Kard és szentjánosbogár

Zrínyi Ilona országában nem meglepő, hogy asszonyszemély oldalára kard kerül – mondja a huszonhat éve Magyarországon élő Teresa Worowska, magyar írók és költők lengyel fordítója, akit Bálint napján, február 14-én irodalmi elismerésben részesítenek: Balassi-emlékkardot adományoznak neki.

A pompás férfit is dicsérte, amikor az első lengyel nyelvű Balassi-kötetet, címlapján a költő arcképével, megmutatta. Honfitársnői is ilyen elragadtatással szoktak nyilatkozni róla?
– Nem sok női olvasóhoz lehetett szerencséje Balassi Bálintnak Lengyelországban. 1975-ben jelent meg lengyelül A magyar költészet antológiája című verseskötet, amelyben csupán pár verse szerepelt. Az a könyv pedig, amelybe életművének nagyobb része bekerült, mindössze ezer példányban jelent meg.
– Miért éppen a XVI. századi Balassi Bálintot választotta a magyar irodalomból? Mert több ízben is megfordult Lengyelországban?
– Legfőképpen azért, mert vonzónak találtam reneszánsz egyéniségét. Szertelenségét, nagy őszinteségét, kalandos sorsát. És mert bámulatra méltóan művelt és sokoldalú volt.
– Mit kezd a műfordító Balassi Bálint gyönyörű, régies nyelvezetével? Szóról szóra megkeresi a lengyel megfelelőjét?
– Hamisítás volna, ha nem archaizálna az ember a Balassi-versek fordításakor. Persze nem lehet a költemények minden részleténél korhű nyelvezetet alkalmazni: az érthetőség látná kárát.
– A lengyel irodalomtörténetnek van olyan alakja, akinek az életműve Balassiéval rokonítható?
– Rokon vonásokat fedezhetünk fel közte és Jan Kochanowsky között a tekintetben, hogy mind a ketten a nemzeti nyelv megteremtésén fáradoztak.
– Ma Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Kosztolányi Dezső, Csoóri Sándor, Krúdy Gyula és Márai Sándor nem egy alkotása Teresa Worowska tolmácsolásában olvasható lengyelül. A több mint negyed százada hazánkban élő műfordító maga jelentkezett ezekkel a munkákkal, vagy a lengyelországi kiadók, folyóiratok rendelték meg őket?
– Jó ideig kizárólag felkérésre dolgoztam. Mostanában azonban én is ajánlhatom a magyar szerzőket és a magyar műveket, prózát és verset egyaránt.
– Márai Sándor halála után jó tíz esztendővel, az ezredfordulón hódította meg a nyugati világot. Méghozzá egyetlen művével, a Gyertyák csonkig égnek című regénnyel, amely a külföldi kiadásokban Parázs címmel szerepelt. A lengyel olvasók is ennek a műnek a hatására zárták a szívükbe a nagy magyar emigránst?
– Lengyelországban inkább az Egy polgár vallomásainak köszönhetően szerették meg Márai Sándort, már amennyire ez a kritikákból és a könyvkereskedelmi adatokból kikövetkeztethető. Bár van lengyel változata a Parázsnak is… És készül a Napló fordítása.
– A fővárosi irodalmi élet nyüzsgésében elvétve sem látja az ember Teresa Worowskát. Azért él „szélárnyékban”, mert gyökerei mind a mai napig szülőhazájához kötik?
– Négy gyermekem van, a családi élet igen fontos a számomra. A család mellett a másik „szenvedélyem”, a sors kegyelméből kapott ajándék – kárpótlás szülőhazámért? – a gyermek- és ifjúsági közösség, a Szentjánosbogár, amelynek szintén sok időt szentelek. Két vidéki plébánián, fiatal szülők által szervezett összejövetelekből nőtt országos hálózattá a „bogarazás”. Talán a Regnum Marianumhoz lehetne leginkább hasonlítani szervezetünket, csak mi sokkal „fiatalabbak” vagyunk, tizenhárom éve láttunk munkához.
– Vannak-e kapcsolataik, példaképeik Lengyelországban a „szentjánosbogaraknak”?
– Lengyelországban jóval korábban kezdődött el az olyan jellegű ifjúsági munka, amilyet mi a 80-as évek óta folytatunk. Amikor Stefan Wyszynski bíborost 1953-ban bírósági ítélet nélkül három évre házi őrizetbe helyezték, és egy elhagyott, öreg kolostorba száműzték, kidolgozta azt a programot, amelynek révén a lengyel népet 1966-ra, a keresztség felvételének ezredik évfordulójára fel lehet és fel kell ébreszteni. A kilenc évre szóló cselekvési terv a lakosság valamennyi rétegét számításba vette. A bíboros ez idő tájt írt naplójából pontosan kiolvasható, hogyan szerveződött Lengyelországban az Oázisnak nevezett mozgalom, amely – mutatis mutandis – olykor talán hasonlítható a mi magyarországi Szentjánosbogár közösségünkhöz. De a mi mozgalmunknak itt és most van hivatása, kis magyar falvakban, vidéki egyházközségek „árnyékában”. Hogy legyen olyan „banda”, amelyben nem érzik kisebbségben magukat azok a gyermekek, akiket keresztény hitben nevelnek, a keresztény erkölcs szerinti életre készítenek fel.
– Századokon át eleven szellemi kapcsolat, bátor és tevékeny testvéri szövetség kötötte egymáshoz a két népet, lengyeleket és magyarokat. A nemzetiszocialista és a kommunista diktatúra idején pedig különösen jól működött, példaértékű volt egymásrautaltságunk. A rendszerváltozás forgatagában azonban mintha ez a szép történelmi múltra visszatekintő, jó viszony is elfelejtődött volna… Irigykedve nézzük (a televízióban, és nem a moziban, a magyar filmforgalmazók ugyanis nem vesznek a vállukra anyagi kockázatot közép-európai játékfilmekkel) új, grandiózus mozgóképes alkotásaikat, olykor talán tapsolunk nemzetközi irodalmi sikereiknek is, ám az a pezsgő, életerős kulturális kölcsönhatás, amely még a 70-es, 80-as éveknek is jellemzője volt, szinte sehol sem érzékelhető.
– Néhány hét múlva fogom megvédeni a varsói egyetemen doktori disszertációmat, amelynek témája a versfordítás, és amelyhez több évszázad magyar–lengyel kulturális kapcsolatait kellett megvizsgálnom. Különös tekintettel a XIX. és a XX. századra. Azt kellett fölismernem, hogy a két nép kapcsolata – és nem is kizárólag a kultúra területén – az ár-apály hullámzási „szabályai” szerint váltakozott. Történelmi események, társadalmi, természeti, politikai tragédiák idején szívszorítóan szép példáit állította fel a magyar és a lengyel nép a közös sorsvállalásnak, a kölcsönös segítségnyújtásnak. Aztán csöndes és eseménytelen időszakok következtek. Lehet, hogy most apályról beszélnek egyes emberek, s talán azt is vitatják, jelenleg ki a másik adósa. A lengyelek a magyaroknak? A magyarok a lengyeleknek? De az is elképzelhető, hogy a fordítói műhelyekben, a kiadóknál, szellemi emberek barátkozásának köszönhetően, a készülődések időszakát éljük.