Én nem tudom...

Én nem tudom, illő-e véleményt mondanom Friderikusz Sándorról, most, hogy a Friderikusz – A szólás szabadsága című, hetenként jelentkező műsorában a televíziós közszolgálat vezéregyénisége lett. Azért kérdezem, hogy illő-e, mert én eleve kétkedéssel tekintek a hozzá hasonló egyéniségekre, s úgyszólván minden idegen tőlem, ami „friderikuszi”.
Szerencsére ez nem jelenti azt, hogy előítélettel szemlélem tüneményes pályafutását, sőt azt sem, hogy köz- és kereskedelmi szereplése minden esetben ellenérzést váltott volna ki belőlem. Lekicsinylésről pedig egyáltalán nincs szó; tisztában vagyok azzal, hogy ő a magyar televíziózás egyik legeredetibb és legtehetségesebb személyisége, s eredetiségéből az sem von le sokat, hogy egy típust testesít meg felsőfokon. Azt mondhatom hát, hogy produkcióinak hetven százaléka idegenkedéssel tölt el, sőt ha huzamosan nézem, idegesít, harminc százaléka pedig tulajdonképpen – tudatom mélyén egy csöpp viszolygással – kedvemre van. Bízvást állíthatom azonban, hogy „közszolgálati” és intellektuális értelemben nem kaptam tőle semmit, nem gazdagított és szegényített, mivel mindig is óvatosan és kellő mértékkel néztem.
Mentségemre mondom, van néhány tévés személyiség, akit kedvelek, és bizonyos értelemben szinte közel érzek magamhoz; például Betlen Jánost és – bármily furcsán hangzik is a jobboldali olvasónak – Baló Györgyöt. Ezt az érzést, ha róluk lenne szó, megmagyarázni is tudnám: nincs bennük tolakvás, viszont van bennük érdeklődés és érzékenység is, ami nem puszta hatásvadászat. Természetesen lehet, hogy tévedek, és Friderikusz exhibicionizmusa mögött is rejtőzik valami, amit léleknek vagy lelkiismeretnek nevezhetünk, hiszen nemegyszer választott olyan témát az elmúlt időkben, amely szívünk „húrjain visszhangzand”.
Most, hogy a közszolgálat egyik prominense lett, leszorítva a jó öreg A Hét című műsort a porondról, kíváncsiság támad bennem. Mondhatni, kötelességemnek éreztem – egyre jobban elhatalmasodó unalmam ellenére – végignézni futballmeccs-hosszúságú műsorát, már csak azért is, hogy megtudjam, „hát a mi Sándorunk most mit csinál”.
Az első pillanatban szembetűnt, hogy nagyot akar; díszletet és vérbő technikát – s nagy arcot önmagának. Erre a nagy arcra az volt írva: nincs az a politikus, művész vagy tudós, aki ne enne boldogan a tenyeremből. Ez persze valóban így igaz, s nemcsak a szocialistákra és a szabad demokratákra vonatkozik. Fridi figyelme kitüntető.
Nos, a továbbiakban nem kertelek: rég láttam ilyen unalmas műsort, bár Medgyessy Péter a legjobb modorát hozta, az író-kultuszminiszter pedig a legjobb öltönyét, Friderikusz a legkiemelkedőbb ajakbiggyesztéseit. Mint riporter nemegyszer személyes húrokat pengetett, az eleganciát (az athéni helyszíni tudósításban) lezserséggel váltogatta: kedves volt, előzékeny, bensőséges és nyájas (nyálasnak nem nevezném). Csak Orbán Viktornak tartott be emitt-amott leheletfinomnak álcázott alattomossággal. Medgyessy előtt viszont bársonyszőnyegként terült. Tehetségét bizonyítja, hogy formán felüli verbális teljesítményre sarkallta az egyébként is szemlátomást virágkorát élő miniszterelnököt.
Aztán jött a paksi szivárgásos ügy, amelynek – hatásos belépőkkel tarkított – tárgyalása során Friderikusz bizonyos tájékozatlanságról, sőt felkészületlenségről tett tanúbizonyságot. Ellentétet vélt felfedezni az egyes felek nyilatkozatai között ott, ahol nem volt ellentét, könnyedkedése értetlenséget takart, bár törekvése nyilvánvalóan helyes volt: megnyugtatni a közvéleményt. Ám éppenséggel most ez esetben nem erről volt szó a sajtóban, sokkal inkább a szólás szabadságáról, a tájékoztatás nyitottságáról. Kína hallgatagságával kapcsolatban sem az a kérdés, hogy a SARS milyen mértékben veszélyes, hanem arról a mélykommunista kommunikációs stratégiáról, hogy szívesebben mondunk kettes fokozatot egy üzemzavarra, mint hármast.
Hogy a jövőben is ilyen elkendőző metódust választ-e Friderikusz a közszolgálatban, én nem tudom…