Én nem tudom...

Én nem tudom, mekkora bajba kerülök most, amikor a Bölcsesség könyvének eme mondatát kívánom értelmezni: „A saját ciszternádból igyad a vizet.” Kezdem tehát azzal az óvatos ténymegállapítással, hogy az ókori Keleten nagy érték volt a víz. Ábrahám és nemzetsége számos alkalommal a kutak, vízlelőhelyek birtoklásáért keveredett viszályba Abimélek népével, a filiszteusokkal.

Ez a viszály mindmáig tart, nemrégiben éppen a Jordán folyóval kapcsolatban hallhattunk róla, ha odafigyeltünk. Itt vetem közbe, hogy Mózes, Isten segedelmével, a sziklából fakasztott vizet, ezzel is példázva: ő maga kiválasztott, a szomjazó nép pedig Jahve különleges figyelmét élvezi.
A víz az élet, szokták mondani. Jézus pedig azt mondta egyszer: „Adok az élet vizéből innod, ingyen.” Számos példázat, hasonlat, metafora eleme a víz. Azt is olvashatjuk a Bibliában, hogy a filiszteusok szívesen temették be, tömték el Ábrahám kútjait, amelyet a héberek ástak.
Valószínű, hogy a ciszterna mint vízgyűjtő, víztároló hely jelentését kitágíthatjuk; forrásról, kútról is van itt szó, s ezt az értelmezést kissé absztrahálva máris valamely saját és sajátságos szellemi lelőhelyre gondolhatunk. Így tekintve a dologra, amelyet eme újságoldal logója szerint „őt magát” illendő néznünk, először jó tanácsként jegyezzük meg, hogy helytelen idegen forrásokból merítenünk, vagyis: ékeskednünk mások szellemi leleményeivel. De ez a tanács nem csupán tiltás, hanem – más vetületben – ösztönzés is: ragaszkodjunk saját értékeinkhez, szokásainkhoz, már csak azért is, mert tudnunk kell, hogy a saját ciszternánk tiszta. Ha netán tisztátalanná vált, vagy mi magunk tettük azzá, akkor is természetesen mi isszuk meg a levét. Így aztán a mondás arra is vonatkozik, hogy őriznünk kell forrásaink tisztaságát. Hosszú éveken át kétszeresen is idegen ciszternákból ittuk a vizet. Oroszból ferdített, szovjet szocialista szokásokat fogadtunk el, kreált értékeket vallottunk, melyeknek eredete homályba veszett. A saját – romlottnak vélt – ciszternánk helyett idegen forrásból merítettünk, s amit megittunk, azt semmiképpen sem nevezhetjük az „élet vizének”.
Természetesen most, amikor az idegen vizű korszak állítólag véget ért, nem az a legfontosabb dolgunk, hogy eltömjünk más forrásokat. A saját ciszternánkat kell először megtisztítanunk. Semmiképpen se kövessük az irigy filiszteusok példáját, gondoljunk inkább arra, hogy minden föld tejjel-mézzel folyó Kánaánná változtatható, és tiszta minden forrás, amely megfelelő talajból ered.
Tegyük fel magunknak a kérdést: mi magyarok hajlamosak vagyunk-e arra, hogy idegen szokásokat átvegyünk, idegen szokásoknak vessük alá magunkat, vagy inkább toleranciára, befogadásra születtünk, őrizve azt, ami a miénk? Ne próbáljuk eltömni mások kútjait. Úgy vélem, világos, mire gondolok. Ha irigyeljük, hogy mások netán képesek kutat ásni, a mi ciszternánk viszont szennyezett, erre az irigységre se épüljön harag. Semmit sem nyerünk azzal, ha mások forrásait bepiszkítjuk vagy megpróbáljuk elapasztani. Csakis a saját ciszternánkból ihatunk vizet.
Mindez természetesen nemcsak a másokkal kapcsolatos dolgainkra vonatkozik, hanem saját, belső ügyeinkre, bajainkra is. Sajnos látnunk kell, hogy a magyar (politikai) életben egészen sajátságos szokásrend uralkodik: a különböző erők, vélekedések és nézetek csakis az ellenfél értékeinek (életvizének) beszennyezésével kívánnak fölülkerekedni. Így aztán úgy látszik, hogy tiszta víz, tiszta forrás nincs már sehol.
Érdemes volna komolyan vennünk az ókorból származó bölcs tanácsot, ami azt is jelenti, hogy nem az ellenfél, hanem önmagunk jellemével kellene törődnünk.
Hogy mikor jön el az az idő, amikor mindannyian a saját ciszternánkból iszunk vizet, én nem tudom…