Toubon törvénye

Boldog ország, ahol a miniszterelnök és a köztársasági elnök húsz percig vitatkozik valamely nyelvhelyességi kérdésről – sóhajtott fel egy magyar nyelvészprofesszor francia kollégájának előadása után egy budapesti konferencián. Franciaországban a legmagasabb szinten is nagyon komolyan veszik a nemzeti nyelv védelmét.
Ha megkérdezzük, melyik az a nyugat-európai oszág, ahol ma is hetvenöt nyelvet használnak beszélt és írott, illetve csak beszélt változatban, bizonyára kevesen gondolnak Franciaországra, pedig arról van szó. Franciaországról, ahol 1992-ben az alkotmányban erősítik meg, hogy „a köztársaság nyelve a francia”.
Amikor felmerült a nyelvtörvény bevezetésének szükségessége, voltak, akik azt mondták, jogi eszközökkel nem lehet nyelvet védeni. Sokan viszont úgy gondolták, feltétlenül tenni kell valamit, mert terjednek a „nyelvi barbarizmusok”, vészesen szegényedik a szókincs, s annyira betört az angol, hogy a franciát lassan felváltja a „franglais”, a français (francia) és az anglais (angol) furcsa elegye.
Ilyen körülmények között adta ki 1994. április 12-én Édouard Balladur miniszterelnök azt a körlevelet, amely előírja a köztisztviselőknek a francia nyelv használatát és védelmét, tehát a nem sokkal később meghozott nyelvtörvény előzményének tekinthető, amely Jacques Toubon, a kultúráért és a frankofóniáért felelős miniszter nevét viseli, s 1994. augusztus 4. óta máig érvényben van.
A Toubon-törvény kimondja, hogy Franciaországban kötelező a francia nyelv használata – néhány kivételtől eltekintve – nyilvános helyeken, a kereskedelmi és a munkakapcsolatokban, az oktatás minden szintjén, az audiovizuális kommunikációban, a reklámokban, a Franciaországban megjelenő kiadványokban, folyóiratokban. A francia nyelvet valamilyen módon használni kell a Franciaországban rendezett nemzetközi konferenciákon, kollokviumokon. Meghatározza, hogy kik jogosultak mindennek az ellenőrzésére, és komoly szankciókat is kilátásba helyez, ha nem teljesítik a törvény előírásait.
Az ellenőröknek évente be kell számolniuk a kormánynak munkájuk eredményéről. Az adatokból kiderül, hogy amint növekedett az ellenőrzések száma, úgy csökkentek a mulasztások, amelyek többsége egyébként nem jelentett súlyos törvénysértést. A kereskedelemben, a hirdetési szakmában általában tiszteletben tartják a francia nyelvhasználatra vonatkozó előírásokat, figyelembe veszik az ellenőrök javaslatait. Úgy tűnik, sikerült elérni, hogy a reklámokat, a termékekhez mellékelt használati utasításokat franciául is megfogalmazzák. De a szakemberek nem pihenhetnek a babéraikon, fokozottan figyelnek minden olyan termékre – elsősorban a mezőgazdasági és az élelmiszer-ipari termékekre –, amelyek a fogyasztók egészségét érinthetik. A rendszeres ellenőrzéseken kívül évente kiválasztanak két-három területet, és arról külön felmérést készítenek. Legutóbb, 2001-ben a barkácsolás és a kertészkedés eszközeit vizsgálták abból a szempontból, hogy a tárgyakat kísérő használati utasítást, katalógust, az interneten rájuk vonatkozó információkat érthetően fordították-e franciára, illetve hogy az idegen nyelvű szövegeket kísérő rajzok, piktogramok megfelelő tájékoztatást adnak-e a termékről, nem vezetik-e félre a fogyasztót. Egyébként 1997-től folyamatosan csökken a Toubon-törvény megszegése miatt bíróság elé kerülő esetek száma.
Jókora vihart kavart, amikor Lionel Jospin miniszterelnök 1999 júliusában a franciatanárok nemzetközi szövetségének 10. világkongresszusán így nyilatkozott: „Ha a francia már nem is a hatalom nyelve, az ellenhatalom nyelve még lehet. ” Vagyis a francia használata az uniformizálódó világgal való szembenállást jelentheti. Ez az az időszak, amikor nemzetközi szakmai körökben olykor azzal vádolták a franciákat, hogy míg hazájukon kívül a többnyelvűség fontosságát hangsúlyozzák, az országon belül „rákényszerítik” a kisebbségekre a francia nyelv használatát (Nyelvpolitika Európában, Magyar Nemzet Magazin, 2001. január 13.). A kritikus elmék arról azonban nem nyilatkoztak, hogyan lehet egységes államnyelv nélkül hatékony egy olyan ország közigazgatása, ahol több mint hetven nyelvet beszél a lakosság!
Franciaország képviselője 1999 májusában aláírta Budapesten a regionális vagy kisebbségi nyelvek védelméről szóló európai chartát, de ezt a Conseil constitutionnel (a mi Alkotmánybíróságunkhoz hasonló intézmény) máig nem ratifikálta, mert ellentétesnek tartotta az alkotmány azon megállapításával, hogy „a köztársaság nyelve a francia”, de 39 pontjának teljesítését vállalta a kormány.
Michel Rocard kezdeményezésére jött létre 1989-ben a Toubon-törvény előírásainak érvényesítéséért is felelős legfelsőbb nyelvi tanács (Conseil supérieur de la langue francaise), azon belül a Délégation générale á la langue francaise (DGLF) Bernard Cerquiglini vezetésével. Céljával a jelenlegi kormányfő, Jean-Pierre Raffarin is tökéletesen egyetért. Azzal pedig valóságos forradalmi változás kezdődött, mondják egyesek, hogy a DGLF feladatköre 2001 októberétől kiegészült a Franciaországban használt regionális és kisebbségi nyelvek védelmével (a neve is megváltozott: Délégation générale á la langue francaise et aux langues de France-ra). Ezeket a nyelveket a nemzeti örökség részének, tehát mindenképpen megőrzendőnek tartják – az Európai Unióban várható soknyelvűség és kulturális sokszínűség jegyében.