Keresztvíz és fürdővíz

1. Esztergom csodálatos város, de kicsit málé: s téved, aki azt hiszi, a két kijelentés ellentmond egymásnak. Nem, nagyon jól megférnek, ami sajnálatos, és rögtön elmondom, miért, de előbb ugorjunk át Ausztriába, Vorarlberg hegyei közé, Schrunsba. A három és fél ezer lelkes falu olyan, amilyenből a szomszédban legalább három tucatot találni, ám közülük csupán egyet, ahol Hemingway is megfordult, s a lejtőn való hempergés szüneteiben, mert rémesen gyönge síelő volt, írt néhány novellát. Ez oly mértékben áthatotta a helyi szíveket, hogy a múzeumban vitrint rendeztek be neki, kiállítva többek közt az írógépet, melyet a fogadóban püfölt, amit hiszünk is, meg nem is, mert az írók nem szokták könnyelműen otthagyni a víkend végeztével Remingtonjukat a helyi kocsmában, még akkor se, ha amerikaiak. Bár az ilyenek néha elég nagy snapszadósságot isznak össze; de nem ez a fontos, hanem hogy a népek higgyék az írógépet, márpedig magam láttam, hogy hiszik, főként a hölgyek. A síturizmus nemzetközi negyvenesei ájultan járják körül a vitrint, és suttogva kérdik: tényleg ezen írt az izmos jenki?

2. Hemingway neve Schruns minden prospektusában szerepel, egy másik faluéban meg az, hogy ott sütöttek először császármorzsát, a harmadikéban, hogy náluk használtak a világon először gyűszűt; mindenki tudja arrafelé, hogy valamit ki kell akasztani a cégtáblára, valamiben muszáj elsőnek, különösnek vagy emlékezetesnek lenni, olyannak, ami marasztalja a vendéget, mert ha marasztalni tudják, akkor ott alszik, ott vacsorázik, ott szerelmeskedik, ergo: emlékei lesznek, és eljön jövőre is, barátaim, ilyen a világ. Esztergom kevéssé törődik a világgal, pedig megtehetné, hisz adottságai számosak: ez volt az első királyi város, itt áll a katolikus főtemplom, itt koronázták első királyunkat, itt élt Vitéz János érsek, aki Mátyás kedvére reneszánsz szellemi műhelyt rendezett be, csak hát ezekről alig olvasni a prospektusokban: mintha a város úgy volna vele: ezek magyar dolgok, efféle az ideérkezőt nemigen érdekli. Ez persze marhaság, de tételezzük fel, hogy akad ilyen vendég; neki miért nem mutatnak a másik választékból? Azokból a férfiakból, akiket egész Európa ismer, mint Marcus Aurelius, a filozófus római császár, aki seregével átellenben, a Garam torkolatánál vert hosszú időre tábort; mint Szent Adalbert, a mártír prágai püspök, aki a magyarság megtérítésén fáradozott; Barbarossa Frigyes, akit 1189-ben, mikor a Szentföldre indult, hatalmas pompával látott vendégül III. Béla; vagy Claudio Monteverdi, korának legnagyobb zenésze, aki a vár 1594-es ostroma idején is komponált. Ők mind jártak itt, ami ékesen bizonyítja, hogy Esztergom mindig fontos hely volt, de aki még ezt is kevesli, annak a város olyan nevekkel szolgál, mint Thomas Becket, a Fuggerek vagy császárunk és királyunk, I. Ferenc József. Tessék mondani, hol látni valami jelét annak, hogy a város él ezekkel a nevekkel, hogy kihasználja jó csengésüket, hogy próbálja velük idecsalogatni és marasztalni a vendégeket?

3. A kérdés Koditek Pálnak szól, akinél többet csak a katedrás emberek tudnak Esztergomról, pedig a mindentudással nem hivatásszerűen foglalkozik: szolid utazási irodácskát vezet, emellett tagja az önkormányzatnak, de mindez valószínűleg csak álca. Legszívesebben régi kódexeket bújna egy klastromi cellában: asztalán volna persze némi bor, meg pár doboz jobb cigaretta; amivel csak azt akarom mondani, hogy Koditek nem aszkéta típus, az életet keresi városa múltjában, s gyakran meg is találja. Arra viszont ő sem tud felelni, miért nem ütközik a látogató a fenti nevekbe, miért nem verik a dobot hangosabban a lokálpatrióták, mikor a város hihetetlenül gazdag, vagyis múltja remekül értékesíthető. Válasza mindöszsze annyi, hogy Esztergom ellen negyvenöt után bosszúhadjárat folyt, amiért bátorkodott az ország vallási központja lenni, és a depressziót, amely ezzel járt, máig se heverte ki.

4. Bólintok, hogyne, ez bizonnyal így van, én mégis a heverés körül keresem az okot: mert ha a szellem és az alkotókedv heverészni kezd, és a kényelem lesz úrrá rajtuk, annak egyenes következménye a restség, melyhez a mi fajtánknak különös tehetsége van; s ez nem függ se kortól, se széljárástól, se iskolázottságtól. E tétel bizonyítása nem kíván sok energiát, aki járt Sopronban, ismeri a Storno nevet, kéményseprő volt a nevezett, s egy napon olyan gondolata támadt, hogy nem kéne az új kedvéért veszni hagyni a régit, és gyűjteni kezdte a céhládákat, a porcelánokat, a cserépkályhákat, a festményeket, a csillárokat. A felismerés meg a hozzá szegődött szorgalom eredményét bárki megtekintheti Sopron főterén, a tűztorony mellett. Persze mondhatja valaki, hogy ez rég volt, a XVIII. században, amire azt felelem: a rajongáshoz nem csupán ebben vagy abban a korban adtak engedélyt: ismerek egy körorvost Dunaalmáson, nem messze Esztergomtól. Ferenczy doktor a nyolcvanas években csinált emlékházat Lillának: úgy hordta össze, mint a fecske, keresett, és valamit mindig talált, s tény, hogy a házban nem volt fűtés, és nem volt teremőr se, de amit ott láttak, sok embernek adta a kezébe Csokonai kötetét, ami, valljuk be, nem kis teljesítmény Magyarországon. S ha már ilyen szeszélyesen cikázunk a századok között, szóljunk Thomas Becketről is, az ő emléke szintén szolgál néhány tanulsággal. Honnan volt kapcsolata Esztergommal? Az iskolapadból. Becket ugyanis, akiről annak idején mutattak egy egész jó filmet Richard Burtonnel és Peter O’Toole-lal, együtt tanult teológiát Párizsban Bánfi Lukáccsal, s hogy sokat megjegyeztek a hallottakból, bizonyítja a folytatás: az egyikből Canterbury, a másikból Esztergom érseke lett, s kapcsolatuk, úgy hírlik, mindvégig tartott, ahogy az emlékápolás is: látja azt a kis fehér kápolnát, mutat a vár felé Koditek, no, az a Tamás-hegy, ahol minden év december 29-én, mert akkor gyilkoltatta meg a király Szent Becket Tamást, koszorúzni szoktak. Hogy kik? Az angolok.

5. Tegyük hozzá, ilyen ceremóniákra csak kilencven óta van mód, korábban az arra képzett figurák, hogy finoman fogalmazzak, belenéztek minden lyukba, nehogy feltámadjanak bizonyos hagyományok, ezért volt Esztergom már a kezdetek kezdetén célpont, úgy értem, a vörösök megjelenésének kezdetén. Ennek pontos dátuma van: tizennyolc decembere, akkor szállt partra kétszáz matróz, és vette be magát a megyeházra, ők bezzeg nem töltötték heverészve az időt: rögtön lekapták a díszterem faláról a festményeket, és gondos munkával csíkokra szabdalták őket, ezután következett a második menet: lehordták az udvarra az okmánytár iratait, aztán alágyújtottak, és gyönyörködtek benne, haj, milyen remekül ég! A gyufát hozzá Kun Bélától kapták a fiúk, ő mondta nekik, hogy minden baj okozója a csuhás, legfőképpen az, amelyik lilában jár, s a díszterem fala épp ilyenekkel volt tele: esztergomi érsekekkel, nem véletlen, hogy rögtön előkapták a matrózbicskát. Néhány vászon, például a Benczúr-másolat Tisza Istvánról, megúszta a szabászatot, abba utóbb az oroszok eresztettek golyót, de mi volt ez ahhoz, ami utána következett: semmi, és ezt ne vegyék túlzásnak. A várost 1950-ben meg akarták fosztani nevétől: Dózsafalvára készültek átkeresztelni a kommunisták, akiknek mindig volt érzékük a történelem alakításához, főleg, ha rombolni kellett. Építés dolgában nem mutattak annyi tehetséget, tessék megnézni azt a sarokházat a Széchenyi téren: úgy nézelődik barokk szomszédai közt, mint korcs kutya az agárversenyen. Nevét talán azért tarthatta meg a város, mert Zöld Sándor belügyminiszter, Dózsafalva kiötlője öngyilkos lett, a megyeszékhely viszont költözött, áthurcolták a cementporos Tatabányára, de nemcsak a bútort meg a pecséteket: mindent, ami a korábbi státusszal járt. Ilyen volt a vizek felügyelete, s attól fogva senki nem törődött a Szent István fürdővel, mely a budai Gellért után a legkorszerűbbnek számított Magyarországon, ami azt jelentette, hogy Európában is, mert akkor még képesek voltunk ilyen teljesítményre, pedig alig múlt el rólunk Trianon.

6. Ez itt az ország legrégibb szállója, mondja Koditek Pál, majd hozzáteszi, mint aki vigasztalni akar: régibb, mint az Arany Bika Debrecenben. Aztán elhallgat, és látom, hogy arcán árnyék fut át, ami abszolút érthető, hiszen a ház, amely előtt állunk, talpon van még, de húsz éve üres, deszkapalánk veszi körül, s nem több klasszicista romhalmaznál, bár ez csak félig igaz, mert a hatvanas években valami tervező fenomén hozzácsirizelt egy dobozt a modern építészet jegyében. Ekkora tiszteletlenség és az elődök munkájának arcátlan semmibevétele csak Kelet-Európában volt lehetséges, mert negyvenöt után Közép-Európa nálunk megszűnt létezni, s vele a szellem, melynek a tisztesség és a szakértelem volt a talpköve. Így adódik, hogy az emléktáblához, mely Kossuth esztergomi tartózkodását jelzi, csak négykézláb lehet eljutni, és koszorút helyezni, a kormányzó, hiába ünnepeltük kétszázadik születését, képtelen kiszabadulni a deszkapalánk mögül: olcsó volna azt mondani, hogy ez szimbolikus.

7. A fürdőre Dorog hozta a bajt, pontosabban a bánya, melynek vágataiban térdig állt a víz; szivattyúzni kellett, hogy a sztahanovista munkaversenyben hiba ne legyen, no, abban nem is volt, ész nélkül szívták a mélyből a termálvizet, mígnem kiderült, hogy hűl az esztergomi fürdő, s még ha csak hűlne, de fogy is. A rablógazdálkodás irányítóinak szeme se rebbent, mikor valaki jelezte, hogy a forrásokat a rómaiak, a johanniták és a törökök se veszélyeztették, pedig azok idegenek voltak, s a hivatalos tiltakozás is reménytelen volt, hiszen hová fordulhattak volna: a megyeszékhely után a járási székhelyet is kipakolták Esztergomból, természetesen Dorogra. A harmincezres érseki városnak úgy kellett táncolni, ahogy a hétezres bányászfalu fütyült, s az előbbit megalázták még a földrajzzal is: az esztergomi medence 1948-tól dorogi medenceként szerepelt a térképen.

8. A fürdő vize kezdetben 29 fokos volt, majd egyre kevesebb, a nyolcvanas években már alig 23, de ez cseppet sem zavarta a szenvedélyes bányanyitókat. Nagyegyházán is átvágták a nemzetiszínű szalagot, de a bánya ugyanúgy vizes volt, és ugyanúgy szivattyúzták, ám ez a tempó annyira levitte a föld alatti vízszintet, hogy a karsztüregekbe magasabb állásnál befolyt a Duna, s mint ilyenkor persze történni szokott, az egyik baj hozza a másikat: a hetvenes években a szlovák oldalon, Párkányban 38 fokos vizet találtak, és a fürdő, amelyet ráépítettek, a Vadas nemcsak szebb volt, de olcsóbb is, ez pedig végképp elintézte a többszázados esztergomi fürdőkultúrát. A kórházban addigra becsukott a balneológiai osztály, a fürdőszállóra kitették a „megközelíteni életveszélyes” táblát, a két gyógymedence tönkrement: csőd mindenütt, le lehetett húzni a rolót.

9. Maradt a strand, amely olyan volt, amilyen, aztán jöttek a geológusok, tudni akarták, mi lesz, ha vízlépcső lesz, ettől a város újabb reszketésbe kezdett: atyaisten, még ez is? A szakemberek mértek, rajzoltak, osztottak, szoroztak, végül közölték: ha így megy tovább, a főváros fürdőire is hasonló sors vár, abból pedig messze hangzó botrány lesz, jó volna hát leállni a vízkiemeléssel. Igen, csak hát a nyolcvanas évek politikusainak észjárását Moszkvában pallérozták, elképzelhetetlen volt számukra, hogy azt tegyék, amit egy szakember ajánl: még az a látszat adódna, hogy a tudományos szocializmus nem áll mindenek felett, summa summarum: visszavettek a szivattyúk tempójából, de csak keveset. Meglepetésre ez is elég volt ahhoz, hogy a karsztvíz szintje emelkedni kezdjen, és a víz melegebb legyen. Mikor elérte a 27 fokot, Esztergom vezetői úgy gondolták, ennyi épp elég egy új fürdőhöz, s megpályáztak 900 millió forintot, hátha megadják nekik a Széchenyi-terv döntnökei. Az asztalra Finta József tervét tették le, hozzá azt az egymilliárdot, amit maguk raktak össze, aztán mély lélegzetet vettek, és vártak.

10. Szerencséjük volt. Igaz, rájuk fért már nagyon, hogy félszázados balsors után visszakapjanak valamit abból, ami elveszett, és úgy látszott, lesz fürdőjük megint: termálfürdő, élményfürdő, együtt a kettő, megjött az értesítés, hogy a pályázatuk jó, kezdjenek hozzá, megy majd a pénz is. Örültek, egymás hátát lapogatták, a földmérők hozzákezdtek a kisajátításhoz, az építész a tervek finomításához, csak a Kis-Duna horgászai tekingettek aggódva a Prímás-sziget felé: mi lesz, ha az építkezés elriasztja a keszegeket? Így ment ez 2002 áprilisáig, mikor is fordult a kocka, az ellenzékből kormánykoalíció lett, és megkezdte működését a gazdasági inkvizíció. Minden gyanús volt, ami nélkülük történt, legszívesebben a vécépapírokat is bekérették volna, hátha azokra íródott a titok. Az esztergomi fürdőterv se volt kivétel, nézték elölről, hátulról, eltelt egy hónap, eltelt kettő, a kivitelezők mind fél lábon, s drukkolva, most mi lesz: betyárul kitalálták a módját, hogy cidrizni kelljen, s újra félni, végtére a legjobb szerződésbe is bele lehet kötni, vagy ha mégsem, akkor azt sugallják: örülj, hogy megúsztad, el is gáncsolhattunk volna. Esztergom örülhet, Esztergomot nem gáncsolták el, s ha a folyósítás rendben lesz, látványos fürdő épül majd a Prímás-szigeten.

11. Van azért, amit elgáncsoltak. A gazdasági főiskola ügyében Magyar Bálint nemet mondott, pedig a főegyházmegye, a minisztérium, a város és a főiskola már megegyeztek, miszerint az egyház átengedi a régi szeminárium egy részét, hogy Esztergomba települhessen a főiskola, ami jó lenne mindenkinek, mert Pesten nincs hely további terjeszkedéshez, itt viszont lehetőséget kaphatnának a felvidéki magyar hallgatók is. Az egyház vállalta a tatarozást, a város 150 milliót tesz bele, ehhez kellett volna a minisztérium 400 milliója, amelyet még Pálinkás ígért, és most Magyar Bálint megtagadott, érezhetően azért, hogy a felvidéki hallgatók ne jöjjenek át a Dunán, bár megépült a híd, amit a baloldalnak esze ágába se volt megépíteni.

12. Végezetül felhívnám a figyelmét Keller László képviselő úrnak, úgy is mint utódpárti elszámoltatónak, hogy Esztergom dolgában is volna egynémely firtatnivaló: azokra a károkra gondolok, melyeket a vízkiemelés okozott, s ennek okán nem ártana a körmére nézni Kapolyi László álorcás szocdemnek, aki doktorált és bajnoki címet szerzett eocénszivattyújával a moszkvai Barátság Játékokon. Ha talált valamit, képviselő úr, üzenjen, és a kávéra szóló meghívásomat se felejtse.