Mariska néni

Felzokogott a lélekharang, és sírva vitte a hírt a falusi kis házak udvarára: meghalt Mariska néni! Arra, hogy ez valaha is bekövetkezhet, nem gondolt senki, hiszen az a hír járta, hogy különös varázsereje van az asszonynak. Nem boszorkány, ilyenekben már a falusiak nem hittek, de tagadhatatlan, hogy valami kapcsolatot tart a túlvilággal. Jósolni is tud, s eddig minden jóslata bevált.
A háború befejezése után került Mariska néni a faluba. Veszprémből költözött oda, egy faluvégi házat vásárolt összespórolt pénzéből. A falu sokáig idegennek tekintette, de aztán befogadta. Meg is szerette.
Gyökeres változás akkor következett be az életében, amikor egyszer közlekedési baleset érte. A sarki bolt felé tartott, figyelmetlenül lépett le a gyalogjáróról, és elütötte egy gépkocsi. A szomszéd falu orvosa ült a volánnál, beteghez sietett volna. Ehelyett Mariska nénit vitte be a legközelebbi kórházba. Eltörött a lába.
Két hét múlva hazaengedték, nagyobb sérülése nem történt. Akkor fordult felé a falu lakosságának szeretete, ami abban nyilvánult meg, hogy tömegesen látogatták. Még a helyi plébános is felkereste. És senki nem jött üres kézzel a kis faluvégi házba. Voltak a látogatók között olyanok is, akik többfogásos ebédet vittek neki. Csirkét vágtak, fánkot sütöttek.
A gázoló orvos sem hagyta cserben. Egyesek szerint pénzzel is támogatta. Tellett neki új cipőre, rojtos kendőre. Teljesen megváltozott az élete. Gondtalan napok virradtak rá. Maga is úgy érezte olykor, hogy megfiatalodott. Csak az a régi lábtörés kínozta gyakran. Minden időváltozást előre megérzett. De ezt is igyekezett aprópénzre váltani: jósolt.
„Eső lesz, majd meglátják! Megváltozik az időjárás!”
És másnap valóban esett, zivatar támadt, nyáridő volt éppen, a szél széthányta a búzakereszteket a tarlókon, megbontotta a tetőcserepet. Csakhamar híre járt jóstehetségének, jöttek hozzá gyakorta tanácsért. Megbízhatóbb volt, mint a rádió meteorológusa.
„Mondja már meg, Mariska, hagyjuk-e még kint a szénát, vagy takarítsuk be? Milyen időt jósol a lába?”
Ilyenkor Mariska néni megtapogatta a lábán a törés helyét, az ég felé kancsalított, majd megadta a választ. Ritkán tévedett. Hasznos egy ilyen törés a lábon. Vagy egy sajgó bütyök. Jobb, mint az álmoskönyv.
Mariska néni, aki eredetileg óvónő volt, nemcsak a kicsinyeket szerette, hanem vonzódott az állatokhoz is. Hazavitt egyszer egy kóbor kutyát. Pátyolgatta. Egész kis állatmenhelyet rendezett be a hátsó szobájában. Gazdátlan kutyákat gondozott. Előbb koldulta számukra az élelmet, később a falusiak maguk vitték el hozzá a maradékot. Meg a csontokat. Zacskóba rakva bedugták az adományt a kerítésen. Volt az ilyen zacskóban néha olyasmi is, amit Mariska fogyasztott el jó étvággyal: kolbászdarab, füstölt szalonna, tepertő, disznóvágás idején hurka, disznósajt.
Aztán egy napon olyasmi történt, amit nem jósolt meg neki a lába. Valamelyik haragosa – mert azért akadt neki is haragosa – egy éjszaka kiszabadította a kutyákat, kikergette a nyüszítő állatokat az utcára, a lakást kifosztotta, az idős óvónőt pedig megfojtotta.
Temetésén megjelent a fél falu. Sokan csak akkor, a sírkeresztről tudták meg a családi nevét. Basa. Basa Mariska. Ott ácsorgott a gyászolók között három gazdátlan, árva kutya is. Az eső meg zuhogni kezdett. Pedig Mariska néni már nem jósolt esőt. De ki tudja, miért esik. És ki tudja, hogy miért fakad néha ok nélkül sírásra az ember.