Szokatlan dologra lettek figyelmesek az atomerőmű biztonsági őrei 2002 szeptemberének egyik hétvégéjén. Ezúttal nem műszaki hiba miatt bolydult fel az erőmű: Kocsis István, a frissen kinevezett vezérigazgató próbált meg bejutni az épületbe – fegyveresen.
Ahogyan azt lapunknak több, egymástól független és megbízható forrásból megerősítették, azon a reggelen a vezérigazgató egy éjszakába nyúló vadászházi találkozó után érkezett munkahelyére. Az erőmű illetékesei akkor cáfolták az esemény hírét, és érdeklődésünkre annyit közöltek: nem történt ilyen incidens.
Az eset szemtanúi, akik nevük elhallgatását kérték, a hivatalos verziótól eltérően emlékeznek: Kocsis István a mulatozás végeztével kívánt betérni az erőmű területén található irodájába – vadászpuskájával felszerelkezve. Az indulatos emberrel az éjjeli őrszolgálatot teljesítő Atomix Kft. embereinek kellett megértetniük: fegyverrel, kevéssé beszámítható állapotban még a vezérigazgató sem léphet be a nemzetbiztonsági szempontból kényes objektumba. Úgy tudjuk, az ügyben akkor hírzárlatot rendeltek el, egyben kirúgással fenyegették meg azokat a munkatársakat, akik beszélnek a történtekről.
Nem is szivárgott ki semmi az ügyről a szigorúan őrzött objektumból…
Bár az Atomix Kft. munkatársai szeptemberben ottjártunkkor megerősítették az incidens tényét, leszögezték: az ügyről nem nyilatkozhatnak, a kft. helyszínen tartózkodó vezetője pedig Kováts Balázs szóvivőhöz irányította lapunk munkatársait, aki kategorikusan cáfolta az esetet.
Az ország egyik legelőkelőbb vadásztársaságát működtető, Tamásiban tevékenykedő gyulaji erdőgazdaság igazgatóságán azt a választ kaptuk, hogy az ominózus hétvégén „üzleti ebéd céljára” bérbe vették újbíródi vadászházukat. Az eseményen Kocsis István is részt vett.
Forrásaink szerint biztonsági kockázatot jelenthet az a fegyverszekrény is, amelyet az erőmű F1-es bejáratánál szereltek fel a közelmúltban, s amelyben a vezérigazgató magánhasználatú fegyvereit tárolják. Kováts Balázs szóvivő erről úgy nyilatkozott: ha lenne is ilyen szekrény, az szerinte nem jelentene szabálytalanságot.
Az elmúlt napok fejleményei után mindenesetre beszédes hír, hogy pár hónappal a kínos incidens után Kocsis István most, amikor a paksi atomerőmű történetének legsúlyosabb üzemzavarát felfedezték, nem sietett ennyire az általa vezetett intézménybe. Éppen kedvenc sportját űzte: vadászott. A vadászatot akkor sem szakította meg, amikor a rendkívüli üzemzavar tényéről értesült.
Noha nevetséges lenne azt állítani, hogy az igazgató viselt dolgai és a mostani üzemzavar között közvetlen összefüggés van, önként adódik a kérdés, hogy egy olyan veszélyes üzemben, ahol kulcsfontosságú az „emberi tényező”, jó választás volt-e Kocsist a vezérigazgatói székbe emelni.
A figyelmesebb újságolvasók már évekkel ezelőtt megjegyezhették Kocsis István nevét: noha csupán tavaly szeptember óta a paksi atomerőmű vezérigazgatója, az állami privatizációs vállalatoknál betöltött pozíciói okán az utóbbi tíz évben több jelentős esemény fontos szereplője volt.
A Budapesti Műszaki Egyetem gépészmérnöki karán 1976-ban diplomát szerzett szakembernek korábban is volt már kapcsolata az atomerőművel. Tízéves műszaki egyetemi oktatói munka mellett a Vegyterv vezető tervezője is volt; ebben a beosztásában vett részt egy éven át a paksi atomerőmű szekunder körének tervezésében, sőt a kivitelezés helyszíni művezetésén is dolgozott.
Kocsis a rendszerváltás után érkezett meg karrierjének látványosabb állomásaira. 1991-ben még a Fegyver- és Gázkészülékgyár Célgépgyárának főmérnöke volt, egy évvel később bukkant fel a közigazgatásban: az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium főosztályvezetője lett, majd az iparért felelős helyettes államtitkárként dolgozott. Pályájának valóban felívelő szakasza azonban a KDNP-s ipari miniszter, Latorcai János közeli munkatársaként kezdődött: tizenhárom ipari nagyvállalat konszolidációjának irányítójaként szerzett érdemeit az állami vagyonkezelő szervezetek vezetői posztjaival hálálták meg. Kocsis István 1993-tól öt éven át az Állami Vagyonkezelő Rt., később az ÁPV Rt. vezérigazgató-helyetteseként, illetve vezérigazgatójaként az állami vagyonkezelés és a privatizáció meghatározó figurájává vált. Fontos szerepet játszott a Dunaferr elhíresült sikerdíjas vagyonkezelési szerződésének botrányában és a szintén nagy vitákat kavaró villamosenergia-ágazat privatizációjában is.
Az őt érintő első igazi botrányt mégsem az általa gründolt Dunaferr vagyonkezelői szerződése, nem is a – sokak által kótyavetyélő privatizációnak minősített – villamosenergia-szektor magánosításában játszott szerepe váltotta ki, hanem az, hogy 1998-ban Németországban éppen annál az RWE Energie AG-nél talált magának főosztály-vezetői állást, amely cég Magyarországon „bevásárolt” két áramszolgáltató vállalatot, és megszerezte magának a Mátrai Erőművet. A sajtóban ez a külhoni munkavállalás akkor úgy jelent meg, hogy Kocsis István nyelvtanulás céljából utazott külföldre, és ehhez ráadásul engedélyt is kapott a volt privatizációs minisztertől, Csiha Judittól.
A szaksajtó már akkor is valamivel szigorúbban értékelte Kocsis szerepét az energiaágazat privatizációjában. Sokak szerint a magyar mérnöktársadalomra szégyent hozva vállalta az egyik főszerepet a nemzet stratégiai érdekeit figyelmen kívül hagyó, mélyen áron aluli erőmű-magánosítási hullámban, amelynek célja csupán annyi volt, hogy a Bokros-csomag mellé előteremtse a költségvetés „rendbetételéhez” szükséges pár százmilliárd forintot.
Az energetikai privatizációnak a büdzsé számára kárt okozó voltát egyesek éppen amiatt látják bizonyítottnak, hogy a főprivatizátor Kocsis István az ügylet lebonyolítása után zsíros állást kapott a már említett egyik újdonsült erőmű-tulajdonosnál: Kocsis – a németföldi nyelvi kiképzés után – 2000-től az RWE Energie csoporthoz tartozó ÉMÁSZ Rt. általános igazgatója, majd 2001-től az RWE-EnBW Magyarország Kft. igazgatójaként dolgozott.
A kormányváltás után kirobbant Dunaferr-ügy parlamenti vizsgálata és a folyamatban lévő Tocsik-per anyagának nyilvánosságra kerülése során derült fény egy igen érdekes összefüggésre, amely ismét Kocsis Istvánra irányította a figyelmet.
Mint ismert, a Tocsik-ügy szálai éppen a – Kocsis szívéhez oly közel álló – Dunaferr Rt. vagyonából a szocialista irányítású Dunaújvárost megillető belterületi föld címén járó vagyonjuss precedens ítéletéhez nyúlnak vissza. A Tocsik-botrány 1996 őszén érte el csúcspontját: az ÁPV Rt. vezetése ekkor merült alá a Tocsik-botrány által kavart hullámokban. A botrány miatt lefejezték az ÁPV Rt. egész vezetését, és ekkor lépett színre – a Tocsik Mártának egyébként vezérigazgató-helyettesként szóbeli megbízási szerződést adó, ám az ügyből mind a mai napig érthetetlen módon kihagyott – Kocsis István. A kiszivárgott hírek szerint az addig szürke eminenciásként működő Kocsis vezérigazgatói minőségben az igazgatóság menesztése előtti napon írta alá a visszadátumozott vagyonkezelési megállapodást a Dunaferr Rt. menedzsmentjét tömörítő Acél XXI. Kft.-vel – úgyanúgy sikerdíjas konstrukciót alkalmazva, mint Tocsik Márta esetében.
Csakhogy a Dunaferr-szerződést az ÁPV Rt. felügyelőbizottsága kezdettől fogva kifogásolta, és ezt a kritikát később az Állami Számvevőszék is megerősítette. Mert amikor az ÁPV-sek túl voltak a „sikeres” energiaprivatizáción, ezen felbuzdulva előbb a Dunaferr privatizációjának szükségességét hangoztatták. A félresikerült privatizáció akkori felelősei – Kocsissal az élen – azonban, meglepetésre, a Dunaferr esetében később magánosítás helyett vagyonkezelői pályázatot „hirdettek meg”. Csakhogy a pályázatról senki nem tudott – a későbbi győztesen kívül.
A befutó, mint említettük, az Acél XXI. Kft. lett, amelyet a Dunaferr 21 vezetője alapított százmilliós alaptőkével, és amelynek a bírósági bejegyzése akkor még csak folyamatban volt. A sikeres pályázathoz szükséges bankgaranciát – milyen véletlen! – éppen a Princz Gábor vezette Postabank szállította. Kocsis később az ügylet rejtelmeit kutató parlamenti vizsgálóbizottság előtt azt mondta, hogy azért kötöttek vagyonkezelői szerződést, mert a privatizáció ez esetben nem lett volna kifizetődő.
A Kocsis István által aláírt sikerdíjas vagyonkezelői szerződés szerint a Dunaferr akkori – szocialistákhoz igencsak közel álló – menedzsmentje a vagyonkezelés jutalmául a saját tőke egy százalékában meghatározott fix díjazásban részesült, s ezt egészítette ki az öt évre tervezett, nyolcmilliárd forintra becsült, saját tőkenövekmény alapján számolt nyolcszázalékos sikerdíj. A vagyonkezelőnek ezenfelül jogában állt a Dunaferr vagyonának bármely elemét privatizálni – sőt ha ezt tette, akkor a befolyó vételárból további két százalékot vághatott zsebre az Acél XXI. Kft.
Kocsis István a szerződést úgy írta alá, hogy nem zavartatta magát az ÁPV Rt. jogi igazgatósága által több pontban megfogalmazott kifogásoktól. Nem zavarta az sem, hogy az Acél XXI. Kft. cégjogilag még be sem volt jegyezve, az meg különösen nem, hogy a Dunaferr vagyonkezelője – a vezérigazgató kivételével – maga állapítja meg még a saját javadalmazását is, színházi páholyban ülő nézővé degradálva az állami vállalat igazgatóságát.
A tavalyi kormányváltás után – az RWE Energie-nél kibekkelt néhány évet követően – szeptemberben aztán a paksi atomerőmű élére került Kocsis István. (Emellett tagja az OTP Bank Rt. és a Magyar Villamos Művek Rt. igazgatóságának is.)
A paksi erőmű vezetői széke kétségkívül bizalmi állás. Ám hogy politikai értelemben is az legyen, az talán nem szükségszerű. Akik valamennyire is ismerik az erőművet működtető cégeket, könnyen átlátják: nemcsak a vezérigazgatói poszton, hanem az egész vezetésben kórosan előtérbe kerültek a politikai szempontok – a szakmai munka rovására. (Nem kétséges, hogy az erőművet – üzemi szinten – hozzáértő szakemberek irányítják, mint ahogy az sem, hogy az ország legfelkészültebb szakértői dolgoznak most az erőműben felmerült gondok megoldásán. Elvárható lenne, hogy egy ilyen létesítmény legfelső vezetőivel szemben is ugyanolyan szigorú szakmai és morális követelményeket állítsanak fel, mint azokkal szemben, akik az erőmű mindennapi biztonságos működését felügyelik.)
Helyet kapott a Paksi Atomerőmű Rt. legfelső döntéshozó grémiumában Faller Dezső paksi szocialista önkormányzati képviselő, a szocialisták helyi elnöke s az MSZMP utolsó paksi titkára is, aki civilben autókereskedőként kereste a kenyerét. Igazgatótársa Jobban Zoltán, aki jelenleg az SZDSZ megyei elnöke, és információink szerint több, ittas állapotban elkövetett szabálysértés ügyében folyik ellene eljárás, egyebek mellett engedély nélküli fegyverhasználat miatt is. (Korábban arról az esetről is beszámolt a megyei sajtó, amikor Jobban felindulásában az ablakon lógatta ki korábbi feleségét. A szerkesztőségünk birtokába került dokumentumok más szempontból is kérdőjelessé teszik Jobban alkalmasságát az atomerőműbeli tisztség betöltésére.)
Erősen kétséges az is, hogy az egykor Medgyessy Péter MSZP-s kormányfőjelölt által vezetett Magyar Paribas Rt. megdolgozott-e azért a kilenc és fél millió forintért, amelyet 1991–92-ben vett fel a Paksi Atomerőmű Rt.-től. A mai értéken (a dollár árfolyamát alapul véve) több mint harmincmillió forintot szakértői tanácsadásért kapta a francia vállalkozás. A szerződést Medgyessy mint a megbízott cég elnök-vezérigazgatója személyesen írta alá. Az atomerőmű részéről Pónya József akkori vezérigazgató látta el kézjegyével, aki a rendszerváltozás előtt a szocialista miniszterelnök-jelölt tagtársa volt az MSZMP Központi Bizottságában. Az atomerőmű felügyelőbizottsága azonban később semmiféle nyomát nem találta a szakértésnek. A grémium leszögezte, hogy „nem kizárhatóan kár érte az atomerőművet”. Menesztése után Pónya József azzal védekezett, hogy Medgyessyék szóban adtak tanácsokat.
A szocialistákhoz köthető vállalkozói kör a tanácsadói együttműködés után sem távolodott el Pakstól. Az 1998-as választási kampány előestéjén ugyanis egy később nyolcvanmillió forintos kifizetéssel járó szerződést kötött az atomerőművel az MSZP közeli Altus-birodalom egyik tagja. Ezt a megállapodást Szabó József, az MSZP paksi képviselőjelöltje és megyei listavezetője írta alá, aki 1994-től 1998 végéig állt az atomerőmű élén. Dokumentumok szerint az Altus cég nem végzett értékelhető tevékenységet az erőműnek, s a megbízásában azt sem rögzítették, hogy pontosan mit is kellene csinálnia. Az Altus cégcsoportban vezetői tisztséget töltött be Apró Piroska, Horn Gyula korábbi kabinetvezetője és Apró lánya, Dobrev Klára, aki a tavalyi választási kampányban Medgyessy Péter kabinetfőnöke volt. Köztudott, hogy az Altus-birodalmat Gyurcsány Ferenc, a kormányfő jelenlegi stratégiai főtanácsadója keltette életre, aki a cégcsoport menedzsmentjében is feltűnt.
Visszaélések sorozata árán nyert el egy 4,9 milliárd forintos megbízást az Alstom nevű francia multinacionális vállalkozás 1996-ban a paksi atomerőműtől. Az erőmű hűtőkondenzátorainak cseréje egészen 2001-ig húzódott, és végül 2,7 milliárd forinttal került többe az eredeti ajánlatnál. A Magyar Villamos Művek Rt. akkori vezérigazgatója szűk körben botránynak nevezte a történteket. Az esetet mégis elsimították. Információink szerint a francia lobbi térnyerése mögött a korábban Medgyessy Péter nevével fémjelzett érdekcsoport állt, amely nemzetközi szinten üzleti partnere a tendergyőztes Alstomnak.
Megtudtuk azt is, hogy az egész kondenzátorfelújítást korábban nem tartották szükségesnek a szakemberek. Annak megvalósulását a Horn-adminisztráció által kinevezett Szabó József vezérigazgató, az MSZP mostani országgyűlési képviselője „hajtotta ki”. Szabó a regnálása alatt személyes tanácsadóként foglalkoztatta Pónya Józsefet, az atomerőmű „atyját”. A beruházásban pedig alvállalkozóként vett részt az a Neutron Kft., amely mögött Pónya áll.
Az április 10-én bekövetkezett súlyos üzemzavar ráirányította a figyelmet az erőműre. Ugyanakkor a szerdán Pakson megtartott közmeghallgatáson tízen sem voltak kíváncsiak az erőmű vezetésének válaszaira. Ez az érdektelenség akár szimbólum is lehete: annak a közönynek a jelképe, amely ez idáig a Pakson történt visszásságokat kísérte. A veszélyes üzemzavar talán egyetlen hasznos következményeképp érdemes lenne elgondolkodni azon, milyen mértékig van helye a napi politikának egy ilyen veszélyes üzem irányításában.
Írták: Haraszti Gyula, Huth Gergely, Torkos Matild és Villányi Károly
