Ma gyakran úgy érezzük, hogy az alkotóművészeknek mintha nem lenne ugyanakkora becsületük a világban, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Egyesek még azt is megkérdőjelezik, egyáltalán jogos-e bizonyos művekért jogdíjat fizetni. Mi lehet e jelenség oka és gyógymódja?
– A szerzői jog „halálát” megjósoló vagy éppen sürgető anarchista elméletek különösen az internettel kapcsolatban jelentek meg, illetve erősödtek fel. Ezek olyan tételekben jelennek meg, mint például az, hogy a jognak semmi köze ahhoz, ami az interneten történik, mert az a kibernetikai térben megy végbe, s az a teljes szabadság birodalma kell hogy maradjon. Valójában azonban nem olyasmiről van szó, ami kívül esne a világunkon. Az internet működéséhez szükséges minden berendezés és mindenki, aki a védett művek felhasználásán nyer vagy veszít, egyik vagy másik államhoz tartozik. A jognak igenis köze van mindehhez, és az égvilágon semmi ok nincs arra, hogy az interneten az egyébként elfogadott jogi elvek és normák ne érvényesüljenek.
– Az internet lázadása és demokratizmusa egyfajta kényszerhelyzetből is fakad. A szellemi termékekhez nem egyformán fér hozzá szegény és gazdag. A könyvek, CD-k, CD-ROM-ok pedig egyre drágábbak. Ha a szegényeket végképp elszakítjuk a kor kultúrájától, annak hosszú távon az egész társadalom, az egész civilizáció megissza majd a levét.
– Ez szerintem is fontos és méltányolandó szempont. Ha azonban a szerzőket jogaik védelmével nem ösztönözzük alkotásra, nem születnek elegendő számban olyan művek, amilyeneket érdemes lesz letölteni. A kiadók, a film- és lemezgyárak közreműködésére is szükség van a tehetségek felfedezéséhez, segítéséhez, s ilyen módon az igazi értékek kiválasztásához és közzétételéhez. Bugyuta jelszó az, hogy ne fizessünk a lemezgyárosoknak, mert a zene szabad kell hogy legyen. Ha a lemezgyárosok nem kapják meg befektetésük és erőfeszítéseik ellenszolgáltatását, nem tudnak fizetni az előadóművészeknek, a technikai személyzetnek és a szerzőknek, s a végén mindannyian szegényebbek leszünk. Lesz rágógumizene, lesznek népbutító, gagyi tévéműsorok. Nagyon nehéz lesz megtalálni a kevés értéket a sok selejt között. Megfelelő egyensúlyra van szükség tehát a teljesítmények és azok ellenszolgáltatása között.
– Az alkotóművésszel szemben manapság valamiféle technicista türelmetlenség is folyamatosan megnyilvánul.
– Az alkotások java része nem olyan módon jön ma létre, mint abban a korban, amikor a szerzői jogok alapelvei kialakultak. A kor szellemi, művészi teljesítményeit akkoriban a magányos alkotó, zeneszerző, író, költő és festő hozta létre, akit valóban igen bensőséges viszony fűzött a műveihez. Ma a szerzői jogi védelem alatt álló produktumok mind nagyobb hányadát csoportokban – és gyakran munkaviszonyban – dolgozó emberek jelentős számítógépes és egyéb technikai támogatással inkább gyártják, mint alkotják. Ez az új jelenség a szerzői jog eróziójához vezethet. Mindenképpen fenn kell azonban tartanunk a szerzői jog eredeti elveit és szabályait abban az alkotói körben – zeneszerzők, írók stb. –, ahol a szerzők és műveik sajátos belső kapcsolata nem változott. A számítógépi programalkotás egy külön dimenzió. Ott például az utóbbi időben olyan közös, egymásra épülő alkotási formák jelentek meg – a nyílt forrású szoftver formájában –, amelyek engem a folklór jelenségére emlékeztetnek: a jelszó az, hogy mindenki hozzájárulhat, s mindenkinek szabad a felhasználás. Ám ezzel kapcsolatosan azért óvatosságra inteném az érintetteket, mert a nyílt forrás nem mindig jelent jogilag és technikailag biztonságos forrást is.
– Úgy tudom, ön a nyolcvanas évek elejétől részt vett egy olyan nemzetközi bizottság munkájában, amely azt vizsgálta, hogyan lehetne a jog védelme alá vonni a harmadik világ élő folklórját s az azt alkotó, éltető közösséget.
– Mint a magyar Szerzői Jogi Hivatal főigazgatója, még 1982-ben ennek a bizottságnak az elnöke voltam, s később, négy évvel ezelőtti nyugdíjba vonulásomig az ENSZ genfi székhelyű szakosított intézménye, a Szellemi Tulajdon Világszervezete (OMPI) főigazgató-helyetteseként is foglalkoztam ezzel a témával. A fejlődő országok, főleg az afrikaiak és a latin-amerikaiak álltak elő a követeléssel, ami körülbelül így hangzott: Rendben van, fejlett országok, készek vagyunk védeni a ti „eredeti” műveiteket, de ti is védjétek azt a kifejezési módot, ami a miénk, vagyis a folklór alkotásait. Nektek megőrzésre szoruló, a múltból átmentett értéknek számít a folklór, nekünk azonban élő és még mindig alakuló jelenségről van szó. Míg ti a „műveitekkel”, mi ezzel az élő, alkotó folyamattal járulunk hozzá a nemzetközi kultúrához. Nyújtsatok védelmet és anyagi elismerést azért is, amit mi tudunk adni! A folklór alkotások nem illenek a szerzői jogi közegbe, hisz itt generációk egymásra épülő hozzájárulásairól van szó. Ezért 1982-ben egy, a szerzői jog elemeiből is építkező, de önálló védelmi rendszert dolgoztunk ki egy törvénymodell formájában, amit aztán sok ország – Afrikában több mint húsz – alkalmazott is. Egy erre épülő nemzetközi szerződés kidolgozására tett kísérlet 1984-ben azonban már nem sikerült. A fejlődő országok különösen az egyes országok folklór alkotásainak azonosításával meg a több országban is jelen levő folklór védelmével kapcsolatos gondokra hivatkoztak. Az OMPI tavaly óta hatályos, két úgynevezett internetszerződését (amelyek a szerzői és szomszédos jogokat a digitális környezethez adaptálták) elfogadó, 1996-os diplomáciai értekezleten azonban már újra több fejlődő ország szorgalmazta, hogy az OMPI ismét tűzze napirendre a folklór nemzetközi védelmének ügyét épp az internet kihívásaira is tekintettel. A munka folyik Genfben, de a feladat nem könnyű.
– A XX. század európai zenéjével kapcsolatban a feldolgozások kérdése talán a legégetőbb. A számos igényes művet érintő példa mellett áll egy olyan is, mint Sebestyén Márta esete a Deep Forest nevű francia zenekarral. Ez a francia stúdiózenekar „lenyúlta tokkal-vonóval”, Sebestyén Márta énekével együtt az egyik legszebb magyar népdalt. A tettenérés után viszont megegyeztek az előadóművésszel.
– Az esetnek volt azért jó oldala is. Sebestyén Márta énekét egy indiai szálloda halljában hallottam először. Előtte nem is tudtam erről a lemezről. Ott, akkor könnybe lábadt tőle a szemem. „Lenyúlás” ide vagy oda, a Deep Forest nélkül ez a dal valószínűleg nem hangzott volna fel ott és akkor. A visszaélések ellen azonban védekezni kell. Ne lehessen például egy-egy népdal fölé élősdi módon odakanyarítania valakinek a nevét. Vannak természetesen művészi feldolgozások is; népdalokra gyönyörű, egyéni-eredeti művek épülhetnek; gondoljunk csak Bartók, Kodály műveire. Ugyanakkor a nyolcvanas évek végének világslágere, a lambada esete is sajátos jelenség a szerzői jog világában. Sokan óriási jövedelemre tettek szert belőle, csak a columbiaiak nem, akik váltig állítják, hogy az ő egyik népdaluk feldolgozásáról volt szó. Jó lenne általános gyakorlatként elfogadtatni, hogy ilyen esetben a feldolgozó csak az eredeti műhöz való hozzájárulása arányában kapja meg a jogdíjat. A fennmaradó rész pedig legyen azé a közösségé, népé, nemzetiségé, törzsé – az alkotói tevékenység támogatására, illetve folklórkutatásra –, amelynek a népművészetéből merítettek. Ennek az elképzelésnek a megvalósítása azonban nem lenne egyszerű, elég, ha arra gondolunk, hogy nemcsak Columbia, de más latin-amerikai országok is állították, hogy a lambada az ő népzenéjükből való.
Ukrajna
Ez az ukrán lépés világháborúhoz vezethet
