A világpolitikában bőséggel akadnak közhelyes megfogalmazások, gyakran egész népeket bélyegeznek meg egy-egy nemkívánatos elnevezéssel. A harmincmilliós kurd nemzetet gyakran illetik a „hazátlan” jelzővel, holott a kurdok soha nem hagyták el szülőföldjüket. Történelmük minden pillanata jogfosztottságról, kisemmizésről, szenvedésről szól. A Törökországban, Irakban, Iránban, Szíriában, Örményországban, Grúziában és a diaszpórában élő kurdok számára az elmúlt esztendők fontos változásokat hoztak. Először a PKK (Kurdisztáni Munkáspárt) elnöke, Abdullah Öcalan törökországi bebörtönzése szította fel az indulatokat, majd az Irak elleni amerikai tervekkel kapcsolatban kerültek a kurdok ismét az érdeklődés középpontjába.
Európa nyugati feléhez viszonyítva hazánkban viszonylag kevés kurd él, de rendkívül összetartóak, jól ismerik egymást. Sokan közülük már évtizedekkel ezelőtt letelepedtek hazánkban, magyar állampolgárok, családot alapítottak. A Kurdisztáni Kulturális és Információs Iroda egy régi pesti bérház emeletén húzódik meg, nem messze a Nagykörúttól. Vendéglátónk, Dzsuna Yilmaz széles mosollyal és az elmaradhatatlan teával fogad. Hamarosan a politikára terelődik a szó, az egyesület elnöke nem rejti véka alá az iraki háborúval kapcsolatos véleményét.
– Jóllehet a nagyvilágban sokan úgy vélik, most jött el az idő a kurd államiság kivívására, mi kissé eltérően vélekedünk a helyzetről. Nem kétséges, hogy a független Kurdisztán létrejön majd, de szerintünk ez a mostani pillanat nem alkalmas az önálló állam létrehozására.
A hírek szerint az iraki emigráns ellenzék különböző, amerikai támogatást élvező csoportjai december közepén Londonban megegyeztek egy „koordinációs bizottság” létrehozásában. Ennek a testületnek kellene a bagdadi rendszer bukása után átmeneti kormányt felállítania. A szétforgácsolt iraki emigráns ellenzék február közepén a kurdok lakta Észak-Irakban háromtagú vezetőséget választ a Szaddám Huszein elnök eltávolítása utáni időre. Ezt a triumvirátust egy kurd, egy szunnita arab, valamint egy síita arab alkotja majd, állítja egy ellenzéki szóvivő az észak-iraki Szuleimáníjában.
– Nem újdonság számunkra ez az elképzelés – kommentálja a hírt Dzsuna Yilmaz. – Mindig is úgy gondoltuk, hogy az Irak területén élő népcsoportoknak meg kell adni az önrendelkezés lehetőségét. Ami bennünket illet, egyelőre a föderatív Irakon belüli kurd autonómiát tartjuk reálisnak. Néhány évtized múlva nagyot változhat a helyzet, nincsenek reménytelen helyzetek – gondoljunk csak a szabadságát nemrégiben kivívott Kelet-Timorra.
Azt persze a magyarországi kurdok is tudják, hogy az iraki ellenzék még sohasem volt olyan megosztott és erőtlen, mint most, a háború előestéjén. Tény, hogy a rengeteg kis csoport képtelen dűlőre jutni a Szaddám Huszein elleni harc mikéntjéről, a támogatások elosztásáról és a diktátor távozása utáni helyzetről. A legnagyobb csoportosulásnak a londoni székhelyű Iraki Nemzeti Kongresszus (INK) számít. Az INK büszkén tünteti fel magát minden ellenzéki szervezet gyűjtőhelyének, ám ez csak annyiban igaz, hogy jórészt az ő számlájukra érkezik Washingtonból a támogatás. A zavaros hátterű csoport emiatt a korrupció melegágya, Szemir Szabih Khelil Al-Dulaimi sejk, az iraki független kormány „elnöke” több millió dolláros sikkasztással vádolta meg Ahmed Salabit, a londoni szervezet fejét. A sejk egyébként Magyarországon él és tevékenykedik, ám a kaotikus állapotokat mutatja, hogy a londoni szervezetek nem is tudnak a „független kormányról”.
A sejk, aki a Magyar Nemzetet Budapesten fogadta, úgy tájékoztatott, hogy a független kormány két éve Berlinben alakult. A grémium számos iraki személyt tömörít, akiknek azonban csupán töredékük tartózkodik Európában. Szemir Szabih Khelil Al-Dulaimit mindenesetre nem tölti el felhőtlen örömmel az amerikai beavatkozás. Mint mondja, tágabb famíliája, az Al-Dulaimi család hetvenezer tagot számlál hazájában, ezzel az öt királyi család közül övék a legnépesebb. Számottevő vagyonuk, rengeteg szerettük, egyszóval sok vesztenivalójuk van. Hangsúlyozza: jelenleg ők az egyetlen olyan iraki ellenzéki emigrációs csoportosulás, amely mind ez idáig – sem pénz, sem másféle juttatások ellenében – nem volt hajlandó „lefeküdni” az Egyesült Államoknak.
Mindazonáltal cseppet sem mellékes a kérdés, ki szerezheti majd meg az Amerika által felkínált legitim, de minden bizonynyal nem független iraki hatalmat. Ahmed Salabi közelmúltbéli bejelentését, miszerint bársonyszékbe kerülését a CIA és a Pentagon is támogatja, nemtetszéssel fogadta a független kormány. Vezetője a Magyar Nemzetnek úgy fogalmazott, hogy „nem hajlandóak egy olyan személy mögé felsorakozni, aki szétszakította az iraki ellenzéket, és jelen pillanatban annak az Iraki Nemzeti Kongresszusnak az elnöke, amely szervezet már most szinte mindent előre eladott a befektetőknek”. Al-Dulaimi sejk nem tartja elfogadhatónak, hogy egy vezetőt minden előzetes egyeztetés nélkül ilyen módon támogatnak, ezzel ugyanis a már harminc éve bevett szokás erősödik, és nem szolgálja az irakiak számára igazán lényeges célt, a változást. A sejk a most napvilágot látott rendezési terveknél jóval tovább elhúzódó konszolidációs folyamatra számít, és hosszú távon az angol mintát követő kétkamarás parlament létrehozását látná szívesen Irakban.
Szaddám Huszeint egyébként az Al-Dulaimi család nagyon is jól ismeri, és hatalomra segítésében – a sejk elismeri – „sajnos személyesen részt vettek”. Szemir Szabih Khelil Al-Dulaimi egykor az iraki diktátor idősebbik fiának, Odej Huszeinnek iskolatársa volt, később pedig ezredesi rangban szolgált Szaddám fegyveres erőinél. 1996 óta él száműzetésben Európában, mindazonáltal állítja: a diktátorral már többször egyezségre lehetett volna jutni, és Szaddámot távozásáért cserébe amnesztiában részesíthették volna. A sejk azonban úgy látja: ennek a háborúnak egyetlen célja az olaj.
– Nyers üzlet ez, amelyben emberélet nem, csupán a pénz juthat szerephez. Nagy kérdés, hogy képes lesz-e Amerika megállni Irakban. Minden jel a nemleges válasz felé mutat, aminek következményei beláthatatlanok, leginkább Európára nézve. A következő és egyben legfőbb cél Irán, hiszen az Egyesült Államok annak lerohanásával tudja kiterjeszteni hatalmát a térség egészére. Az iráni ember azonban nem arról ismerszik meg, hogy hangos szó nélkül tűri az agressziót. Nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy mindig is Irán volt a különféle iszlámhívő terrorszervezetek fő támogatója, és ez ennek az országnak kihúzhatatlan méregfoga.
A taszári kiképzőtáborral kapcsolatos kijelentésektől a sejk diplomatikusan elzárkózott, ám más kérdésre megjegyezte: a Németországban élő 4,2 milliós regisztrált török kisebbségből képtelenség kiszűrni, ki az, aki ártó szándékkal érkezett, így egy laikus német állampolgár is joggal feltételezi, hogy hazájában megtalálható az összes közel-keleti terrorszervezet.
– A Hamasztól a Hezbollahig mindenki beköltözött már, és az igazán nagy baj akkor jön majd, ha ezek a csoportosulások szövetkeznek egymással. Ellenük még a Moszad sem lesz képes felvértezni a világ államait – vélekedik Szemir Szabih Khelil Al-Dulaimi.
A washingtoni döntéshozókat persze a budapesti iraki ellenzéknél minden bizonnyal jobban érdekli a londoni emigráció helyzete. A londoni ellenzék azonban éppennyire széttagolt. Megtalálható köztük több monarchista csoport, akik a hasemita család – Mohamed próféta leszármazottai – visszatérését várják Irak élére, volt katonatisztek, akiket Szaddám Huszein távolított el a hatalomból, valamint dél-iraki síiták, akik vallási alapon támadják a szunnita vezetőt. Az ellenzéki csoportosulások úgy vélik, mintegy ötvenezer velük szimpatizáló emigráns él a nyugati világban, s egy részük hajlandó is lenne harcolni a rendszer megdöntéséért. Erősen tartja magát körükben az a nézet, hogy az iraki rezsim már egyáltalán nem olyan népszerű, mint korábban. Ezért a „felszabadító” amerikai és diverzáns iraki alakulatok a nép körében támogatásra lelhetnek, s könnyen elsöpörhetik Szaddám Huszeint és rendszerét.
Máshogy vélekedik erről a Magyarországon élő irakiak túlnyomó része. Szerintük Szaddám Huszeinnek nincs alternatívája Irakban, sem a királyság, sem az amerikai bábkormányok nem élveznék a lakosság bizalmát. A külföldről hazatérő „szabadítókat” valószínűleg elnyomókként, az amerikai gigász segítőiként fogadnák. Az irakiak általában olyan embereknek tartják az emigránsokat, akik mérhetetlen hatalomvágyuk következtében bármire képesek, még hazájukat is az ellenség kezére adnák. Ennek ellenére nem félnek tőlük, mert – ezt még az amerikaiak is elismerik – a háborúpárti szerveződés olyan gyenge, hogy semmilyen veszélyt nem jelent a jelenlegi iraki rendszerre. Ezt másképpen így fogalmazta meg egy amerikai katonatiszt: „Az iraki ellenzék Rolex órás selyemfiúk gyülekezete.”
Hogy az iraki ellenzék mennyire megosztott, mi sem bizonyítja jobban, mint soron következő beszélgetésünk utóélete. Forgalmas presszó a Nyugati mellett. Itt találkoztunk egy másik, hazánkban működő kurd egyesület képviselőjével, aki tartalmas, érdekes interjút adott a Magyar Nemzetnek. Legnagyobb sajnálatunkra az utolsó pillanatban az egyesület tagjai mégis úgy döntöttek, hogy visszavonják nyilatkozatukat, miután cikkünk bizonyos – nem rájuk vonatkozó – részeivel nem értettek egyet. Igazán kár, különösen azért, mert a magyarországi kurdok véleményét nem fejezheti ki egyetlen párt vagy mozgalom – a szóban forgó megszólalással árnyaltabbá tehettük volna a képet.
Mindazonáltal aligha kétséges, hogy a legfontosabb kérdésben egyetértenek az iraki ellenzékiek. Kurdok és törökök, szunniták és síiták, hasemiták és baloldaliak egyaránt vallják, hogy Szaddámnak mennie kell. Háborút azonban senki sem akar. Még bíznak a békés megoldásban, akárcsak Dzsuna Yilmaz, aki megszívlelendő tanulságként szögezte le:
– Higgye el, hogy a kurdok ismerik a háború természetét. Népünk hosszú időn át harcolt függetlenségéért, mi tudjuk, mekkora áldozatokkal és szenvedéssel jár egy fegyveres konfliktus. Éppen ezért aggaszt bennünket az események alakulása, jó lenne, ha a világ nagyhatalmai békés megoldást találnának az iraki válságra.
heroinozás
Halál lett a közös heroinozás vége a fővárosban
