Az ízlés fogalmát a XVII. század közepén kezdték írók és filozófusok kidolgozni. Több nemzedéken keresztül izgatott vita folyt róla, majd a XIX. század elején lassan megszűnt az érdeklődés iránta.
De hát nem beszéltek-e az emberek mindig is arról, mi tetszik nekik, vagy mit találnak illendőnek? A társadalmi lét szigorú rendjének kellett megbomlania ahhoz, hogy olyan állításoknak, mint a „tetszik nekem” vagy az „illendőnek találom”, különös jelentőségük támadjon. Ezzel máris ott vagyunk az újonnan bevezetett fogalom egyik alapzatánál. A tekintéllyel szemben az individuális ítélet nagyobb súlyáról, végső soron a szabadságról van szó, amellyel az ember körülhatárolhatja azt, ami neki tetszik. S ez nem föltétlenül a hagyományból vagy más autoritásból következik, hanem személyes döntésről van szó, amely egyben a döntéshozót jellemzi.
Az ízlés közel áll az ízlelés érzékéhez. Vannak olyan érzékeink – a látás és a hallás –, amelyeknek hatalmas objektív tartománya van: szemléléssel, meghallgatással sok minden eldönthető közös megelégedésre. Ám az ízek skálájában – mint ahogy a szagokéban is, valamint a tapintás minőségében – nem könnyű megegyezni; ezek szubjektívebb benyomások. Az ízeknek azonban van nevük, s ez közös tapasztalatra, megegyezésre utal abban a tekintetben, hogy nagyjából mit nevezünk keserűnek és édesnek. Az ízlésben rejlő individualitással szemben az ízlésben rejlő közösség a születő új fogalom másik – az individualitásnál régebbi – alapja. Az érzékek szubjektivitásával szemben egy régi, sztoikus fogalom, a közös érzék újra nagyon fontos lesz. Ez is összefügg a társadalom változásaival. A születés már nem determinálja teljesen az életet, a társaság lassan megnyílik a harmadik rend válogatott legényei előtt. Az útlevelet a jó ízlés biztosítja. A hasonló ízlésű emberek felismerik egymást, az ízlés beléptet a közösségbe, és közösséget teremt.
Az ízlés fogalmának kettős alapja nem illeszkedik feszültségmentesen össze, s mindkettő önmagában is feszültségekkel terhes: míg az individuális ízlésfogalom belső veszedelme az önkényes tartalmakkal telített relativizmus, a normatív ízlésfogalomé a kiüresedés, a konvencionalizálódás. Ám éppen ezek a belső és sokszoros feszültségek teszik másfél évszázad írói és bölcselői számára korparanccsá, hogy hozzászóljanak az ízlés kérdéséhez. Ha az ízlés társaságban és társalgásban mutatkozik meg, ha életformává válik, akkor ez magával ragadja a filozofálás módját is. A magányos búvárkodás és az egyetemi előadás kulturális eszményét felváltja a társasági bölcselkedés és az ismeretlen közönséggel való párbeszéd. Amit mai szóval szakmai elmélyültségnek, akkori kifejezéssel pedantériának nevezhetünk, azt fölváltja az aktív életben eligazodó, a társaságban kicserélhető tudás ideálja. Az új filozófusok nem harcolnak skolasztikus tudósokkal az egyetemi katedrákért, hanem aforizmákat, dialógusokat írva mintegy stilizálják a társasági életet, valamint esszékkel, pamfletekkel, kritikákkal fordulnak a nagyközönség felé. Németország részleges kivételével nem is az egyetemeken keletkezik a bölcselet, hanem a francia szalonokban, az angol klubokban, a kávéházakban és az újságok lapjain.
Mi az, amit megítél az ízlés? Talán meglepő, hogy kezdetben korántsem a szépség vagy a művészet állt a középpontban. De ha meggondoljuk, hogy az ízlés fogalmának bevezetése életforma-változást sugallt, akkor belátható, hogy a cselekvő élet elméleteinek, az erkölcsfilozófiának és a politikai teóriának kell előtérbe nyomulniuk. Az eszmetörténeti hagyomány szerint a spanyol Balthasar Gracián filozófiai bestsellereiben jelenik meg először a jó ízlés mint sajátos ítélőképesség, melynek elsődleges feladata a társadalomban és a politikában való eligazodás. De hamarosan a francia moralisták, mindenekelőtt La Rochefoucauld hangsúlyozzák az ízlésítélet erkölcsi jelentőségét.
Valamivel később Bouhours abbé párbeszédében a két szereplő egy furcsa, fogalomellenes fogalomról beszélget, amelyet frivol módon „tudom is én, micsodának” neveznek el. Azt akarják ezzel mondani, hogy az érzéseket és szenvedélyeket, a tetszést vagy a nemtetszést, a rokon- és ellenszenvet nem lehet megmagyarázni. Vagyis le kellett bontani a klasszicista művészetelméletet, amely a művészi gyakorlatból szigorú szabályokat vont le, és azzal kecsegtetett, hogy a kibontakozó természettudomány módjára természeti tárgyként vizsgálja meg és rendeli az ész uralma alá a műalkotásokat. A szabályok szigorú alkalmazása nem hagyott a szubjektív tetszés ítéletének helyet. De mihelyt fölmerült az ízlés szempontja, az esztétikai vizsgálódásnak még a tárgya is megváltozott. Míg a klasszicista esztétika tárgya a műalkotás volt, az ízlésesztétika tárgya a befogadóra gyakorolt művészi hatás lett. S ez persze visszahatott a műre: az egyedi hatást inkább azok a művek váltották ki, amelyek maguk is egyediek, meglepők, kiszámíthatatlanok és sokfélék voltak, semmint a szabálykövetésben jeleskedők.
Viszonylag hamar megjelent a műalkotás és a befogadó mellett a harmadik lehetséges vizsgálati tárgy, az alkotó. Amikor esztétikáról beszélünk, hozzágondoljuk a művészetek függetlenségét minden művészeten kívüli kötelezettségtől. A mi történetünkben azonban még korántsem így áll a helyzet. Az ízlés csak hosszú folyamat eredményeképpen korlátozódott a természeti és művészeti szépségre. Egyelőre a becsületesség és a morális igazság jelenti a szépet. Az esztétika feladata, hogy az igazat a szépség formájában tapasztaljuk meg, és a jó ízlés, amellyel érezzük és megítéljük a szépséget, az életforma reformját jelenti. De vajon hogyan lehet jó ízlésre szert tenni? Ha az ízlést megismerésmódnak tekintjük, akkor elesik az a lehetőség, hogy velünk születettnek gondoljuk – s valóban az egész korszak erős reménye volt, hogy az ízlés elsajátítható.
Mi lenne az igazi ízlés? Erre nemigen akad jobb válasz, mint az, hogy megegyezés azok véleményével, akiknek van ízlésük. De fölmerül az aggály, hogy nem körben forgó érvelés-e ez, hiszen a jó ízlésű embernek tudnia kell, mi a szép, de ez csak akkor igazolódik, ha valóban szép az, amiről azt állította, hogy szép. Ez a kérdés visszavezethető az ízlés fogalmába eleve belekódolt feszültségre: egyrészt az ízlés individuális, másrészt az ízlés közös érzék. A válasz, amely csak ideiglenesen oldja meg a dilemmát, inkább tapasztalati. David Hume például két dologra hívja fel a figyelmet: a hagyomány és a kritika jelentőségére az ízlés biztos alapjainak megteremtésében. Igaz ugyan, hogy egy-egy korszakban az ízlés szétszóródik, mindenki mást lát szépnek, de a múlt szépségeire ez már nem áll, sőt abban meglepő egyetértés mutatkozik. A hagyomány kirostálja a hamis vélekedéseket. A jó kritikus pedig tanul ebből, és fölszerelkezik öt elengedhetetlen minőséggel: a finomsággal, a gyakorlottsággal, az összehasonlítás képességével, az előítélet-mentességgel és a belátással. A XVIII. századot, amelyet a filozófia századának neveznek, ugyanannyi joggal nevezhetnénk a kritika századának is.
A francia nagy Enciklopédiában az ízlésről szóló cikkeket nem kisebb filozófusok írták, mint Voltaire, Montesquieu és d’Alembert. Ez utóbbi definíciója szerint az ízlés az a képesség, amely megkülönbözteti a műalkotásokban azt, aminek tetszést kell kiváltania az érzékeny lélekben, s ami visszatetsző neki. Itt tehát már valóban csak a művészeti ízlésről van szó, amelyet a példa és a kritika palléroz. Az ízlés filozófiája a művészi ízlés kritikájává válik. Rá kell mutatni – mint Montesquieu teszi – a gótikus építészet rossz és az antik építészet jó ízlésére. S itt bukkan fel az az alapvető korlát, amelyet az ízlés filozófusai és kritikusai nem tudnak lebontani, az ugyanis, hogy csak egyetlen jó ízlést tudnak elképzelni. Hiába van meg mindenkinek a maga ízlése, közösséget csak egyetlen ízlés alkothat, s ennek alternatívája nem a másik, hanem a rossz ízlés, vagy még inkább az ízlés hiánya. Az ízléspluralizmus még az idők méhében rejtőzik. Ez azért is érdekes, mert ebben a korszakban kezd kifejlődni nemcsak a történelmi ízlések, hanem a nemzeti ízlések megkülönböztetésének érzéke is. A befogadó oldalán az ízlés önmagában is szintézis az egyedi és az általános között, amennyiben szubjektív ugyan, de nem önkényesen egyedi, mert egyfajta közös érzéket jelent, és így összeköttetésbe kerül a társadalom kulturálódásával, a civilizáció folyamatosságával, végső soron az emberiség eszméjével. S mivel a szép az erkölcsiség szimbóluma, az ízlés erkölcsi eszméket ítél meg. Az esztétika erkölcsi távlata még egyszer, utoljára Schillernél jelenik meg teljes erejében. Az ízlés civilizál, megóvja az embert a nyers érzékiségtől, az elvadulástól, mérséklő hatása van.
Ezzel vesz búcsút az ízlés fogalma a filozófiától. Azért nem születnek ízléselméletek, mert a fogalom alapjai kiszabadultak közös abroncsukból. A közösséget teremtő ízlés társadalmi magatartásformákat közvetített, és normatív kényszeréért immár nem kárpótolt életformát megalapozó világnézettel – ehelyett konvenciók rendszerévé vált. Az individuális ízlés pedig robbanásszerűen megsokszorozódott, és vele az őt kielégíteni kívánó művek is. Ízlésviták persze korábban is voltak. Ezek azonban mind hangsúlyosan marcona vetélkedések voltak: mindenki úgy érezte, hogy a rossz ízlés ellen harcol. Ez volt az oka, hogy az ízlésfogalom filozófiai történetéből kimaradt a történelmi ízlések változékonyságának problémája, nem beszélve az alternatív ízlésvilágok lehetőségéről. A XIX. század elejétől ez megváltozott. A historizmus és a stíluspluralizmus megtette a magáét: fokozatosan kiszorította az uralkodó univerzális ízlést.
Íme egy példa erre az ízlésváltozásra! A híres belvederei Apollón körülbelül ötszáz éve ismeretes, s azóta mindig nagy becsben állt. De soha akkorában, mint a XVIII. században, amikor a korszak legnagyobb művészettörténeti tekintélye, J. J. Winckelmann azt írta róla: „a művészet legmagasabb eszménye az ókor valamennyi műve között, melyet a pusztulás meghagyott”. Kultuszában persze a klasszicizmus játszotta a főszerepet, de más gondolati sémákkal is meg lehetett közelíteni. Szép történet, hogy 1760-ban egy fiatal amerikai festő, Benjamin West látogatta meg, és döbbenten fedezte fel, hogy pontosan olyan, mint egy fiatal mohikán harcos. Másokat Ádámra emlékeztetett – a bűnbeesés előtt. A napóleoni Franciaország számos más műkinccsel együtt elrabolta, s 1800-ban külön a tiszteletére létesített teremben állították ki. 1815-ben a bécsi egyezmény értelmében vissza kellett adni a pápai államnak. Ezenközben azonban megváltozott a világ. Hegel az 1820-as években már ezt írta: „… azóta, hogy megismerkedtünk mélyebb kifejezésű, elevenebben és alaposabban kidolgozott formájú műalkotásokkal, e művek értéke valamivel lejjebb szállt… Sőt egy angol utazó a belvederei Apollónt éppenséggel színpadias piperkőcnek nevezi…” 1828-ban Stendhalnak is súlyos csalódást okozott.
Mi történhetett? Az nem elegendő magyarázat, hogy a századfordulón minden kétséget kizáróan bebizonyították: nem eredeti görög műről van szó – mint Winckelmann gondolta –, hanem jóval későbbi római másolatról. (Flaxmant még, aki részese volt e felismerésnek, ez nem gátolta abban, hogy a szobor eszményi szépségét dicsőítse.) Nyomósabb ok, hogy a megváltozott görögségképhez megtalálták a görög műveket. A húszas évek folyamán a világ megismerte az athéni Parthenon szobrait, amelyet Lord Elgin vitt Londonba. Antonio Canovát, a híres szobrászt kérték fel restaurálásukra, s azzal, hogy nemet mondott, az ízlés világtörténelmében rendkívüli horderejű döntést hozott. A XVIII. században rettegtek a töredéktől, és majdnem mindent restauráltak, ettől kezdve azonban a töredékeknek valóságos kultusza támadt.
A belvederei Apollón megmaradt a világ egyik leghíresebb szobrának, amelyet nem lehet „először” látni, mert már jól ismerjük, amikor a vatikáni múzeum udvarában megállunk előtte, de nem áll egy ízlésvilág középpontjában, mint a XVIII. században.
A fenti szöveg az április 22-én elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata.
Az előadás megtekinthető április 26-án (szombaton) a Duna Televízióban 13.10-től, április 27-én (vasárnap) 13.10-től az MTV-n, valamint 22.20-tól az M 2-n.
A Mindentudás Egyetemének következő előadása április 28-án 19.30-kor kezdődik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületének B28-as előadójában (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2/B).
Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a
www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
