Orbán Viktor beszéde a Pesti Vigadóban

Olyan esztendő áll mögöttünk, amelyből a polgári kormánynak csak egy negyed év jutott. Egy négyéves korszak, vagy legyünk szerényebbek, egy négyéves szakasz lezárult az ország politikai életében, és a mi személyes életünkben is. Ezért, ha megengedik, a szokásoktól eltérően inkább a jelenről és a jövőről szeretnék néhány szót váltani önökkel. A múltból csak azt hozom szóba, ami a jövőnk szempontjából fontos. Engedjék meg, hogy elsőként a háború és a béke kérdéséről ejtsek szót, hiszen ez aggaszt mindannyiunkat, ez aggasztja az egész világot. Az emberek néha úgy szoktak elköszönni egymástól; csak egészség legyen. Ma gyakran azzal válunk el egymástól; csak béke legyen. Mi, magyarok, az elmúlt esztendőkben a háború dolgában már szert tettünk némi jártasságra. Nem a mostani az első fenyegetés. Bizonyára emlékeznek, hogy a közeli balkáni háborúból úgy kerültünk ki, hogy egyetlen magyar életet sem veszítettünk el. Úgy esett át az akkor két hete NATO-tag Magyarország a tűzkeresztségen, hogy itt, Magyarországon egyetlen ember élete sem zökkent ki a kerékvágásból.
Tegyük föl a kérdést: miért történhetett ez így? Azt hiszem, talán azért, mert akkortájt Magyarországnak volt egy biztos iránytűje. Minden veszélyes pillanatban, minden nehéz döntés előtt azt az egyszerű kérdést tettük föl: mi a magyar érdek? Most egy távoli háború vetíti ránk fenyegető árnyékát. Sokan, talán az ország többsége is úgy érzi, hogy nem tudjuk, mi a helyes válasz. Sodródunk, mintha ezúttal elmulasztották volna föltenni a kérdést: mi a magyar érdek? Ehelyett csak a külföldi elvárásokról hallunk. Mintha a külpolitika irányítói számára homályban maradna, mi is a magyar érdek. Márpedig a homály a tévedés birodalma. Most, hogy a számunkra fontos fővárosokból egymásnak is ellentmondó jelzések, kívánságok, sőt elvárások is érkeznek, a magyar érdekek iránytűjének hiányában úgy tűnik, mint hogyha eltévednénk a hatalmi játszmák dzsungelében. Ezért fordulhatott elő, hogy az ország polgárainak, beleértve a parlamenti képviselőket is, hazánk vezetőinek álláspontjáról a külföldi sajtóból kellett értesülniük. Nem tudjuk, hogy így akarták-e, vagy sem? Eltévedtek, vagy szándékkal indultak ebbe az irányba. A lényeg az, hogy ma a világ és mi, magyar polgárok úgy tudjuk, hogy a magyar kormány a háború oldalán áll. A kormány azonban nem azonos az országgal. A magyar emberek elsöprő többsége békét, igen, békét akar. S valóban, mi úgy látjuk, hogy a békés megoldásra még maradt esély. Éppen ezért meg kell őrizni a józanságunkat. Meggyőződésünk szerint a magyar érdek azt kívánja, hogy amíg csak egy hajszálnyi esély is van a békére, igazodás és kapkodás helyett higgadtan és nyugodtan kell cselekednünk, mindig a béke érdekében. 1956-os nemzetként helyes, ha világossá tesszük, hogy a nemzetközi közösség döntése és felhatalmazása nélkül számunkra elfogadhatatlan bármely független állam elleni katonai akció.
A békére vágyó utólagos nyilatkozatokkal nem lehet meg nem történtté tenni azt a hibát, hogy a háborút támogatók közé sodródtunk. Ne feledjük el, hogy a lavina egyetlen hópelyhe sem hiszi magát a lavina okozójának.
Váltsunk néhány szót az európai uniós csatlakozásról. Mindannyian tudjuk, érezzük, ez fontos ügy. Lezárultak a tárgyalások, és kiderült, hogy minden korábbi várakozásunkat alulmúló feltételekkel fogunk csatlakozni. Talán az sem túlzás, ha néhányan úgy fogalmaznak, hogy néhány évig az Európai Unió másodrendű tagjaiként. A számokat ismerjük, a példák világosak. Az egy főre jutó támogatásból Magyarországnak mintegy 49 euró jut, Görögországnak, amely nálunk jóval gazdagabb állam, 437 euró, Portugáliának pedig 418. Ma már azt is tudjuk, hogy a magyar gazdáknak negyedannyi támogatás jut, mint egy francia, egy német, egy osztrák vagy ki tudja, milyen nyugat-európai gazdának. Vagyis kimondhatjuk, hogy a belépés feltételei számos ponton keresztezik az egyenlő verseny, a józan ész és a méltányosság elvét. Lassan azt is megtanuljuk mindannyian Magyarországon, hogy a belépés után nem a jól megérdemelt pihenés, hanem további küzdelmek és jelenleginél is erősebb verseny vár ránk. Nincs mit csodálkozni azon, ha egyre több aggódó hang hallatszik. A polgári körök világában nagy tekintélynek örvendő értelmiségiek és jogtudósok ilyen kijelentésekre ragadtatták magukat: „elfogadhatatlannak tartjuk az állami önrendelkezést korlátozó intézkedések sokaságát, amit az unió jelenlegi túlközpontosított rendje kényszerít ránk”.
Ez mind igaz, ezek a vélemények mind megfontolandóak. Mégis, a sok ellenérv mellett a belépés mellett szóló érvek, úgy érzem, valamivel többet nyomnak a latba. Lassan mondom, hogy az is megértse, aki nem akarja.
Meggyőződésem szerint a nyilvánvaló nehézségek ellenére Magyarországnak az Európai Unió keretei között kell megküzdenie az egyenjogúságért, az önrendelkezés jogáért, és az Európai Unió belső életének ízlésünk szerinti átalakításáért. Ezt a józan véleményt sokan rosszindulatú akadékoskodásnak, a jól tájékozottak és félműveltek fogalmazásával euroszkepticizmusnak állítják be. Szerintünk azonban az emberek tudatában van annak, hogy valószínűtlen, hogy az intézmények, az államok, a pártok, mi több, maga az Európai Unió hibátlanok legyenek, mert az ezeket létrehozó és fenntartó emberek sem tökéletesek. Ez az egészséges, természetes emberi gondolkodás választotta el a nyugati nemzetek polgárait hosszú évtizedeken keresztül a mi világunktól, attól a világtól, amely a tökéletes társadalmi berendezkedéstől és a párt iránti feltétlen hűségtől várta a megoldást.
Ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy ma méltatlan bánásmódban részesülnek azok, akik aggódva saját maguk és családjuk jövője miatt kérdéseket tesznek föl, kétségeiket megfogalmazzák, horribile dictu, ellenérzéseiket merik hangoztatni. Márpedig az embereknek vannak kérdéseik. Nem történelmi előadásokat szeretnének hallani. Azt már mindeni betéve tudja, hogy „történelmi lehetőség, egyetlen reális alternatíva, a jövő útja”. De sokan gondolják azt is, hogy a jövőhöz, a megígért fényes jövőhöz át kell magunkat vágni a holnapon és a holnaputánon. Mennyivel emelkednek majd az árak? Lépést tartanak-e majd ezzel a fizetések és a nyugdíjak? Mi lesz a mezőgazdaságból élő emberekkel?
Nem várhatjuk el az emberektől, hogy saját érdekeik ellen, az életszínvonaluk romlására szavazzanak. Ezért kellene végre a kormánynak szóba állnia az emberekkel, és propaganda helyett őszinte, megnyugtató válaszokat adni.
Egyre többen érzik úgy, hogy az Európai Unió melletti állásfoglalást a kormány valójában a saját maga támogatottságaként kívánja bemutatni. Ez a kormánypárti szándék, úgy érzem, a gondolkodó emberek előtt már lelepleződött. Mondjuk ki: felesleges játék ez. Van egy régi szabály, úgy hangzik: mikor sajtot raksz az egérfogóba, ügyelj arra, hogy maradjon hely az egérnek is.
Ezért azt javasoljuk a tisztelt kormánynak, hogy ne csináljon az európai uniós népszavazásból pártpolitikát. Az embereket pedig nagy tisztelettel arra kérjük, hogy akármit is gondolnak felőle, április 12-én ne a kormányról, hanem az európai uniós csatlakozásról mondják el a véleményüket. Az Európai Unióról szóló vita fölszínre hozott egy másik, az elmondottaknál is súlyosabb problémát. Ez nem más, mint a szólás-, gondolat- és véleményszabadság kérdése, ha úgy tetszik: a demokrácia szíve közepének kérdése. A kormánykampány egyik jelmondata így hangzik: aki az európai uniós tagság ellen szavaz, az a gyerekei jövője ellen szavaz. Ez durvább, mint a régi és emlékezetes „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Az ilyen érvek talán célravezetők lehettek a termelőszövetkezetbe való önkéntes belépéskor, de bizonyára nem célravezetők az Európai Unióba való belépéskor. Úgy tűnik, hiába vágja be valaki a demokrácia szótárát, ha a nyelvtan a régi marad. Ha valakit ugyanis megbélyegeznek azzal, hogy eladta gyermekei jövőjét, azt lényegében kirekesztik a jóravaló emberek közösségéből. Egy demokráciában a népszavazás éppen ennek az ellenkezőjéről szól. Arról, hogy kíváncsiak vagyunk egymás véleményére. Aki felelős tisztet visel, annak legyen füle meghallani a kérdéseket, és a kétségek és bizonytalanságok okait. A meggyőzés hallgatással kezdődik, a másik meghallgatásával.

Soha rosszabb négy évet

A közélet legszembetűnőbb jelensége talán az, hogy egy tíz hónap után sem lankadó, szinte megmagyarázhatatlannak tűnő rombolási kényszert tapasztalhatunk, amellyel a mai vezetők rárontanak mindenre, ami a polgári kormány idején született meg. Széchenyi-terv, diákhitel, autópálya-építés, gazdahitel, családi vállalkozások, Terror Háza, Bozsik-program, Nemzeti Színház, státustörvény. Úgy tűnik, semmi nem volt jól úgy, ahogy az előző négy évben megépítettük. Olykor arra gondolhatunk, hogy talán még az esztergomi hidat is hajlandóak lennének lebontani, csakhogy húsz méterrel odébb ők építsék újjá.
Szomorú, hogy ilyenkor nem csupán anyagi és szellemi értékekben esik kár, hanem a lelkekben is. Érzelmeiben, önérzetükben bántják meg, milliószám az embereket, azokat, akik tudtak, és máig is tudnak örülni hazánk gyarapodásának. Bár nem voltak hibátlan évek, 1998 és 2002 között hazánk sokat fejlődött, sokat erősödött, szépült és gyarapodott. Jó lelkiismerettel kívánhatjuk a magyaroknak azt, hogy soha rosszabb négy évük ne legyen.
Van-e magyarázat, van-e valamilyen ésszerű magyarázat erre a romboló dühre? Van-e magyarázat arra, hogy az ország egyre sűrűsödő és súlyosbodó gondjai helyett a kormány inkább az ellenzékkel foglalkozik? Van-e magyarázat arra, hogy felelős kormány helyett az ellenzék ellenzékeként viselkedik? A düh egyik lehetséges magyarázata az lehet, hogy a korábbi, koholt vádjaikról egymás után bizonyosodik be azok valótlansága. Nem jött 23 millió munkavállaló Romániából Magyarországra. Nem vették el a szabad szombatot. Nem volt hosszú bájtok éjszakája. Nem érkeztek kamionok Ausztriából titkos MSZP-ellenes röpcédulákkal. Nem volt kivetnivaló a Terror Háza gazdálkodásában. Nem volt visszaélés a Széchenyi-film körül. A kormány egyik államtitkárának éppen legutóbb kellett elnézést kérnie a Bánk bán-film készítőitől, mert alaptalanul hírbe hozta őket. Megjegyzem, az illető államtitkár már a kormány harmadik tagja, aki bírósági pert veszít valótlan kijelentései miatt. És a sort még hoszszan folytathatnám.
Milyen más okokat találhatunk? A másik ok az lehet, hogy a 2002-es választások olyan kiegyenlített végeredménnyel zárultak, amely egy eddig mindanynyiunk számára ismeretlen és új helyzetet teremtett. Nem arról van-e szó, hogy Magyarország történetében először kell kiegyenlített erőviszonyok mellett kormányoznia a baloldalnak? A rendszerváltást megelőzően, a világháború utáni koalíciós időkben vagy 1956 után a szocialisták ellenfeleiket egyszerűen kivégezték, börtönbe zárták, emigrációba kényszerítették. 1994-ben történt meg először, hogy demokratikus körülmények között szabad választások eredményeképpen kormányozhattak. Tudjuk, akkor egy gyenge, szétdőlt, vezérét, miniszterelnökét vesztett, egymással huzakodó pártokból álló, megosztott nemzeti oldalt, és reményeiben, bizakodásában igencsak megrendült, véleményét inkább eltitkoló és visszahúzódó polgári szavazókat talált. Ráadásul akkor kétharmados többségük is volt a parlamentben. A kormányzás alkotmányos korlátait is megváltoztathatták, szinte tetszésük szerint cselekedhettek, anélkül, hogy megsértették volna az alkotmányt. Az a körülmény, hogy így is lényegében csak a Bokros-csomag maradt meg az emlékezetünkben abból a négy évből, egy másik lapra tartozik. Ma azonban úgy áll a helyzet, hogy csekély a parlamenti többségük. Ma úgy áll a helyzet, hogy bár a kormányzás eszközét kivették a kezünkből, soha ennyien még nem támogatták a polgári, nemzeti értékeket, soha ennyien még nem álltak ezen az oldalon.
A polgári-nemzeti tábor hívei soha ennyire elszántak, kitartóak és odaadóak nem voltak, mint most. Úgy áll a helyet, hogy 1947 után – 1956 fényes két hetét leszámítva – újra a nemzeti érzelmű emberek azok, akik bátrabban és nyíltabban vállalják nézeteiket, mint a kormányon lévők hívei. Ma úgy áll a helyzet, hogy a polgári-nemzeti érzelmű emberek, ha kell, és ha értelmét látják, százezerszám, sőt milliónyian is akarnak és tudnak egyszerre mozdulni. Könnyen beláthatjuk, hogy korábban egyszerűbb volt a felállás. Egyszerűbb volt, amikor Komlós János és Hofi Géza játszották el – igen tehetségesen – az ellenzék szerepét. Ma más időket élünk, más nóta járja. Úgy tűnik, ma nem a szalonellenzéké, hanem Ludas Matyié a jövő. Úgyhogy hajrá, Ludas Matyi!
Tíz hónappal a választások után eljött az ideje, hogy mindannyian, beleértve a kormánypártokat is, megnyugodjunk, és mindannyian számot vessünk a realitásokkal. Ideje mindannyiunknak megbarátkozni a gondolattal, hogy a polgári-nemzeti tábor mandátumainak száma nem lesz kevesebb. Ideje megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a nemzeti-polgári értékeket valló emberek elkötelezettsége, tettrekészsége valószínűleg nem csökken a jövőben sem. Ideje megbarátkozni mindenkinek azzal a gondolattal, hogy a nemzeti oldal összefogása és egysége sem kívülről, sem belülről nem bomlik fel, mert választópolgárok millióinak abroncsa tartja össze.
Tíz hónappal a választások után eljött az ideje, hogy a kormány immáron az emberek problémáival foglalkozzon, s ne az ellenzékkel. Eljött az ideje, hogy ne az ellenzék ellenzéke legyen, hanem felnőjön a felelős kormányzás cseppet sem könnyű, mi több, embert próbáló kihívásaihoz, feladatához.
Van itt még egy tény, amivel azt gondolom, mindannyiunknak meg kell barátkoznia: a jelenlegi és a jövőbeli kormányoknak is. Az emberek többsége – talán nem tévedek, ha azt mondom, elsöprő többsége – pártszimpátiától függetlenül, sőt, talán függetlenül attól, hogy bal- vagy jobboldalon dobog-e a szíve, továbbra is magáénak érzi az elmúlt esztendők legfontosabb vívmányait. Magáénak érzi a család és gyermeknevelés kiemelt támogatását, magáénak érzi a gáz, a villany, a gyógyszer, a közlekedés szigorú árszabályozását, a nemzeti vagyon védelmét, a magyar vállalkozók előnyhöz juttatását. Magáénak érzi a magyar föld védelmét, a családi gazdaságokat, a szigorú büntető politikát. Magáénak érzi a kábítószer üldözését, és magáénak érzi, azt hiszem, a státustörvényt is. Ezeket az értékeket, célokat és vívmányokat az emberek többsége a kormányváltástól függetlenül, függetlenül attól, hogy a kormányváltásra szavaztak-e, vagy sem, eddig is támogatta, most is támogatja, és józan ésszel gondolkodva kimondhatjuk, hogy valószínűleg a jövőben is támogatni fogja. Mert az emberek többsége számára mindez nem politika, hanem maga az élet, méghozzá az ő saját és családja élete. Ha kényelmetlen is, de mindenkinek meg kell barátkozni azzal a gondolattal, hogy a mostani négy év mércéjét az előző négy év eredményei adják. Ideje mindannyiunknak megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a mai idők teljesítményét a Széchenyi-tervvel, a státustörvénnyel, a családi adókedvezménnyel, a diákhitellel, a Mária Valéria híddal, az erdélyi egyetemmel, és a Nemzeti Színházzal fogják majd megmérni.
A feladat nem könnyű, de nem is teljesíthetetlen. És a siker mindannyiunk közös érdeke.
Tegyük fel azt a látszólag egyszerű kérdést, hogy a közéleti vitákban ki kivel vitatkozik, és ki kivel áll szemben valójában? Erre a kérdésre, talán tízből kilencen valami olyasmit adnának válaszként, hogy az egyik párt a másikkal, vagy a másik az egyikkel, hiszen a józanész ezt diktálja. De így van-e ez? Vegyük például a közbiztonság, a bűnözés vagy a bűnüldözés esetét. 1998 és 2002 között 600 ezerről 421 ezerre csökkent a bűncselekmények száma. Mindannyian tudjuk, hogy ilyen folyamatos és jelentős csökkenés az utóbbi tíz-egynéhány esztendőben nem történt. Ráadásul nagyságrendekkel, mintegy 30 százalékkal csökkent a viszszaeső elkövetők száma is. Mondhatjuk tehát azt, hogy négy év kemény munkája árán ma kevesebb bűnöző van az utcán, mint korábban volt. Vagyis kijelenthetjük azt, hogy a büntető törvények szigorítása meghozta a várt eredményt: a szigorú büntetés kilátásba helyezésének igenis van visszatartó ereje. De 2003 márciusától, egy korábbi döntésnek megfelelően, jelentősen enyhítik majd a büntető törvények szigorúságát. Az emberek ezt nem akarják. Akkor kinek jó ez? Úgy tűnik, hogy a kormány valójában a törvénytisztelő emberek sokaságával áll szemben.
Vagy nézzük például a kábítószer ügyét. A legutóbbi időkig szigorúan üldözték a kábítószereket és azok terjesztőit. A kormány ezt most megváltoztatja, az új szabályok lényege az, hogy mentesülhet a büntetés alól az, aki az iskolában kábítószert ad át fogyasztás céljára. A minisztertől kapott állásfoglalás szerint az „átad” szó egyébként vonatkozik a pénz ellenében történő átadásra is. Kinek jó ez? Mi, szülők ezt ellenezzük. És azt hiszem, elvárjuk mindenkitől, mindig minden kormánytól, hogy azt a személyt, aki az iskolában kábítószert ad át gyermekeinknek, kellő szigorral büntessék meg. Jól látható tehát, hogy a kormány ebben az esetben a gyermeküket féltő szülőkkel áll szemben.
Vagy lássuk a privatizáció meg az állami vagyon jövőjének kérdését. Magyarországon ma a nemzeti össztermék több mint 80 százalékát a magángazdaság adja. Ez az arány magasabb, mint jó néhány nyugat-európai ország esetében. 1994 és '98 között a megelőző szocialista kormányzás idején a stratégiai vagyon egy tekintélyes részét, a mi véleményünk szerint, áron alul eladták. Később számos visszaélést, korrupciót lepleztek le. A magyar gazdaság kitettsége az idegen tőkének így jelentősen nőtt. A kormány ugyan április 12-e, az uniós népszavazás utánra halasztotta a konkrét döntések bejelentését, de már megkezdte az állami vagyon kiárusításának előkészítését. Kinek jó ez, ha az embereknek mintegy 80 százaléka valójában szemben áll a kormány ilyen irányú szándékaival?
Vagy nézzük a magyar vállalkozók ügyét. Az emberek többsége szerint – amint azt egy felmérés is alátámasztja – előnyben kell részesíteni a magyar vállalkozókat. Kevesen tudják, de Nyugat-Európában a közbeszerzéseknek általában 80 százalékát, néhány államban 90 százalékát mindig hazai cégek szokták elnyerni. Most, nálunk, itt Magyarországon úgy írják ki az autópálya-építési pályázatokat, s ezt nem is titkolják el, hogy szándékosan kizárják a versenyből a magyar cégeket. Kinek jó ez?
Nyilvánvaló, hogy azok a gyárbezárások, amelyek eredményeképpen ezerszám kerülnek az emberek utcára, súlyos bajt jelentenek ma Magyarországnak. Hol fognak munkát kapni ezek az emberek? Mi úgy gondoltuk, ha ez bekövetkezik, majd a magyar kis- és középvállalkozók adnak nekik munkát. Feltéve, ha a magyar állam is támogatja ebben a kis- és középvállalkozókat. Mondjuk egy Széchenyi-tervvel. Megfojtották a Széchenyi-tervet. Kinek jó ez? A munkaügyi miniszter okos ember, előbb-utóbb be fogja látni, hogy újabb beruházások hiányában csak a magyar vállalkozások támogatása hozhatja meg a munkanélküliség csökkenését és a várt eredményt. Itt is érvényes a régi bölcsesség: inkább kétszer mérni, mint egyszer vágni.
Az erős forint esete kísértetiesen hasonlít az előzőkre. A magyar emberek hisznek az erős forintban. Jó okuk van erre, mert tudják, ha a forint gyenge, akkor emelkednek az árak, és ez lerontja a munkájuk értékét, leértékeli a keresetüket. A kormány azonban gyengíteni akarja a forintot. Kinek jó ez? Itt is azzal a helyzettel állunk szemben, hogy a vita valójában a forintban bízó emberek, valószínűleg a többség és a hivatalban lévő kormány között áll fönn. Említsük meg egy zárójeles megjegyzés erejéig, hogy a Magyar Nemzeti Bank nemzetközi tapsvihart és szakmai elismerést kiváltva verte vissza a forint rovására indított nemzetközi spekulációkat, és így több tíz milliárd forint bevételt hozott a magyar államnak. Érthetetlen, hogy a kormány ilyen körülmények között Járai Zsigmondot, a jegybank elnökét támadja, holott eddig ő volt az egyetlen az ország vezetői közül, aki pénzt hozott a házhoz.
Folytassuk tovább a kérdéseket. Kinek jó ez? Hogyan is állunk a státustörvénnyel? A kormánypártok, úgy tűnik, addig-addig szorongatják a törvényt, amíg az ki nem leheli a lelkét, és semmire sem jó, holt szöveg lesz abból a törvényből, ami eddig pezsgést, lendületet és friss életet vitt a nehéz helyzetben lévő magyar közösségek életébe. Kinek jó ez? A kormány valójában nem az ellenzékkel, hanem a határon túli magyarokkal áll szemben. A határon túli magyarok lassan már azt kérdezik, van-e egyáltalán még anyaországuk? Mi azt üzenjük vissza, hogy kormányok jönnek-mennek, az idők járása hol megnehezedik, hol megkönnyebbedik, de anyaország létezik, és ránk számíthatnak.
A családi gazdálkodók eddig hektáronként 16 ezer forint támogatást kaptak, és rendelkezésre álltak a kedvezményes gazdahitelek. A kormány ezt a támogatást a felére csökkentette, a gazdahiteleket eltörölte. Kinek jó ez? Kinek jó ez, különösen olyan körülmények között, amikor mindannyian tudjuk, hogy a mezőgazdaságból élők tízezerszám kerülnek majd nehéz helyzetbe, hiszen az eddiginél is nehezebb verseny körülményei közepette kell majd helytállniuk a náluk jobb állapotban és jobban támogatott európai uniós kollégáikkal szemben. Kinek jó ez? Az embereknek biztosan nem. Legfeljebb nincs módjuk rá, hogy elmondhassák. A mi dolgunk, hogy ezt mind a nyilvánosság előtt elmondjuk, még akkor is, ha ezért a munkánkért kormánypárti vádaskodásokkal és gúnyolódással fizetnek majd.

Még Medgyessy-csomag is jöhet

Országunk helyzetéről szólva, eszemben jutott egy székely ember mondata, aki csak annyit mondott, amikor megkérdezték, hogy van: „sok baj van, és még gyűl hozzá”. Elegendő, ha az ember felüti az újságot, és csupa aggasztó hírekbe botlik. Gyárbezárások, utcára kerülő emberek ezrei, bezárásra ítélt iskolák, sztrájkra készülődő kórházi dolgozók. A gazdaság egén sokasodó viharfelhők. Mit találhatott például az az ember, aki tegnap fölütötte a Népszabadságot? Találhatott egy tudósítást arról, hogy sztrájkhelyzet készül az energiaszektorban. Hogy 25 százalékkal, félmilliárd forinttal kevesebb jut a külkereskedelem fejlesztésére, mint tavaly. Olvashatott arról, hogy a fővárosi kórházak dolgozói támogatják a Csepelen élők akcióját, amellyel meg akarják menteni a kórházukat. Szerencsére nemcsak rossz hírekből áll a világ még Magyarországon sem. Az oktatási miniszter például javaslatot tett arra, hogy a diákok ne bukhassanak meg az iskolában. Ugyan nem aratott osztatlan sikert, de láthatjuk, hogy van távlat ebben a javaslatban. Ki kellene terjeszteni a kormányokra is, mi több, előbb kellett volna beadni ezt a javaslatot, és akkor kevésbé fájna a fejünk is.
A félreértések elkerülése végett szögezzük le, szerencsére arról nincs szó, hogy összeomlás előtt állna a magyar gazdaság. A magyar gazdaság ennél jóval erősebb. Ma felelősséggel annyit mondhatunk, hogy érdemes figyelni a székely ember szavaira, mert valóban egyre több a baj, és úgy tűnik, ha ez így megy tovább, még gyűl is hozzá.
Számos ismert – köztük kormánypárti – közgazdász megkongatta már a vészharangot. Úgy érzem, ez túlzás. De abban egyetérthetünk velük, ha a kormány nem változtat, akkor még Medgyessy-csomag is lehet az ügy vége.
Vannak a közéletben más figyelemre méltó jelenségek is. A magyar vállalkozók támogatásának elmaradása helyett az 50 ezer forintos minimálbért teszik felelőssé a gyárak bezárásáért. Összehasonlításul: Portugáliában a minimálbér kétszer, Görögországban több mint két és félszer, Spanyolországban két és félszer, Írországban, Nagy-Britanniában, Franciaországban pedig ötször annyi volt 2002 januárjában, mint Magyarországon. Míg a kormány a saját fizetését megduplázta, az embereket azért hibáztatják, mert 50 ezer forintot akarnak hazavinni a családjuknak.
Az igazi valóságshow ma nem a magyar kereskedelmi televíziókban zajlik, hanem az osztrák–magyar határon látható, ugyanis a magyarok ma ismét Ausztriába járnak vásárolni. Most nem a hiány miatt, hanem azért, mert Ausztriában olcsóbb az üzemanyag, a ruhanemű és a cipő. Ki gondolta volna néhány évvel ezelőtt? Vagy engedjék meg, hogy szóba hozzam azt a sajnálatos tényt is, hogy a Peugeot autógyártó cég nem Magyarországot választotta beruházásának helyszínéül. Ilyen elő szokott fordulni, egészen kiváló gazdaságpolitika mellett is megtörténik. Az érdekesség az, ahogyan a gazdasági minisztérium egyik alkalmazottja megmagyarázta a helyzetet a rádióban. Elmondta, hogy az érintett magyar tárcák szakemberei tájékoztatták a Peugeot-t, hogy a január 17-i kormányülésen fogják tárgyalni az anyagot. Mire az újságíró megjegyezte, hogy a Peugeot január 14-én, azaz három nappal korábban döntött. Erre a következő választ hallhattuk: ha ez így van, ennek indokát nyilvánvalóan a Peugeot-nál kell keresni, hogy miért akkor, és miért azon az igazgatósági ülésen hozták meg a döntést.
Utolsó figyelemre méltó történetként hadd hozzam szóba azt a hírt, amelyet ez idáig hivatalosan még nem erősítettek meg, de Nyugat-Európában, különösen az Egyesült Államokban régóta élénken vitatják. A hírek szerint Izrael miniszterelnöke hozzájárult ahhoz, hogy az izraeli titkosszolgálat, a Moszad a terrorizmusellenes koalíció országaiban is végrehajthasson célzott likvidálásokat. Természetesen megkérdezték a magyar nemzetbiztonsági ügyekért felelős államtitkárt is, aki elmondta, hogy fenntartásokkal fogadja a hírügynökségi jelentést, mert ez idáig még nevüket vállaló nyilatkozók nem álltak a hír mögé, de leszögezte: magyar területen a hatóságok hozzájárulása nélkül nem hajtható végre ilyen tevékenység. És az engedélyével?
Kétségkívül megnehezíti a dolgok helyes útra terelését az is, hogy nehezen értünk szót egymással. Úgy tűnik, más nyelvet beszélünk, pedig mindannyian tudjuk, hogy két ember között a legrövidebb út az egyenes beszéd. Tíz hónapja azt mondták, üres az államkassza, majd kiosztottak 320 milliárd forintot. Tíz hónapja azt mondták, hogy a Miniszterelnöki Hivatal miatt vízfejjé duzzadt az államapparátus, és szörnyűvé vált a hatalomkoncentráció. Majd az elmúlt hónapokban a Miniszterelnöki Hivatal költségvetését három és fél milliárdról 7,1 milliárdra „csökkentették”, és a létszámot pedig 540-ről 800 főre „apasztották”. Lassan hetente bezárnak egy üzemet, és mi eközben győzelmi jelentéseket hallunk arról, hogy nő a foglalkoztatottság. Felemelik az autópálya-matricák díját jelentősen, 20 százalékkal, és indoklásként azt halljuk, hogy azért, mert 160 kilométer új pályát használhatnak a gépkocsi-tulajdonosok. Miközben előtte hónapokig azt hallottuk, hogy az előző kormány egyetlen kilométer autópályát sem épített. Eszünkbe jut hogyan is állunk a mellébeszéléssel? A székely embert megkérdezik: iszik-e a hal vizet? Az öreg gondolkodik, majd kiböki: hogy a hal iszik-e vizet, azt nem tudom, de hogy alkalma van rá, az biztos.
Beszéljünk hát a nyelvről, az egyenességről és a szabadságról. Valaha a szocializmusban a vezetők arra használták a beszédet, hogy ne tudhassuk meg, mire gondolnak. Igaz, amikor mi beszéltünk velük, mi is erre használtuk. Tizenkét éve a rendszerváltoztatás legfelemelőbb sikere éppen az volt, hogy a szavak visszanyerték igazi értelmüket. Végre azért beszéltünk, hogy mások is megtudhassák, mit gondolunk. A szabadsághoz több dolog is szükséges. A szabadsághoz, demokráciához szükségünk van alkotmányra, szabad választásokra, és szükségünk van Országgyűlésre is. De mindez semmit sem ér, mindez nem működik, ha hiányzik az őszinte beszéd. A régi kínaiak úgy tartották: amikor a szavak elvesztik jelentésüket, az emberek elvesztik a szabadságukat. Sőt azt is megtanultuk: van úgy, hogy nemcsak a szabadságukat vesztik el, hanem a biztonságukat is. Ezt verte a fejünkbe a taszári lecke. Először azt mondták nekünk, hogy tolmácsok érkeznek. Jó. Utána kiderült, hogy ezek a tolmácsok leendő közigazgatási szakemberek. Jó. A leendő szakemberekről kiderült, hogy az Egyesült Államokkal jogviszonyban álló önkéntesek, vagyis zsoldosok. Így tudtuk meg, hogy a tolmács magyarul zsoldost jelent. Ez már nincs jól.
A magyarok ennél a beszédnél, ennél a bánásmódnál többet érdemelnek. Megérdemelné a tiszta, kijózanító szavakat, az egyenes beszédet mindenki, aki egy hosszú forró nyáron elhitte, hogy lesz ingyentankönyv, hogy nem lesz gázáremelés, hogy nem zárnak be munkahelyek, hogy töretlenül emelkedni fog a nyugdíj, hogy nem szűnik meg a gazdák és a hazai vállalkozók támogatása. Ma mindannyian szomjazunk tiszta szavakra. Nem baj, ha nem ínyünkre valók, csak legyenek tiszták, őszinték és egyenesek.

Együtt maradtunk

Amikor először találkoztunk a választások utána budai Várban, a Dísz téren, nem titkoltuk egymás elől, hogy a helyzet nehéz, rendkívül nehéz, és az előttünk álló hónapok sorsdöntők lesznek. Akkor, ott Márait idéztük: „Mindaz, amit a világ akarhat tőled, alku, félmegoldás. Csak az számít, amire te szerződtél önmagaddal, és ebben a szerződésben nincsen alku.” Azt mondtuk akkor, hogy egy kormány működéséből csak annyi a fontos, amennyi részévé válik az életünknek. Azt mondtuk, most majd eldől, hogy természetesen és őszintén a lelkünkből fakadt-e az elmúlt négy esztendő, vagy egyszerűen csak utazgattunk egy kicsit saját átmeneti lehetőségeink birodalmában.
Úgy gondolom, ez az elmúlt tíz hónapban eldőlt. Akár ki is hirdethetjük az eredményt. Kimondhatjuk, megoszthatjuk egymással azt a gondolatot, hogy a kormányzati eszközök és az ebből fakadó lehetőségek hiánya ellenére együtt maradtunk. Hogyan is mondta sokunk kedvenc gyermekhőse, Maugli A dzsungel könyvében? Egy vérből vagyunk, te meg én. Polgárok százezrei jöttek rá, hogy az elzárkózó ember olyan, mint a magában álló nádszál, amit az első szél könynyedén eltörhet. De ha tíz-húsz-harminc-ezer-tízezer, sőt százezer nádszál fonódik össze, azt bizony semmilyen erő sem képes összeroppantani, sőt egy ekkora nádas a szelet is megfékezi. S nekünk volt erőnk együtt maradni, és mert volt erőnk együtt maradni, lett erőnk megőrizni értékeinket. Ha ez egy képzeletbeli eredményhirdetés, akkor az aranyérmet a nőknek kell felajánlanunk. Ők voltak a legállhatatosabbak, a legáldozatkészebbek. Ők voltak a megingathatatlanok, amikor számunkra fontos értékekről, emberi méltóságról, szabadságról és összefogásról volt szó. Ők voltak azok, akik nem kerestek magyarázatot, kibúvót, hanem egyszerűen csak fogták, és átvitték a reményt a túlsó partra.

Nyitott, nagy, erős európai néppárt kell

Mit tehet a mostani helyzetben az ellenzék, és mit tehetnek a nemzeti érzelmű polgárok? Az ellenzéknek megvannak a parlamentben jól ismert, hagyományosan korlátozott eszközei. Elmondhatja a véleményét, ha úgy látja, hogy a kormány rossz irányba indul, megfogalmazhat alternatív javaslatokat, és a nemzetközi világban segítheti a hazáját. Bár az eszközök korlátozottak, azért a parlamenti ellenzék az emberek támogatásával még így is elkönyvelhetett néhány eredményt. Sikerült elérni, hogy az alkotmánymódosításnak ne essen áldozatul nemzeti függetlenségünk. Sikerült megakadályoznunk, hogy a hitoktatókat hátrányos megkülönböztetésben részesítsék. És bár nem vagyunk elégedettek a kábítószertörvény mostani formájával, de a mostani állapotában kisebb lesz a kártétele, mint amilyen lett volna az ellenzék határozott föllépése nélkül.
És mit tehetnek önök? Először is számoljunk le azzal a gondolattal, hiszen tévedés, hogy a közélet elsődleges, vagy esetleg kizárólagos terepe a magyar parlament lenne. A magyar közélet valójában minden egyes településen történik. A mi feladatunk, az önök feladata, hogy azokat az értékek, amelyeket mi képviselünk, emberi méltóság, a család, a munka, a tanulás, a rend, a nemzeti összetartozás, ezek jelen legyenek a magyar közéletben. S ezek az értékek csak akkor vannak jelen, ha mi is mindenhol jelen vagyunk. Ezért a nemzeti erőknek ennél kisebb célt nem érdemes kitűzniük maguk elé. Minden településen ott kell lenniük. Lássuk be, hogy a polgári körök megjelenése, megszerveződése óta sokkal több helyütt fogalmazódnak meg a szívünknek kedves értékek, sokkal több ember beszél róluk, sokkal többen állnak ki egy-egy vitában mellettük, és ezért az ország szellemi, lelki arculata is jelentősen megváltozott.
Az elmúlt négy év tanulsága talán az lehet, hogy a magunkfajtáknak csak nagy célok, csak nagy nemzeti célok érdekében szabad vállalni a kormányzás felelősségét. De azt is tudnunk kell, mert ezt is megtanultuk az elmúlt négy esztendőben, hogy a nemzet érdekeinek megalkuvás nélküli képviselete elkerülhetetlenül öszszeütközésekkel, megvívandó csatákkal jár együtt. Azért van ez így, mert a rendszerváltoztatás utáni első nyolc év nem volt elegendő arra, hogy számos, a jövőnk szempontjából sorsdöntő kérdést megnyugtatóan elrendezzünk. Nem volt elegendő arra, hogy a nyugdíjasokat megillető jövendőbeli járandóságot biztosítsuk. Nem volt elegendő arra, hogy a magyar vállalkozókat a külföldiek egyenrangú versenytársaivá tegyük. Az első nyolc év nem volt elegendő ahhoz, hogy a nagy nemzetközi cégek indokolatlan áremeléseitől a magyar családokat megnyugtatóan megvédhessük. S az első nyolc év nem volt elegendő arra, hogy a Kárpát-medencei magyar közösségek élete a mienkkel összekapcsolódhassék, és így mi biztosíthassuk az ő fennmaradásukat.
Éppen ezért céljaink elérése érdekében 1998 és 2002 között, mert ilyen volt a megelőző nyolc esztendő, az akkori kormánynak, a polgári kormánynak számos hatalmassággal, nemzetközi pénzintézettel, vállalatbirodalommal, és nemzetközi szervezettel szemben kellett megvédeni a magyar álláspontokat. Az itthoni vitákról nem is beszélek. Vessünk számot reálisan a helyzettel. A kitartásunk elegendő volt négy évre. De csak négy évre volt elegendő. Most eljött az idő, hogy megerősödjünk. Azt hiszem, nekünk nem lélekben kell megerősödnünk, hanem inkább testben, vagyis a szervezeti erőnket tekintve. Egész egyszerűen arra van szükségünk, hogy megizmosodjunk. Az a kérdés, hogy képesek leszünk a jövőben majd az itt elmondott konfliktusokból származó, ránk váró terheket elviselni? Úgy gondolom ahhoz, most egy nagy, erős, nyitott, európai néppárt építésére kell magunkat rávenni.

Bizalom, barátság, szeretet

Mi is történt velünk valójában? Tán azt mondhatjuk, hogy erőt kértünk a gondviseléstől, és ő nehézségeket adott, amelyeken megedződhetünk. Bölcsességet akartunk, s ő problémákat adott, amelyeket megtanulhatunk megoldani. Előmenetelt óhajtottunk, gondolkodó agyat és testi erőt kaptunk, hogy dolgozhassunk. Kértünk bátorságot, és veszélyeket adott, amelyeket legyőzhetünk. Szeretetre vágytunk, és kaptunk bajba jutott embereket, akiken segíthetünk. Semmit sem kaptunk meg, amit kértünk, és mindent megkaptunk, amire szükségünk van.
A polgár talán az az ember, aki nem elégszik meg azzal, hogy úgy él, ahogy tud, hanem azért dolgozik, hogy úgy élhessen, ahogyan szeretne. Azok az emberek, akik így éreznek és így gondolkodnak, tudják, hogy a politika csak egy, bár mégoly izgalmas szelete az életnek. Akik így éreznek és így gondolkodnak, akkor is észreveszik, ha kell, megkeresik az élet szépségeit, ha a politika nekik nem tetsző elvek szerint működik, és nekik nem tetsző irányba halad. Akik így gondolkodnak és így éreznek, azok még a 2002-es évben is észrevették, hogy az Andrássy út és Tokaj-Hegyalja a világörökség rangjára emelkedett, hogy megszületett az első magyar irodalmi Nobel-díj, hogy a magyar gyerekek ismét jelentős díjakat nyertek a diákolimpián, hogy több mint félmilliónyian megnézték az Álmok álmodói millenáris kiállítást, és azt is észrevették, hogy megnyitotta kapuit a Nemzeti Színház. Akik így éreznek és gondolkodnak, azok az egymás iránti bizalmat, barátságot és szeretetet is erősítik. Higgyék el nekem, ha ezt a három vonást, a bizalmat, a barátságot és a szeretetet látják az arcunkon azok a honfitársaink, akiket a politikai csalafintaság, a demagógia vagy a szakértő gyűlöletkeltők mesterkedése ellenünk hangolt, kiszabadíthatják magukat a gyűlölet rabságából, és összetalálkozhatnak velünk.
Csak béke legyen. Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!