kós Károlyért, építsen már barátjával, Jánszky Bélával egy takaros templomot. 1910-re lettek kész vele, s minthogy a hittel végzett munka mindig jól sikerül, Bartókyék úgy gondolták, érdemes volna a belsőt hozzáigazítani a külsőhöz. Üzentek Gödöllőre Körösfői-Krieschnek, pingáljon a falra freskókat, s mikor megérkezett a gödöllői csapat, mert Kriesch tanoncokat is hozott, mind Marótinál vendégeskedett, a mester villájában, amelyet barátja, a korszakos finn: Saarinen tervezett. Ugyan nézzük meg már, ha úgyis előttünk a lexikon, említi-e, hogy a finn világklasszis nálunk hagyta névjegyét, nem, erről sincs említés, a szócikk szerzője csak azt domborítgatja, amit Saarinen Amerikában épített: ekkor kezdi belénk fészkelni magát a gyanú, hogy mindez talán nem véletlen, s az okok között, már ami a szerkesztés elveit illeti, szerepelhet az is, hogy a kiadást a Soros-alapítvány és a Népszabadság Rt. támogatja, s gyanúnkat tovább erősíti az említett lap képzőművészetre szakosodott szerkesztő asszonyának véleménye Maróti Gézáról, de erre szánjunk új bekezdést, megéri, esküszöm.

4. A hölgy, akinek nevét nem szeretnénk felmutatni, mert áruvédjegy, és a portékák, amelyeket hitelesített, egy korábbi korszak slágerdarabjai, ezért csak annyit mondunk róla miheztartás végett, hogy az olvasó el tudja helyezni szellemi életünk koordináta-rendszerében: ifjúságát Aczél György szellemi udvarában töltötte, majd mikor érettnek látszott végrehajtani fontos feladatokat, 1984-ben megkapta a Mozgó Világ főszerkesztői székét. Ez mérföldkő volt a lap életében: korábbi szelleme rögtön koporsóba került, de hagyjuk ezt, elmúlt, mint annyi minden, ami szépen indult. Üssük fel inkább a Népszabadságot, és idézzünk a szerkesztő asszonytól egy jellemző passzust, határozottan csinos, így hangzik: „egy második vonalbeli, szellemesen kreatív, de igen zavarosan gondolkodó építész-iparművész-íróféle kismester, bizonyos Maróti Géza”. Ekként minősít a Népszabadság kulturális ítélőszékének asszonya, mielőtt bármit is mondana indokként, miért második vonalbeli, és miért zavarosan gondolkodó pasas ez a Maróti. Aki nem tudná, ilyen volt a hetvenes–nyolcvanas évek technikája, így csináltak ki akkoriban tehetséges embereket, néhány hasonló zamatú mondat, és az illetőnek vége volt. Most más a műsor, most a halottak vannak soron, az ő lejáratásuk, egész életműveké, s e munkában, el kell ismerni, a hölgy nem ismer fáradtságot, bizonyítja egy másik idézet, amellyel a velencei biennále magyar pavilonjának építőjébe rúg nagyot, aki bátorkodott a keresztény kultúra jelképrendszerében dolgozni, tessék olvasni: „A korona (…) egy hajdani álom indokolatlan és nagyravágyó szimbóluma.” Minthogy az építő is Maróti Géza volt, alapos a gyanúnk: nem véletlenül esnek ki fontos alkotók a közemlékezetből, a tankönyvekből és lexikonból, de ne érjük be ennyivel.

5. Írásunknak van ugyanis egy másik apropója. Arról van szó, hogy az Iparművészeti Múzeum tavaly már januárban jelezte: bemutatják végre Maróti Géza életművét, azét az alkotóét, aki idehaza és a határokon kívül egyformán sikeres volt, ám munkásságáról itthon évtizedek óta egy hang se. Ideje hát, hogy a közönség megtudja, ki ez a reneszánsz alkatú művész, akit ugyan egyik szakma se fogadott be, de ennek nyilván irigység az oka, hiszen emberünk élete regényes volt, jelleme tiszta, külseje már-már daliás, négy világnyelven beszélt, és úgy járt-kelt Ázsiában meg Amerikában, mint más Fót és Vácrátót között. A kiállításra meghívót kértem, a direktor júniusra ígérte, ám hiába vártam, aztán hallottam, hogy a megnyitó késik, próbáltam utánajárni, és akkor kiderült, visszalépett egy támogató, emiatt lett a rendezés szerényebb, s a katalógus vékonyabb. Akkor belém vágott, mint a villám: hohó, de hisz itt volt közben egy választás, amely után minden más lett, már nem onnan fújt a szél, ahonnan addig, másrészt viszont minden maradt a régiben, a magyar kultúra fölött ítélkező bírák ugyanazok, vagyis enyhén szólva túrót ért, hogy kétszer is polgári kormány irányította az országot, mert azt, hogy mi számít, és mi lesz mérvadó a jövőben, ha szóba kerül a múlt, változatlanul Soros pénze és Aczél ivadékai döntik el.

6. De semmi elkeseredés, egyszer talán majd belátja a polgári oldal, hogy valamely nép erejét nem a gazdaság fejlettsége, és nem is az ilyen-olyan barátokhoz való tartozás dönti el, hanem a kultúra. Példának ajánlom olvasásra, odautazásra és megtekintésre Indiát, amúgy meg tessék visszalapozni a világkiállítások történetében, s látni való lesz, mi keltett szenzációt 1900-ban a párizsi bemutatón: bizony a finn kultúrát bemutató pavilon, Saarinennel, Maróti barátjával az élen, pedig akkor még nem is volt a térképen Finnország. A cár kényuraskodott velük, ám a siker kiegyenesítette gerincüket, észrevették, hogy felfigyelt rájuk a világ, s ez adta tán a legnagyobb lökést ahhoz, hogy kivívják szabadságukat, függetlenségüket. Térjünk vissza Zebegénybe, mert Maróti és Saarinen elindult Olaszországba, ahol meglátogatják majd Gorkijt, mások viszont érkezőben voltak, mint Amrita Sher-Gil, a félig magyar, félig indiai lány, akiből festő lesz, nem akármilyen. Jöjjön velem, kedves szerkesztő asszony, hátha ráébred arra, amire a Népszabadságnál sose lesz módja, bemutatom magának a folyó menti csapatot, és azt, mekkora vonzást gyakorolt a magyar kultúra a XX. század első felében, ami bizonyítja, mekkora szamárságot mondott a miniszterelnök, mikor azt mondta: vegyük tudomásul, mi kicsik vagyunk.

7. Nos, itt volnánk, a Dunánál, szemben a Pilis, némelyek szerint legtöbb titkot őrző hegyünk, mögöttünk a Börzsöny, a folyó innenső harmadán kis sziget, félúton vagyunk a két királyi székhely, Esztergom és Visegrád között. Nem csodálni, hogy kíváncsi volt a környékre egy szikh herceg is, Umrao Singh Sher-Gil, igen jó arcú férfi, számunkra ismeretlen nyugalom árad belőle, pedig magyar felesége van. Az ő lánya, Amrita, akiről korábban szóltam, ott ül egy csónakban, nagyokat kacag, Isten legjobb kedvében alkotta, dúsan juttatva neki szépséget és tehetséget, ám idejével szűken bánt: alig volt huszonnyolc, mikor temették. Aki idehozta őket, Gottesmann Ervin, vagy ahogy mi ismerjük: Baktay, aki elsőként mondta a lánynak, hogy fessen, menjen tanulni Párizsba, ám azt aligha sejtette, hogy ez a lány lesz a modern indiai piktúra megteremtője. Később maga is cókmókolt, s indult, hogy végigjárja az utat, amelyet annak idején Kőrösi Csoma; végig is járta, India rabul ejtette, egyik könyvet a másik után írta róla, aztán belevágott a jógába, tőle kapott inspirációt Weninger Antal, a jógával gyógyító orvos, akihez zarándokoltak a reménytelen esetek. Weninger egyszer kivitte magával Márai-Grosschmid Sándort, vele a Magyar Nemzet folyosóján találkozott össze, mindkettő cikkírója volt a lapnak; ott, arrébb, az a keszeg ember, Kós-Kosch Károly, aki tényleg vékony, de tovább él mindenkinél, az az izmos fickó pedig, aki a part mellett gerelyt hajigál, Maróti-Rintel Géza, akinek ön is látta a munkáit az iparművészetiben, ha látta.

8. Tudja, szerkesztő asszony, mi ebben a gyülekezetben a közös? Épp az ellenkezője annak a sületlenségnek, amit a miniszterelnök mondott, nem tudom, miért volt rá szükség, ráadásul a kalapja még lengett a fogason; erre mondom én, hogy a miniszterelnök úr maradjon a kiadás-bevételnél, ezt pedig hagyja ránk, mert ehhez nem ért. S ha találkozik vele, ami, gondolom, magának nem ügy, hisz kilencvenben szocialista képviselőjelölt volt, akkor mondja el neki, hogy egy kis Duna menti sváb falu találkozóhelye és barátságforrása lehetett európai léptékű embereknek, akikben az volt a közös, hogy nem volt bennük semmi közös. Mert akiket bemutattam magának, szerkesztő asszony, azok anyanyelvüket és vérségüket tekintve nem voltak magyarok, de azzá tette őket egy lehetőség, az pedig, hogy ide tartozhattak, tehát részesei és gazdagítói lehettek a magyar kultúrának, s e tekintetben nem számított, ki közülük német, ki zsidó vagy ki indiai, mert ehhez a kultúrához tartozni azt jelentette, s jelenti ma is: alkotórészévé lenni valaminek, ami ezen a kontinensen páratlan. Ez a nép ugyanis keletről érkezett, és hamarosan el fog múlni róla Ady bélyege, hogy „kompország”, a magyarság híd lesz Ázsia felé, ami nem okvetlenül Moszkvát jelenti, szerkesztő asszony, hanem más részeket, és rúgkapálhat Amerika, bombákkal se tud változtatni azon, hogy a huszonegyedik század Ázsiáé lesz. Ezért értékelődik fel Magyarország, és ezért lesz különösen értékes a magyar kultúra, mondja el ezt a miniszterelnök úrnak, és szóljon, hogy hagyja a kultúrát másra. Ránk.

9. Köszönöm, szerkesztő asszony, ennyi volt, mostantól egyedül is elboldogulok, Zebegény már rám tartozik, ahogy Németh Ferenc is, a kilencvenegy éves néptanító, aki most kezdi írni a falu történetét, nyilván az „orando et laborando” szellemében, melyet apám, aki debreceni kollégista volt, úgy fordított le, mikor gyerek voltam, hogy „úgy dolgozz, mintha örökké élnél, és úgy imádkozz, mintha holnap meghalnál”. Meg aztán alig hinném, hogy a szerkesztő asszonyt érdekelné egy kántortanító megválasztása a harmincas években, pedig nagy tétje volt, mert kezdtek feltünedezni a Wanderburschék, akiket azzal küldtek Berlinből Kelet-Európába, hogy kiderítsék, hol találni a birodalomhoz csábítható német közösségeket. A Dunakanyarból azt a hírt vitték haza, hogy Zebegényben német lesz a tanító, Kismarosról a Müller fiú, de mégse úgy lett, pedig akkor már szaporán érkeztek mindenféle pénzek Berlinből, csak hát ringbe szállt gróf Károlyi Lászlóné meg Vadas főszolgabíró. Így lett végül a jászsági Németh Ferenc a kántortanító, akinek azért a templomban németül kellett énekelnie, s csak akkor hagyta abba, mikor a sváb gazdák kérték rá. A bevonuló oroszok ugyanis hallották a német refréneket, és rögtön összetereltek 111 embert malenkij robotra, ahonnan csak három év múlva vánszorogtak haza, de harmincnyolc ember hiányzott. Ezek után csak az van hátra, hogy elmondjam, mint történt a Maróti-villa megmentése, példaadó történet, hallgassák.

10. Azt már említettem, hogy Saarinen volt az építész, a ház belső tereit és a kertet viszont Maróti alakította ki, ehhez nagyon értett, nem véletlenül bízták meg annyiszor a világkiállítások magyar pavilonjainak berendezésével. A mexikói nemzeti színház építésének is így lett közreműködője: az olasz tervező, Adamo Boari mexikói kormánytagokkal látogatott el a milánói világkiállításra, s amikor meglátta Maróti munkáit, el volt ragadtatva, és azonnal szerződést kínált. A harmincéves fiatalember kilenc láda tervet vitt magával, élvezte a munkát, élvezte az életet, erről tanúskodik naplója is: „Gyönyörű asszonyok, eddig ismeretlen ízű ételek, fűszerek, gyümölcsök és italok. Valami egészen más, exotikus világ. Melegebb vérű, színesebb lüktetés.” Ez és még annyi más beleépült a zebegényi házba, melynek sorsa Maróti halála, 1941 után úgy alakult, ahogy egy hasonló művészi értékű épület sorsa a Lajtától nyugatra sose alakulhatott volna: negyvennégyben előbb zsidó menekültek, majd orosz katonák átmeneti szállása volt, a háború után kitelepítették a családot, majd államosították a villát, tönkrealakított szülőotthon lett belőle, aztán kórházi utókezelő, végül 1995-ben megvette egy belga, építészt fogadott, és nekiállt a felújításnak, de a dolog nem akart lendületbe jönni, ekkor vette kézbe a Maróti-villa sorsát a fiatal építész, Bartók János, aki tudta: olyan gazdát kell találnia, aki hajlandó megőrizni annak szellemét, rábeszélte hát a belgát, hogy adja el. S már hozta is a vevőt, Horváth Imrét, aki szabad kezet adott Bartóknak, mivel érezte, hogy Maróti házának rendbetétele nem felújítás, hanem egy legenda folytatása. Nagyon kérem, aki arra jár, nézze meg, mert ez feltámadás, csaknem szakrális értelemben az, amennyiben a magyar kultúrát szentnek tekintjük, és tényleg az, hiszen nincs még egy ország, ahol annyi tehetség ment volna tönkre, becsüljük hát meg a Bartók Jánosokat, akik nyomába szegődnek eltemetett életműveknek, kiássák őket sírjukból, hogy láthassuk, micsoda értékek születtek itt, és hányan szegődtek hozzánk minket szeretni, ideje már viszontszeretni őket, akárhonnan jöttek, ha tiszta szívvel jöttek.

11. Életünk ritmusát és örömét az ünnepek adják. Nincs szükségünk ünneprontókra. Ezért üzenem a kommunistáknak: járjanak lábujjhegyen!