Atlanti vihar

Vajúdnak a hegyek. A NATO tanácsa három napja nem tud megegyezni a Törökországnak nyújtandó katonai segítségről. Az észak-atlanti szövetség két táborra szakadt. A Franciaország, Németország és Belgium alkotta „békepártra” és az Amerika vezette „harciasokéra”.

A vita lényege ugyanaz, mint ami megosztja az ENSZ Biztonsági Tanácsát és az Európai Uniót is. Van-e még Irak leszerelésének békés alternatívája, avagy elkerülhetetlen a háború? Maga a kérdés meglehetősen teoretikus, hiszen a hét végére a térségbe vezényelt katonák száma eléri azt a 150 ezres, kritikus tömeget, amely már lehetővé teszi a hadműveletek megindítását. Tekintve, hogy az ilyen mérvű csapatösszevonás rendkívül költséges dolog, a végkifejlet nem lehet kérdéses.
A pisztoly ott hever a színen, s mint ilyenkor lenni szokott, előbb-utóbb el is dördül. Szaddám Huszein napjai meg vannak számlálva, de ma már valójában nem is róla szól a történet. A terrorizmus elleni harc, a vegyi fegyverek megsemmisítése is nagyobbrészt csak retorikai elem, hivatkozási alap arra, hogy Amerika háborút indítson stratégiai pozícióinak megerősítésére. Az Egyesült Államok hosszú távú nemzetbiztonsági és geopolitikai érdeke ugyanis, hogy ellenőrzést gyakoroljon a térségbeli – nemcsak iraki – olaj felett, s a következő jó tíz évben a maga szempontjai szerint rendezze be a világot, építsen ki szilárd pozíciókat addigra megerősödő vetélytársaival, Kínával, Európával, esetleg Oroszországgal szemben. A tét tehát valójában az új világrend! Az, hogy ebben milyen helye lesz Európának, s egyáltalán ki, kik vezetik majd az „öreg kontinenst” ebben a küzdelemben. Eldöntendő kérdés, hogy mi lesz a rendezőelve ennek az új világnak: az Amerika iránti lojalitás, avagy a partnerség? Komoly kérdések, amelyek most az Irak körüli polémiában öltenek testet, s amelyek súlyát a főszereplők érezhetően felismerték.
Ez a pozícióharc lehetetleníti el a Biztonsági Tanácsot, osztja meg Amerika némi rásegítésével Európát, s ütött rést az észak-atlanti szövetség falán is. Az Egyesült Államok azzal vádolja Párizst és Berlint, hogy vakmerő játékával kockára teszi a szövetség hitelességét, s fenntartásaival gyengíti az iraki elnökkel szembeni fenyegetést. Ebben van némi igazság, hiszen Gerhard Schröder fellépésének indíttatásában például igencsak érezhetők a belpolitikai érdekek. Jacques Chiracot inkább a francia nagyhatalmi öntudat, ezzel összekötve Európa felemelése vezérli. Az is tény, hogy morális kiállásuk mellé, ezt alátámasztandó egyikük sem tud cselekvőképes erőt felmutatni, a válságok katonai megoldását az amerikaiaktól várja. Washington felelőssége a hidegháború után sok tekintetben még mindig helyét kereső NATO újsütetű válságában azonban, ha lehet, még nagyobb. Amerika emelte ugyanis a tétet, s a szövetségen belüli összetartást is eszközként használja fel céljai elérésének érdekében. Mert minek az alapján is kellene most megvédeni Törökországot? Háború esetén valóban veszély fenyegetheti Ankarát, s akkor a szolidaritásnak működnie kell. Csakhogy ez a veszély igazából akkor áll fenn, ha az Egyesült Államok Törökország beleegyezésével az ország területéről támadja Irakot, amihez a NATO-nak vajmi kevés köze van.
Az Irak körüli nézetkülönbségek egyébként nagy valószínűséggel szépen elsimulnak, az atlanti vihar is elül, s az egymásnak feszülő hegyek remélhetőleg legalább egy egeret szülnek majd. Az ennek kapcsán kiütközött mélyebb ellentétek azonban megmaradnak; marad a bizonytalanság is, hiszen lassan már nincs olyan struktúra, amelyre bármiféle alternatív biztonsági rendet lehetne építeni.