Repedt tojás

Az elmúlt néhány hónapban másról sem esett szó, mint hogy „magyar katona nem megy Irakba”. Medgyessy Péter ugyanúgy szavatolta az állítólagos függetlenségünket bizonyító kormányzati elhatározást, mint Juhász Ferenc védelmi miniszter. Az avatatlan szemlélőnek csak annyi tűnhetett fel, hogy a Magyar Köztársaság – akarata ellenére – egyre jobban belesodródik az iraki konfliktusba, jóllehet a hazai közvélemény döntő többsége, eurokonfom módon – hiszen kontinensünkön szinte minden országban többségben vannak az agressziót ellenzők – nem támogatja a nemzeti érdekeinktől oly távol eső akciót, a nemzetközi felhatalmazás nélküli katonai beavatkozást. Az elmúlt napokban érkezett hírek eloszlattak minden kétséget a magyar kormány állítólagos el nem kötelezettségét illetően. Mindeddig arról folyt a diskurzus, hogy hazánk kívül marad az iraki konfliktuson, bár józanul gondolkodó honfitársaink aligha hihették, hogy a jelenlegi magyar kormány képes felülemelkedni történelmi és szemináriumi beidegződésein, és külpolitikája végre-valahára önálló arculatot ölt. Medgyessy Péter kabinetje egy nemzetközi felhatalmazás nélküli katonai akcióhoz kötötte magát, agreszszió és prédavágytól vezérelt nemzetközi kaland részesévé téve hazánkat. Azon túl, hogy a nyolcak levelével a kormány hozzájárult Európa megosztásához, most az agresszió utólagos legitimizálását, az ENSZ végleges meggyengítését támogatja, és a régi beidegződéseknek engedve leplezetlenül alárendeli magát az új birodalmi érdekeknek.
Amikor arról szólnak a hírek, hogy az amerikai–brit haderő felkérésére mégis mennek magyar katonák a távoli Irakba, le kell szögeznünk, hogy 1989 óta először fordul elő, hogy úgy tesszük kockára magyar állampolgárok életét, hogy a remélt jutalom még csak nem is körvonalazódik. Régebben még élt valamiféle természetes szégyenérzet a magyar diplomáciában – a neveltetés, a szocializáció vagy a józan ítélőképesség visszatartotta döntéshozóinkat a végletes elhatározásoktól. Ma már nincs tabutéma, a Medgyessy-kormány önfeladó asszisztálása minden tekintetben igazolja az ősi kínai mondást: a legyek csak a repedt tojásra szállnak.
Nos, a szociálliberális kormány kurta esztendeje még arra sem volt elegendő, hogy a nem kívánatos rovarokat elhessegessék. Magyarország a kormányzati ígéretek és a nyilvánvaló hazugságok kettősségében őrlődik. Taszár ügyében seregnyi kényszerű füllentés tanúi lehettünk, s jóllehet ma már napnál világosabb, hogy a magyar kormány tolmácsképzés helyett valójában az iraki diverzánsok képzését segítette elő felajánlásával, a kormány szavahihetősége mégsem vita tárgya.
Nem is lehetett az, hiszen vitának nincs helye, a lopakodó diktatúra a valódi kérdések felvetését sem kínálta a magyar állampolgárok számára. Ha a Medgyessy-kormány külpolitikai irányultságát szemrevételezzük, tanácstalanok vagyunk, hiszen ami nincs, arról nem lehet beszélni, ennek a késő kádári diplomáciának sem célrendszere, sem céljai, sem eszközei nincsenek. Egyetlen kommunikációs ereje a kényszerű ferdítés – ha azt halljuk a hírekből, hogy nem megy magyar katona Irakba, biztosra vehetjük, hogy előbb-utóbb sort kerítenek rá. Akárcsak annak idején, most is a félmondatokból kell leszűrni az igazságot. Márpedig régen rossz a helyzet, ha tizennégy évvel a rendszerváltás után a kormányzati kommunikáció tudatja velünk, milyen boldogok lehetünk, ha fiaink életüket adják a internacionalizmus, pardon a globalizáció oltárán.