Bús düledék

Huszt városába és várába Kölcsey verse hívott, küldött. Látni a várromot, megállni bús düledékein, figyelni a csendet, hallgatni a szót: „régi kor árnya felé visszamerengeni mit ér?” A verset 1831 utolsó napjaiban írta Kölcsey, tevékeny közéleti munkás napjai szünetében, Szatmárcsekén. (Az élmény egyébként hat évvel korábbi: a költő 1825 májusában kereste fel a várat, amelynek közvetlen élményét a Régi várban című epigrammájában rögzítette.)
Huszt Máramaros kapujában fekszik. Ahol a Tisza a keskeny máramarosi medencéből kiér az ugocsai síkságra, s a Nagyág vizét felveszi, ott áll Huszt városa. „Visk valószínűleg régibb – írja Bélay Vilmos –, de kedvező földrajzi fekvése következtében Huszt lett a máramarosi királyi uradalom központja, itt épült a vár, amelynek a vármegye kialakulásában döntő szerep jutott. Még akkor is Huszté maradt az uradalom vezetése s az első város rangja, amikor a megye szívében lévő Sziget már nagyságban is túlszárnyalja, s a megyei élet központjává lesz. Huszt lakói a középkorban magyarok és szászok. Az utóbbiak sorsa itt is – mint a másik négy koronavárosban – már a középkor végén bekövetkezett asszimiláció. A XVII. század óta tekintélyes számban élnek rutének is Huszton, 1600 előtt azonban semmi nyomuk. A vár, Erdély egyik kulcsa, fontos politikai tényező, sok hányattatást okozott a város lakóinak.”
Az erődítményt a XIV. század közepén a Drágfyak Zsigmond királytól kapták adományul, de az a XV. század végén újra a korona birtokába került. A Wesselényi-féle összeesküvés idején I. Rákóczi Ferenc hadainak egy része itt talált menedéket Johann Spork, a tízezer főnyi császári katonaság generálisa elől. 1703-ban II. Rákóczi Ferenc híve, Ilosvay Imre a várba lopódzván a fizetetlen német őrséget Rákóczi pártjára állította, ezt követően Huszt lett a felvidéki mozgalom központja. 1711 áprilisában ide hívta végső tanácskozásra a szövetséges karokat és rendeket Rákóczi. Megköttetett a szatmári béke, amelyben Pálffy János gróf a többi vár között Husztnak átadását is feltételként szabta. A várat 1723-ban három villámcsapás érte, s ekkor kezdődött el lassú pusztulása.