Magyar Atlantisz

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Thurneysser, a magyar nyelv mágusa
Paracelsus, teljes nevén Theophrastus Bombastus von Hohenheim (1493–1541), az újplatonista bölcselő, orvos és vegyész, akit az utókor „mágusként” tart számon, többször is megfordult Magyarországon. Tábori orvosként járt Erdélyben (meg Havasalföldön) és Nándorfehérváron, talán Tokajban is, hiszen a legendát, miszerint errefelé „aranyat teremnek” a tőkék, maga is leírja. Utolsó útja nálunk Pozsonyba vezetett, ahol 1537-ben a városbíró fogadást adott a híres orvostudor tiszteletére a Mihályhoz címzett (Zu Michael) fogadóban. Hogy a zseniális különc és harsány Paracelsus-követő, Leonhard Thurneysser (1530–1596) – akit mestere paródiájaként tartanak számon – járt-e nálunk, pontosan nem tudható. Tény azonban, hogy ezt a csavargó alkimistát, orvost, nyomdászt, botanikust, idő- és csillagjóst, bányaszakértőt, misztikusnaptár-készítőt és nyelvészt igencsak megragadta a magyar nyelv különlegessége.
Nyelvünk, mely rokontalanul áll az indoeurópai idiómák tengerében, sok fejtörést okozott nemcsak az idegen, de a hazai nyelvtudósoknak is. Thurneysser a szimbolikus-misztikus nyelvészet megszállottja. E furcsa, középkori eredetű szemlélet szerint minden hang szimbolikus jel, s a belőlük képzett hang- és számkombinációk, betűjátékok, hangvíziók és akusztikus hallucinációk elvezetnek a titkok megfejtéséhez.
Thurneysser állítólag lemásolta Pesti Mizsér Gábor Nomenclatura című munkáját, és Onomasticum című művének, mely tulajdonképpen „alkimista-kabbalista szótár”, több fejezetében is foglalkozik nyelvünkkel. Az onomasticum szó annyit tesz: megnevezés, és a nem alfabetikus, tehát tematikus szószedeteket nevezték így. Munkájában Thurneysser a magyar szavakat összeveti az azonos jelentésű latin és német szavakkal: „Meghalny – Mori – Sterben, Halal – Mors – Todt, Temetes – Sepulchrum – Grab, Rothat – Putridum – Faul” és így tovább. Arra a következtetésre jut mindebből, hogy a magyar szavakban és azok jelentésében ősi, a káldeus és a „tébai” nyelv titkai lappanganak.
Munkájának utolsó fejezete naptár, mely különféle – az 1581. évre vonatkozó – jóslásokat tartalmaz. A tizenkét hónap mindegyikének megfeleltet egy-egy nyelvet: január a latin, február a francia, március a cseh, április a magyar, május a héber, június a német, július a görög, augusztus az etióp, szeptember a lengyel, október a szír, november a vend, december pedig az arab.
Ezután függőlegesen egymás alá írva szavakat sorol, amelyeket „össze kell olvasni”. A magyarból – áprilisra vonatkozóan – a következő sejtelmes szöveg kerekedik ki: „Amazok kevélység haragosság töröké hitetlen szerzethagyott keresztyén tarts meg fele vagy fele ötvenedik elűzték kilencvenedik megfogni elűzteti elragadni keresztyéné asszonyok szűz szidalmazni szerzetes rágalmazni kicsi gyermekek kénzani vidd el pokoli lovon úgy fegyverkezve bátran középaránt Magyarország Bécsország elragadni plébánosság torom (torony?) karmara ökrül elszaladni ég szentegyház.” Mintha dadaista verset olvasnánk, amelyből – némi képzelettel – kihámozható a romló, török által gyötört ország képe.
Mint a Leonhard Thurneysser munkásságát ismertető Turóczi-Trostler József megjegyzi: „A hangok átírása meglepő akusztikai érzékre vall. Tudtunkkal ez az első s jó sokáig az utolsó példa arra, hogy magyar szöveg idegen nyelvű keretben s idegen nyelvű értelmezéssel nyomtatásban szerepel…”
Bár jócskán eltávolodva eme kezdetektől, a modern összehasonlító nyelvtudomány és az etimológiai kutatás gyökerei a szimbolikus-misztikus nyelvszemléletig nyúlnak vissza.
Likai Skalich Pál, a „hunok grófja”
Korának gyermeke, vérbeli kalandor volt a zágrábi születésű Likai Skalich Pál (1534?–1575), aki magát a „hunok grófjának” mondta. Valójában nem volt senkinek és semminek a grófja, szegény sorsú tanító és varrónő fiaként látta meg a napvilágot. Tehetséges és ambiciózus ifjúként – főrangú támogatók segítségével – a bécsi egyetemen tanulhatott. 1551-ben magisterré, rá egy évre Bolognában a teológia doktorává avatják. Bécsből intrikái miatt a császár kiebrudalja. Itáliában katolikusnak, Németországban lutheránusnak mondja magát. 1561-ben hűbéri tulajdonul megkapja a porosz Kreuzberg városát, később üzelmeit leleplezik, és ő Párizsba szökik. Végül Danzigban pereskedik sosem létezett birtokaiért. Itt éri a korai halál.
Likai Skalich fő műve, a Bécsben 1556-ban megjelent latin Occulta occultorum occulta (A titkok titkának titka) érdekes olvasmány. Benne összekeveredik kora tudománya az antik természetbölcselettel, misztikával, alkímiával, okkultizmussal, kabbalista és újplatonikus eszmékkel, asztrológiával és innen-onnan – meglehetősen aggálytalanul – összesöpört ismeretekkel.
A „hunok grófja” könyve előszavában felvázolja, mi mindenről értekezik majd. Többek között ismerteti az ókor misztériumait, a titkok közelébe jutás – csöppet sem elhanyagolható – metodikájáról már nem is szólva. A misztérium szót nem vallástörténeti értelemben használja, hanem az ismeret, tudás szinonimájaként. „Aki tudja, hogy miképpen nem mondanak egymásnak ellent a nem titkok, melyek nem titkoknak nem titkai, és a titkok, amelyek titkoknak titkai, tudni fogja, hogy miképpen hangzanak össze az akadémikusok, sztoikusok, peripatetikusok és epikureusok, de közülük leginkább Platón és Arisztotelész, nemkülönben Albertus Magnus, Henricus Gandavensis, Egidius Romanus, Franciscus de Majoronis, kiváltképpen az isteni Aquinói Szent Tamás és Johannes Duns Scotus, ugyanígy az arabok, görögök, káldeusok, zsidók, köztük a pythagoreusok és kabbalisták, az orphikusok és szimbolikusok, a gimnoszofisták és therapeuták, a mágia, az isteni és természeti dolgok bölcsessége, a keresztények és zsidók Szentírása, az arabok között Averroes, Avicenna, Alfarabi, Avempace, Izsák Abumaron, Mózes és Mohamed. A görögöknél Theophrasztosz, Ammonius, Simplicius, Alexander és Themisztiosz a peripatetikusok közül, az egyiptomi Plótinosz, Porphyriosz Tyrius, Jamblichos Chalcideus, Proclus és az arab Adelandus a platonisták közül, a zsidók közül viszont Ramba, Johanan, rabbi Eleázár, Salamon kommentátor, rabbi Mojses, Azariel és Hamal, David Kimhi, rabbi Jacob Cohen ben Carnitoli és más szerzők, teológusok, jogtudósok, orvosok és filozófusok. Ez a titok, melyhez hasonló nincsen…”
Skalich ebben a lehengerlő modorban értekezik. Műve legfontosabb tanítása szerint háromféle a titok. Szimplán titok: a művészet, a tudomány, a lélek, a hatalom stb. A titkok titkai, ellentétükkel egyetemben, bennünk vannak: a jó meg a gonosz, a bölcseség meg a balgaság. Megismerésük tehát nem más, mint önmagunk feltárása, megismerése. „Titkok titka az, ami az eksztázisból, a hangból, hasonlatból, ihletből és látomásból, szóval minden, ami felülről származik…” Végül harmad-, ám csöppet sem utolsósorban az érzékelhető dolgok, majd a titkok eksztatikus titkainak birtoklása után érkezik el a beavatott „a rejtelmek kertjébe”, ahol – messzire távolodva már „a férgek rontásától és minden rothadótól” – társa és birtokosa lesz az „örökkévaló rejtelmeknek, miként hajdan Diogenész és Herakleitosz, valamint Péter és Pál apostol”.

Simplicissimus, a boroszlói trombitás
1683-ban jelent meg a boroszlói (Breslau, Wroclaw) német trombitaművész, zeneszerző és tollforgató, Daniel Speer kalandregénye, a Magyar Simplicissimus. Pontosan nem tudható, a fordulatos műben mennyi az önéletrajzi elem, és menynyi a hallomás. A korabeli, nem éppen idilli magyar világot bemutató opus mintája a XVII. század nagy német prózaírójának, Grimmelshausennek a Simplicissimusa, melyben a szerző a harmincéves háború eseményeit veti papírra. A mi Speer Dánielünk nem akkora művész, mint példaképe, könyve – melyet a tudós Turóczi-Trostler József fordított magyarra – mégis figyelmet érdemel.
A balgatag „Magyar Simplicissimus” kalandjai 1648-tól 1660-ig ívelnek. A boroszlói ifjú kitanulja a tolvajmesterséget, pásztorkodik, kísértetekkel találkozik, és belekóstol a boszorkányvarázslásba. Néha tanul is egy keveset, majd hirtelen elhatározással átkel a Tátra ormain magyar földre. Bemutatja Késmárkot, ahol „a városháza, a mérlegház, a Széptorony, a Derék- vagy Felső-várostorony és egy művészi feszület érdemes a megnézésre”, amúgy mindent pocsolyák lepnek, kivéve persze „Thököly gróf tekintélyes várkastélyát”. Késmárk után Szepeshely következik, ahol „kővé vált vízből épülnek a házak”. Lőcsén „a templomban mutogatnak egy felfüggesztett hatalmas térdkalácsot és egy férfiököl nagyságú fogat, s azt akarják elhitetni, hogy ezek óriások csontjai”.
Délebbre jutva elmeséli, hogy „a Tisza meg a Bodrog hallal van tele: negyede hal, csak háromnegyede víz”. A magyarok amúgy „nem olyan dölyfösek, mint más nemzetek. Kemény természetűek, inkább durva, mint finom étkeket esznek. A nők tetszetős öltözetben járnak, a férfiak jótermetűek, szeretik a nagy bajszot…”
Hősünk aztán Kisszebenben kitanulja a trombitásmesterséget, de elűzik, mert itt sem fér a bőrébe: a kásába egeret főz, a káposztába szalmacsutakot, s amikor télen kiküldik a folyóra mosni, az ingeket sorra beleereszti a jeges folyó lékjébe. Eperjesen három rablóvezér, a „rusznyák Jankó, Havrán és Bajusz” társaságába keveredik. A haramiamesterségben a környék pásztorai segítik őket. Később a három rablót kivégzik: egyiknek a hátából szíjat hasítanak, másikat kerékbe törik, harmadikat kikötik egy zsákban, míg „elevenen megférgesül”.
Kassán pestisjárvány dúl, balga hősünk innen Egerig meg sem áll, ahol török rabszolga lesz belőle. Amikor végre sikerül megszöknie, egy ifjú magyar gróf trombitása lesz, akivel Váradra jut. Közben bemutatja a magyarok mocsári csíkhalászatát, táncait, lakodalmi és temetési szokásait. Találkozik cigány kovácsokkal is, akik „csinálnak mindenféle szeget, ajtóvasalást, zárakat. Jó patkolókovácsok és lódoktorok.”
Kalandjai során Simplicissimus – II. Rákóczi György erdélyi fejedelem trombitásaként – eljut Moldvába és Lengyelországba is, végül Barcsai Ákos erdélyi fejedelem és népes delegációja társaságában Konstantinápolyig meg sem áll.
Ahogy a korábbi eseményeket, helyszíneket, népeket és alakokat nagyjából hitelesen mutatta be Daniel Speer, a mű vége felé egyre több a zűrzavar. A szerencsétlen sorsú Barcsai fejedelem például sosem járt a török fővárosban. Simplicissimus végül azzal köszön el az olvasótól, hogy majd elmeséli, „hogyan jutott tovább Egyiptomba, a Szent Földre, az Üdvözítő sírjához, Arábiába és sok egyéb helyekre Törökországban”…
Daniel Speer, a boroszlói trombitás és író 1707-ben hunyt el Göppingenben. Könyve több kiadást is megért. Műveit – köztük zenei kompozícióit, melyek magyar táncdallamokat is tartalmaznak – a zenetörténet is számon tartja.