Egyszer karolj át egy fát

A cím plágium: egy, a hazai cigányokkal foglalkozó antológia gerincéről kölcsönöztem. Leplezetlenül a beleérzésre apellál: egyszer gondold bele magad a cigányság helyzetébe – s másként vélekedsz majd a kérdésről. Az empátia manapság ritka portéka (az embernek az az érzése, hogy a „hivatásos” jogvédők némelyike számára is csupán ürügy, röptető politikai szellő, az emberiség tetszőleges osztályozásának kínálkozó eszköze); nem árt tehát megbecsülni a hasznos metaforákat.
Csoda-e, ha felkapjuk a fejünket, amikor találkozunk a motívummal? Nem Lúdas Matyi dévaj tantörténetére gondolok (ahol a fa óvatlan átkarolása Döbrögi uram számára előbb személyi szabadságának kötél általi korlátozásával, majd önbíráskodó tettlegességből fakadó fizikai érdeksérelemmel járt együtt), hanem egy egészen friss sztorira. Ha az ember olykor belelapoz a bulvárlapokba, értékes leletekre bukkanhat. Például egy beszédes fotográfiára, amelyen hazája szabadon választott politikai vezetője egy karibi fát karol át azon egyszerű okból, hogy az szerencsét hoz. A politikai vezető önfeledt tekintetéből ítélve semmi kétség: a gesztus önkéntes, mozgatórugója az összekacsintó játékosság, az optika látókörén kívül nem áll ott egy Lúdas Matteo, aki töltött kalózkarabéllyal kényszerítené a rekreálódó hírességet a nem minden erotikus kisugárzástól mentes műveletre.
Voltaképp csak örülhetünk e közkinccsé tett kordokumentumnak: lám, közös sorsunk egyik fő kovácsolója nem csupán az ostoba turisztikai babonáknak nem foglya (különben nem évődne így velük), de megtalálta bolygónkon azt az ideális helyet is, ahol mindannyiunk örömére feltöltődhet – ebből hosszabb távon nekünk is csak hasznunk lehet itt, a fagyos, áramkimaradásos, tengelyrepedéses kis hazában. Ettől fogva merő demagógia minden kritikus szó, amely e téli nyaralást illeti: mindenki tudta, aki őrá voksolt, hogy személyében egy roppant gazdag embernek (hazai viszonyok között mágnásnak) szavaz bizalmat – ennek a fotogén faölelésnek tehát előbb-utóbb törvényszerűen be kellett következnie. Akinek éleslátását még nem homályosította el a pártpolitizálási szürke hályog, tisztában van vele: az évi rendes szabadság(ok) eltöltése még politikusok esetében sem politikai kérdés; igaz, ez ügyben a mértékadó pártok és lapok is előszeretettel alkalmazzák a jó öreg kettős mércét. Ha volna a mai magyar társadalomban mindenki által elfogadott erkölcsi minimum (a mindenható jogállam bűvöletében – mint fürdővízzel a gyereket – ezt is sikerült kizúdítani az udvarra), mostanság sűrű bocsánatkérésektől hemzsegne a sajtó: hölgyeim és uraim, tévedtünk, az osztrák Alpokban síelni vagy a horvát tengerparton pecázgatni éppúgy nem morális kérdés, mint karibi koktélokat szürcsölgetni. Igaz, ha ez az etikai közös nevező létezne, le kellene mondani az örökös „megmondóemberek” féltett kiváltságáról: hogy az adott helyzetet mérlegelve mindig és kizárólag ők állapítsák meg egy adott gesztus vagy cselekvés erkölcsös vagy erkölcstelen voltát – ha erre világos játékszabályok alapján a „mezei magyar” is képes volna, a szellemi talpasok e rétege lényegében fölöslegessé válna.
Faátkarolási gondolatmenetünket azonban félrevinné, ha a társadalom erkölcsi állapotát mozdulatlannak tekintenénk. Ez esetben elvennénk a kenyerét a szükséges jogállami korrekciókra hivatott Alkotmánybíróságnak is, ami egyrészt végrehajtó túlhatalomhoz, másrészt a törvényhozói hatalom kontrolljának elvesztéséhez vezetne. Márpedig az alkotmánybírák mondták ki azt az alaptételt is, hogy a közszereplőknek, fő-fő közszolgáknak szűkebbek a személyes és személyiségi jogaik, mint más földi halandóknak. Ilyesmire nem csak akkor kell emlékeznünk, mikor túlbuzgó és szervilis bíróságok hajlamosak összekeverni a közbotrányokozást a legfőbb közjogi méltóságok verbális bírálatával (holott nekik az állítás igazságtartalmától függetlenül el kell tűrniük azt is, ha a szólásszabadság keretein belül esetleg méltatlanul negatív jelzőket aggatnak rájuk – kivéve, ha sürgősen be nem vezetjük a „demokratikus felségsértés” nonszensz kategóriáját). Nem haszontalan az alkotmánybírósági verdiktnek arra a következményére is figyelemmel lennünk, hogy a közszereplőnek óvatosabbnak kell lennie a közembernél magánéleti megnyilvánulásaiban is.
Ebben a fénytörésben nem is az adófizetők pénzéből finanszírozott elégtelen állampropaganda, a nyilvánvaló félretájékoztatás (füllentés) a bosszantó, hanem e porcelánbolti elefánttánc leplezetlensége. Az, hogy a kínos egybeesések sokasága (az előre felvett, majd egyenes adásnak álcázott tévéinterjú; kereskedelmi tévések spontán felbukkanása a magas rangú nyaralás helyszínén; a főtanácsadó későbbi kínos magyarázkodása, miszerint véletlenül futott össze kenyéradójával ott és akkor a sárteke túlfelén, aki egyébként nem is a barátja, s ez már önmagában is cáfolata annak, hogy a spekulációk szerint rekreációs koktélozás közben arra jutottak volna, hogy őt kellene becsempészni a kiadó pártelnöki székbe) azt mutatja, hogy az antidemokratikus kamarillapolitizálásnak csak a stílusa és a díszletei változnak, a természete nem. Ez sokkal szomorúbb tapasztalat, mint az, hogy a turisztikai célországok piacán mind kevésbé számottevő válogatási szempont az ott uralkodó elnyomás mértéke.
Néhány éve még botrányszámba ment, hogy választott országvezetők idillikus családi körben tűntek fel a bulvársajtóban. (Később persze már nem csak idillikusban.) A karibi fa átkarolásának professzionista ábrázolása arról tanúskodik: mára ez a piáreszköz polgárjogot nyert. Mivel tökéletes szervezés szükséges hozzá, hogy fotós és alanya adott időben és adott helyen megjelenjen, érthetetlen az a kommunikációs zavar, amely a tárgyalt esetben a mértékadó sajtó semmivel sem magyarázható szakmai mértéktévesztését idézte elő. Hogy miként vizsgázik egy országadminisztráció propagandagépezete egy (részben saját maga által kreált) válsághelyzetben, az mindig közérdekű, de korántsem ez a lényeg. A lényeg ebben a korunkbéli Döbrögi-történetben az, hogy már a profik sem tudják, mit akarnak kommunikálni, s mit elhallgatni. Ez már a vég, az értékválság tetőzése. Amiről az az átkarolt karibi fa végképp semmit nem tehet…