A nagyapa itt marad

Mintha feneketlen mély kútba tekintenék. A halvány víztükör mögött a múlt. Drámák, amelyekről nem beszélünk. Iszonyatok, amelyek kísérnek bennünket. Felráznak néha álmunkból is, hogy farkasszemet nézzenek velünk.
Volt egy olyan pillanata az életemnek, amelynek kínjától mindig szerettem volna szabadulni: legalább egyszer megírhatnám! Próbálkoztam is vele: nem engedték. Leintettek. Tabu téma volt.
Olykor-olykor még eszembe jut a drámai esemény. Fiatal voltam, a negyvenes évek végén történt, akkoriban szöktem át üldözött magyarként a Bácskából, Délvidékről, napszámosmunkát vállaltam, hogy éhen ne haljak. Egy német faluban találtam menedéket, hajlékot, életlehetőséget. Így váltam szemtanújává a német lakosság kitelepítésének. Az akkori községi tanács azzal bízott meg, hogy végezzek leltározási munkát: írjam össze az ott maradt gazdátlan német vagyont. Emlékszem, 32 forint volt a napidíjam.
Tehergépkocsik érkeztek a kitelepítettek listáján feltüntetett családokért. Arra már nem emlékszem, hogy mit vihettek magukkal, csak annyit láttam: tarisznyába gyömöszöltek néhány dolgot. Olyan vászontarisznyákba, amelyekben azelőtt az élelmet vitték magukkal a határba. Túrót, szalonnát, kenyeret. A gyermekek sírtak, anyjukért kiáltoztak, a férfiak megbénultan álltak az udvar közepén. Az istállókban tehenek bőgtek. A kaput a kitelepítők fogdmegjei rugdosták: Siessenek! Siessenek!
Kora reggel, alig hét óra után érkeztünk B. Johann nevű gazdához. A család öt tagja volt a kitelepítettek listáján, tehát az egész család, a nagyapa a mamával, a fia a feleségével és a hároméves Krisztina. Aki a nagyapja kezét szorongatta görcsösen, amikor beléptünk a portára. Aztán elengedte.
– Johann! – kiáltott a nagymama, a szüle a férjére, aki az udvar végébe indult, de az öreg visszaszólt szelíden: Csak menjetek, szedelőzködjetek minél gyorsabban. Valamit még lehozok a padlásról… Ne sírj már, Krisztinka!
Téblábolt a kamra körül a gangon, aztán szem elől tévesztettem. A fiatalasszony a szekrény fiókjait kutatta át még egyszer, utoljára, a nagymama kenyeret szelt, mert ki tudja, mikor érkeznek meg, és hová kerülnek ebben a cudar világban. Vágott hozzá szalonnát és füstölt kolbászt. Krisztina közben megtalálta a babáját, és abbahagyta a sírást. A baromfi elősereglett az ólakból, és várta a szemet. A megszokott etetést. De már nem volt senki, aki magot szórjon nekik.
Aztán fel a tehergépkocsira, amelynek járt a motorja. Hová visznek bennünket? Semmi válasz. Hol a nagyapa? – sírt fel ismét Krisztina.
„Johann!” – kiáltott a belső udvar felé a nagymama tölcsért formálva a tenyeréből. Nem kapott választ.
„No, készen vannak? Itt van mindenki?” – kérdezte egy rekedt, hivatalos hang. „Nincs időnk a várakozásra, várják magukat a nácik. „A nagyapa! Hol a nagyapa?”
„Nem várjuk. Jön majd a következő transzporttal!”
Felbúgtak a motorok. Vitték a teherautók a kitelepítetteket a vasúti szerelvényhez. Az meg tovább. Senki sem tudta, hová. „Nagyapa! Nagyapa!”
Még mindig hallom Krisztina kiáltozását. Amikor elment velük a teherautó, felvettük a leltárt. Felmentünk a padlásra is. Ott függött egy kötélen a nagyapa. Johann.
Öten hoztuk le a halottat. Végigfektettük a gang kövén. Valaki, talán a szomszéd, gyertyát gyújtott a halott feje mellett. A családdal akkor már elindult a vonat új hazája felé. És én végre most megírhattam ezt a történetet. Azt, hogy Johann nagyapa itt maradt. Itt nyugszik magyar földben. A szülőföldjén.
Krisztinával találkoztam a múltkor. Amikor virágot hozott a nagyapa sírjára.