Örömállam médiája

Hol lesz, hol nem lesz – örömkorban Örömállam, ahol a polgárokra más törvény vonatkozik, mint a törvényen kívüli vezetőkre. Ahol az Állami Ősatya és bölcs helytartója – a vágyak elfojtásából következő robbanás elkerülése végett – szerelemre, pontosabban örökös szeretkezésre kötelezi a polgárokat, akik parancsra elhiszik, hogy „Örömállamban öröm élni”. Csakhogy lassanként kiderül: a legfőbb örömforrás is örömtelenné válik, ha amit szabad, azt kötelező is minél sűrűbben megtenni.

Ha a kedves olvasó azt gondolná, hogy valamiféle sokáig lappangó, váratlanul napvilágra bukkant Orwell-apokrifből idéztem, a lényeget illetően nem sokat téved: a fenti sorok Földes Anna színikritikájából valók, amelyet Görgey Gábor színpadi műve, az Örömállam bemutatójának kapcsán vetett papírra. Eredetileg Újhelyi István-idézettel terveztem indítani írásomat, hogy a honi médiaviszonyok pillanatnyi állását hangulatilag autentikusan megvilágítsam, ám a kormányzó párt médiaideológusának veretes szövegei – fájdalom – nem ütötték meg az idézhetőség mértékét. Görgey egyébként is sokkal beszédesebb, hiszen egy elhivatott kultuszminiszter mégiscsak jobban átérzi a kormányvezérelt média lelkületét, mint egy kinevezett ifjúszakértő. Azonkívül miniszterünk a kellő pillanatban, kormányra (és kormányba) kerülése előestéjén kőtáblákra is véste, milyen országban szeretne élni – s mivel a minap kinyilvánította, hogy elvárásai maradéktalanul teljesültek, az ő szigorú morális mércéjével nyilvánvalóan hazai
médiaviszonyaink is ideálisnak (örömkornak) tekintendők.
Hogy mégis egy másik víziója, a kényszerszeretkező Örömállam képzete tűnik erőteljesebbnek, azért nyilván a rejtélyes irodalmi önmozgások okolhatók. Túlságosan magas labda volna azt boncolgatni, hogy vajon ki lehet ebben a lassan egy éve színen lévő darabban az Állami Ősatya és az ő bölcs helytartója – az a mélylélektani megfigyelés azonban, hogy a mindenkori hatalom szerint „Örömállamban öröm élni”, meglehetős művészi intuícióra vall. Ne ragadjunk le a törvényen kívüli vezetőknél sem (akik azért kiváltságosak, mert nem kell parancsszóra örömködniük) – inkább figyeljünk az írói bölcsességre: ha kötelező is, amit szabad, annak semmi köze az örömhöz (azaz a szabadsághoz).

Ebben a mostani Görgey–Medgyessy-féle Örömállamban az utóbbi hetekben nemcsak szabad, de kötelező is volt örvendezni. Látszólag egyelőre csak az uniós csatlakozásnak (aki egyöntetűen nem örült, arra rögtön ráengedtek néhány harapós alkotmányjogászt), de voltaképpen az Állami Ősatyáknak: az aláíró plajbász képzeletükben már fölszentelt jogarrá nemesült. Az általános örömódát (s itt most puszta véletlen az egybeesés az uniós himnusszal) az aulikus média vezényelte, minden korábban felvázolt antiutópiát alulmúló stílusban és eszközrendszerrel. Idézzük ismét élő klasszikusunkat, miként is nyilatkozott korábban: „Egy bensőségességet, őszinteséget kereső, szerényebb, magába fordulóbb ember számára kínos az, ami manapság történik. Szerintem az őszinte patrióták nem érzik jól magukat, amikor egy valóban nagy esemény, történelmi jubileum kampánytémává válik” – vélekedett Görgey, természetesen homlokegyenest ellenkező kontextusban.

Mert hogyan is fest Örömállam médiája? A kormánybarát médiumok aránya szerény becsléseim szerint az írott sajtóban meghaladja a kilencven, az elektronikusban a kilencvenöt százalékot. (Észak-Koreában ennél csak annyival rosszabb a helyzet, hogy ott az atomerőmű üzemzavarát nem spontán baleset, hanem célzott amerikai bombatámadás okozhatja.) A hazai napisajtó egy lap kivételével a baloldalé. A hetisajtó baloldali hegemóniáját csupán egy-két jelentősebb példányszámú újság töri meg. A bulvársajtó homogén tömeget alkot, a női lapokat kilóra felvásárolják. A két országos kereskedelmi televízió nyíltan a jelenlegi kormányerők mellett kampányolt, összefogódzkodva számos kisebb csatornával. Az országos kereskedelmi rádiók szélsőliberális alapállása reggeli műsoraikba való tetszőleges belehallgatás útján megállapítható. A közrádió folyamatos ostrom alatt van: a balliberális kurátorok (kísért a cenzori múlt?) több ízben konkrétan, törvénytelenül beleavatkoztak a műsorszerkesztésbe. A legújabb indok: szerintük rémhírterjesztés, ha egy rádióműsor a paksi üzemzavart Csernobilhoz hasonlítja – bár a kommunisztikus mellébeszélés párhuzama kétségtelen, s „mellékesen” minden idők legkomolyabb hazai atombalesetéről van szó.

A demokrácia szempontjából legnagyobb botrány mégis a Magyar Televízió arcátlan lenyúlása. Egy vagyonát szó szerint felélt, jószerivel működésképtelen, fejetlen szervezet ad ki árendába adófizetői tízmilliókat és közszolgálati műsoridőt számolatlanul kampányhősöknek és politikai csókosoknak, színvonaltalan és propagandisztikus álprodukciókra, miközben kultúrára és nemzeti értékmentésre úgymond nincs pénz. A Friderikusz című orbitális médiaszélhámosság kedvéért bedöntik A Hét című, három évtizedes múltra visszatekintő, még leggyengébb korszakaiban is messze közérdekűbb heti politikai magazint. Nem gondoltam, hogy Baló György valaha még az én rokonszenvemre szorul, de hát ez van: a Szabadság téri zsibvásáron kereskedelmi gagyira cserélték a közszolgálati aranyat. (Talán a Híradónak idővel majd Krecz lesz a címe.)

„Teljes mértékben egy avatag, múzeumba való, életképtelen nemzetképet propagál a mai hivatalos kurzus. Szerintem igazi új elemek nélküli, avatag és muzeális eszmerendszerről van szó. Egyetlen dologban új, és ez még ellenszenvesebbé teszi: a militáns jelleg” – véli házi klasszikusunk egy egész más kurzusról, de a sajátjára fölöttébb illően. Majd így folytatja: „Az igazi demokrata oldal (sic!) sohasem hangoztathatja olyan hangerővel és erőszakossággal a maga véleményét, mint az antidemokraták. Ebből a hangerőkülönbségből következik, hogy odafigyelnek rájuk, és nagyobb jelentőséget tulajdonítanak nekik, mint amennyit megérdemelnének. A nemzetet viszont nem lehet ellopni, azt senki sem sajátíthatja ki.”

Ha ezek után valaki fölvetné, hogy akkor Örömállam atyái mégis miért akarják a totális nyilvánosságot, a teljes magyar médiát ellopni, antidemokrata erőszakossággal és hangerővel csakis a saját véleményüket visszahallani, csak szét tudom tárni a kezem: sajnos, nem értem Örömállam logikáját.

„A magyar politikai és szellemi zűrzavarnak és tájékozatlanságnak egyik kifejezője és fogalma az, hogy a nevek nem azt jelentik, amit valójában fednek” – vélte egy helyütt az író-miniszter, de feltehetőleg nem a „nemzeti középre” gondolt. Sajátos számlázási kultúrájának ismeretében nem kell nagy jóstehetség hozzá: hamarosan elhárul az utolsó akadály is vágyva vágyott Kossuth-díjának átvétele elől. Az indoklásban talán az is szerepel majd, hogy kultúraszervező munkássága révén sikerült betemetnie azokat az árkokat, amelyeket ő maga ásott ki; médiába való beágyazottságát pedig mi sem szimbolizálhatja jobban, mint hogy szorosan mellette áll majd Verebes István, a két lábon járó összeférhetetlenség. Lesz sok spontán gyorsnyilatkozat meg néhány elmélyült portréműsor is a „sokszínű” magyar médiában, s még a mögöttes vezényszó is csak diszkréten lesz hallható: Ö-rül-ni! Ö-rül-ni…