Szaddám City, a síiták földje

Bár a bagdadi külváros a nevét viseli, Szaddám Huszein képét vagy szobrát nehéz felfedezni errefelé. Alapvetően a környezet is különbözik az iraki főváros más részeitől, ahol az elnök továbbra is „közkedvelt”. A Szaddám Citynek nevezett terület nyomornegyedbeli utcáin kevés tisztelettel illetik az ország urát – írja lapunknak küldött tudósításában a kanadai Esprit de Corps katonai szaklap főszerkesztője.

A Bagdad keleti részén elterpeszkedő külváros közel hárommillió iraki síita otthona. Eredetileg a Forradalom Városának hívták, még 1961-ben álmodta meg Abdul Karem Kászem iraki elnök. A kormány félmillió ember számára épített lakóházakat, Kászem így akart enyhíteni a dél-iraki síita munkanélküliek gondjain. Amikor Szaddám Huszein átvette a hatalmat, saját nevét adományozta a gettónak. A folyamatos háborúk és a tizenkét éve tartó gazdasági szankciók következtében Szaddám City lakosainak száma meghatszorozódott. Míg a bagdadi középosztályt „mindössze” gondok-bajok sújtják, az itt élő síita koldusnak egyetlen célja lehet: a túlélés.
*
Piszkos utcák, felhasználható anyagok után kutakodó, mezítlábas gyerekek, rothadó ételmaradékok, rablóbandák mindenfelé. Kecskenyájak guberálnak a bűzlő szeméthegyek között, időnként pottyantanak egyet, ezzel is hozzájárulnak Szaddám City köztisztaságának további romlásához. A bagdadi hatóságok mindezt megpróbálják elrejteni a külföldiek és a nemzetközi sajtó elől. Egy újságíró csak akkor látogathat erre a környékre, ha megkapta a különféle engedélyeket – beszerzésük két napig is eltart. Az idelátogatót kizárólag kísérővel engedik útjára, nyilvánvalóan a spontán interjúk megakadályozására. Most azonban, hogy az iraki titkosszolgálatot lefoglalja a közelgő háború, a külföldiek akár taxival is megközelíthetik Szaddám Cityt.
Jóllehet ellenőrzési pont vagy rendőrállomás nem jelzi a negyed határát, az elképesztő szegénység láttán nyilvánvaló, hogy megérkeztünk. Feltűnő, hogy az iraki biztonsági szolgálat, a rendőrség és a katonaság nincs jelen, pedig Bagdad más részein „spontán álldogáló” embereket látni minden közlekedési lámpánál, a kormányépületeket is fegyveres őrök vigyázzák. Szaddám Cityben két óra alatt mindöszsze egy ócska furgonnal érkező, kézifegyverzettel ellátott marcona őrjárat tűnik fel – úgy tűnik, nem érdeklődnek a küldöldi újságíró iránt, inkább a közeli zöldségpiac felé tekintgetnek. A helyiek másképp viselkednek. Amikor a taxink megáll egy pillanatra, üvöltöző, éneklő, fényképezkedni vágyó emberek vetik ránk magukat. A tömegben sok a fiatal, de az idősebbek is bekapcsolódnak az éneklésbe, vagy utat törnek maguknak, hogy közelről is szemrevételezzék az idegeneket. Spontán érzelmi megnyilvánulásuk nem politikai természetű. Sokadszor énekelt daluk sokkal kedvesebb a fülnek, mint a Bagdad központjában, a felvonulásokon unos-untalan skandált Amerika-ellenes „Nám, nám, Szaddám!” (Igen, igen, Szaddám!)
Ha a következő hetekben kitör a háború, Szaddám City nyomorgó lakóit stratégiai célokra is felhasználják majd. Miután köztudomású, hogy a síiták nem különösebben szívlelik Szaddámot és pártját, a Báászt, az Irakhoz fűződő viszonyuk a közelgő események egyik kulcskérdése lehet.
A harmincnyolc éves Nasszer Hadami Szaddám Huszein Köztársasági Gárdájában teljesít szolgálatot. Amint lefelé ballag az utcán, terepszínű egyenruhája és barna sapkája magára vonja az ődöngő gyerekek figyelmét. „Egységemben szunniták és síiták egyaránt vannak” – mondja Hadami. Arra a kérdésre, hogy harcolna-e Szaddám Huszeinért, diplomatikusan így felel: „Irakért harcolnék. Márpedig Irak ma Szaddám Huszeint jelenti.”
Az ENSZ „olajat élelmiszerért” programjának köszönhetően Szaddám Cityben bőséggel akadnak alapvető élelmiszerek. Ha azonban kitör a háború, az élelmiszer-ellátás bárminemű akadályoztatása tragédiához vezethet. „Bagdad más lakóival ellentétben ezeknek az embereknek nincsenek tartalékaik – mondja Valid nevű kísérőnk –, az Öböl-háború idején sok erőszakos cselekmény zajlott errefelé. Az emberek raboltak, hogy valamiképpen eltartsák a családjukat.”
Amikor a Sivatagi Vihar végigsöpört Irakon, a hadsereg főtisztje, Razzak Kuvaitban állomásozott egységével, majd családjával együtt Jordániába menekült. Bagdadba visszatérve döbbenten tapasztalta, hogy otthonát feldúlták a szomszédos Szaddám City lakói. Razzak ma már túl koros a tényleges szolgálatra, de a kormány jóvoltából valóságos fegyverarzenált tart otthonában. „A Báász párt tagjaként meg kell védenem környezetemet az amerikai támadóktól, de a javaimat is megoltalmazom a tolvaj síitáktól.”
Az elkerülhetetlennek látszó háború előestéjén Bagdadban sokan féltik ingóságaikat és személyes biztonságukat. Mohamed Hasszán éjszakai portás egy belvárosi szállodában. Miután háromgyermekes családapa, alig várja, hogy vízuma megérkezzen, családjával repülőre szállnak, és elhagyják Irakot. „A legjobban attól félek – panaszolja Hasszán –, hogy a zavargások polgárháborúba torkollnak. Az amerikaiaknak fogalmuk sincs arról, hogy a különböző pártok és csoportok mennyire gyűlölik egymást. Szaddám uralma alatt legalább biztonságban vagyunk.”