Lynch őrvezető megmentése

A háborúk sohasem lehettek meg hősök nélkül. Különösen igaz ez napjaink Amerikájára, amelynek ma már Hollywood szállítja új mítoszait. A tizenkilenc esztendős őrvezető, Jessica Lynch minden tulajdonsággal rendelkezik ahhoz, hogy hőssé váljon. A médiavilág ismeretében abban sem kételkedhetünk, hogy a katonalány alig kéthetes fogságának történetével rövidesen a mozivásznon is találkozunk. Hiszen Jessicát még a németországi Landstuhl amerikai katonai kórházában kezelték, amikor édesapját már elárasztották ajánlataikkal a hollywoodi producerek.
Pedig Jessica Lynch története – tekintettel fogságba esésének körülményeire – inkább a kínos esetek, a szabályt erősítő kivételek közé tartozik: az 507. műszaki zászlóalj katonái – mint azt a később kiszabadítottak elmesélték – egyszerűen eltévedtek, s így estek rövid ellenállás után iraki fogságba. Ezután a nasziríjai kórház egyik orvosa értesítette az amerikaiakat, hogy az egyik sebesült foglyot az intézménybe szállították.
Április elején úgy tűnt, hogy a sivatagi villámháború elakadt a homokviharokban, egyes elemzők már hónapokig elhúzódó harcokról, alapjaiban elhibázott támadó stratégiáról beszéltek. Ezért a rövid időre kommunikációs védekezésbe szorult washingtoni kormányzatnak kapóra jöhetett a lehetőség, és megszervezte a mentőakciót. A Pentagon – az amerikai állampolgárokért érzett felelősségen túl – helyesen mérte fel a csinos katonalány kiszabadításának hírértékét s a képekkel együtt járó hazafias érzelmi hullám politikai hasznát. A kiszabadítás összes körülménye máig nem tisztázott. Az amerikai mentőegység vezetője heves tűzharcról számolt be, míg az nasziríjai orvos Lynch kiszabadítását az iraki egységek elvonulása utánra tette, s azt állította, nem kellett számolni jelentős katonai ellenállással.
Lynch őrvezető kiszabadítása kapcsán többen párhuzamot vontak a Spielberg által megfilmesített Ryan közlegény történetével. Kétségtelen, a két sztori annyiban azonos, hogy egy ilyen fogolyszabadítási művelet sikeressége esetén számottevő erkölcsi győzelmet is jelent az akcióra vállalkozó hadvezetés számára, nem beszélve a katonákra gyakorolt lélektani hatásról: annak képzetét erősíti, hogy a parancsnokok nem hagyják cserben a bakákat. Ilyen szempontból tehát a fogolyszabadítás nemcsak politikai és morális, hanem katonai értelemben is indokolható. A két fogolyszabadítás mögött meghúzódó fő indítékok azonban eltérőek. Lynch őrvezető megmentése pusztán egy kínálkozó alkalom kihasználását jelentette, míg a Spielberg-film egy, a legtöbb európai és az Egyesült Államok hadseregében is széles körben elterjedt elv szélsőséges körülmények közötti alkalmazását mutatta be. Az említett országokban ugyanis erős volt a kormányok részéről az a törekvés, hogy megakadályozzák egy-egy család férfiágon történő kihalását a háború miatt. Így a harmadik fiút már vagy nem vonultatták be, vagy nem harcoló alakulatokhoz – ellátó-, műszaki század stb. – osztották be, ahol az illető igen jó túlélési esélyekkel rendelkezett (Spielberg filmjében hasonló indítékok alapján indul akció a fogságba esett fiú megmentéséért). A német véderő is ismerte ezt az eljárást – állami szinten is kiemelt feladat volt a demográfiai hullámvölgyek kiegyenlítése –, ott azonban a keleti front veszteségei okán 1944 nyarától már eltekintettek az alkalmazásától.
Ez alól a szabály alól kezdettől fogva a kommunista hadseregek képeztek kivételt, ahol az „emberanyagban” keletkezett veszteségeket mindig másodlagosként kezelték a haditechnikában bekövetkezettekhez képest. Jellemző e szemléletre Zsukov marsall 1945-ös hencegése, aki kijelentette: a szovjet csapatok úgy kelnek át egy aknamezőn, mintha az ott sem lenne. Döntően e hadvezetési szemléletnek köszönhetőek a szovjet csapatok borzalmas második világháborús veszteségei.
Az Egyesült Államok a vietnami háborúban rendszeresítette a fogságba esett katonáinak, elsődlegesen pilótáinak kimentésére kiképzett egységeket. (Ezek az akciók éppen sikerességük érdekében – ellentétben a médiaeseménnyé stilizált Lynch-mentéssel – általában a legszigorúbb titoktartás közepette zajlottak le az 1991-es öbölháborúban éppen úgy, mint a Jugoszlávia elleni légi háború idején, 1999-ben.) A raj erejű alakulatok létszáma a támogató helikopterek és vadászrepülőgépek állományával együtt eléri a 40–50 főt. (A jeladóval felszerelt pilótát olyan eszközökkel is ellátják, amelyek még könynyebb sebesülés esetén is lehetővé teszik, hogy átvészeljen néhány napot az ellenséges vonalak mögött.)
Logikusnak tűnik a döntés, hogy az Egyesült Államok hadereje elsődlegesen eltűnt pilótáinak kimenekítésére koncentrál. Egyrészt mert Washington – saját veszteségeit minimalizálni kívánó stratégiája következtében – minden lehetséges katonai problémát megpróbál légierővel megoldani. A veszteségek lehető legalacsonyabb szinten tartásával biztosítható, hogy az amerikai média és rajta keresztül a közvélemény akár hosszabb ideig is támogassa az adott háborút. Nem véletlen, hogy mind Milosevics, mind Szaddám Huszein abban bízott, hogy olyan veszteségeket okozhat ellenfelének, amelyek meghaladják a képekkel igencsak befolyásolható közvélemény tűrőképességét. Másrészt egy pilóta kiképzésére költi a legtöbbet a szövetségi kormány, így természetes, hogy vigyáznak az állományra. A pilóta abban is biztos lehet, hogy bármilyen drága gépet vezet, annál az ő személye mindenképp többet ér. Ráadásul bevetései során viszonylag alaposan tájékoztatják az egész frontszakasz levegőben és szárazföldön zajló katonai eseményeiről. Így a konkrét, az ellenség számára meghatározó kérdésekről szerzett tudása összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint például egy műszaki alakulat katonáié. Harmadrészt – ahogy már említettük – hihetetlenül komoly motivációt jelent a pilóta számára, hogy bízhat abban, bajtársai mindent megtesznek majd a megmentéséért. Így sokkal könnyebben vállalkozik légi harcra vagy a szárazföldi csapatok támogatásában kockázatos, esetleg gépének elvesztésével járó megoldásokra. Itt érdemes idézni a volt német kancellárnak, Helmut Schmidtnek – aki hadnagyként 1940–42 között az 1. páncéloshadosztályhoz beosztott 83. könnyű légvédelmi tüzérosztály szakaszparancsnoka volt – a véleményét: szerinte a katona nem elsődlegesen a haláltól, hanem a csonkítással járó sebesüléstől, valamint a fogságba eséstől fél. Ez a félelem akkor nem is volt alaptalan, hiszen 1941 júniusától 1943 nyaráig a szovjet fogságba esett német katonák 95 százaléka elpusztult. Ha nem is ilyen veszteségi arányokkal, de szintén riasztó tapasztalatokat szereztek az amerikai csapatok a koreai és a vietnami háborúban.
Végül az amerikai katonák „védelmét” szolgálja az a washingtoni felfogás – amelyet Európában több kormány is hevesen bírált –, miszerint felettük csak az Egyesült Államok hadbírósága ítélkezhet. Ezért utasítja el hivatalosan mindmáig Washington, hogy csatlakozzon a Hágában megalakult Nemzetközi Büntetőbírósághoz. Egyrészt mert nem lenne biztosítható, hogy felettük az amerikai törvények szellemében ítélkezzenek, ami felfogásuk szerint megillet mindenkit, aki az életét kockáztatja a hazájáért. Másrészt a harc hevében gyakran olyan feladatot is végre kell hajtani, amely ellentétes az írott hadijog szellemével és/vagy betűjével. Ilyennek tekinthetők például az amerikai légierő azon kísérletei, amelyekkel az eredetileg polgári célpontnak számító iraki televíziót igyekezett kiiktatni. De ebbe a kategóriába tartoznak azok a később „tévedésnek” minősített légicsapások is (lásd az 1967-es úgynevezett Liberty-incidenst vagy a kínai újságírók életét követelő 1999-es Belgrád elleni akciót), amelyeknek üzenetét a címzett világosan megértette. Washingtonból vagy éppen Tel-Avivból nézve nyilvánvaló, hogy abban az esetben, ha akár csak elméletben hozzájárulnának az ilyen cselekmények jogi eszközökkel történő utólagos üldözéséhez, nem lenne többé garantálható a hadsereg hatékonyságának alappillére, a parancs feltétlen végrehajtásának elve.
Tanulságos annak a brit katonatisztnek a története, aki éppen a nürnbergi per alapját képező londoni statútumra, az abban foglalt támadó háború tilalmára hivatkozva tagadta meg a részvételt London 1956-os szuezi kalandjában. Az említett védekezést természetesen nem fogadta el a hadbíróság, és halálra ítélte a katonatisztet. Érdemes emlékezetünkbe idézni azt is, hogy a londoni statútum elfogadása után – 1944 végén – az amerikai csapatok szolgálati szabályzatába felvették a háborús bűn(ök)re utasító parancs megtagadásának jogát. Ezt a kitételt azonban – miután hamarosan kiderült, hogy a gyakorlatban alkalmazhatatlan – rövid időn belül törölték a szabályzatból.