Tömeggyilkosok

Tömeggyilkosok vagyunk a feleségemmel. Már hajnali négy óra fele tömegestül irtjuk konyhánkban a hangyákat. A feleségem nálam nagyobb bűntudattal. Ötvenes rajokban másznak föl az étkezőasztalra, mert lent a konyha kövén – ezek szerint – súlyos élelmiszerhiány (vízhiány, vérhas, atípusos tüdőgyulladás) támadt. Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt (v)ehet, akkor megállhatunk. Nem tüzelünk rájuk, lopakodni se nagyon lopakodunk, baráti tűzzel-vassal térítjük őket, vegyi fegyvert (hangyairtót) se vetünk be a szag és az – amúgy is mérgezett – ételmérgezés miatt. Vizes kézzel (mossuk s. k.-einket, á la Pilátus), de főleg (jövőbe) mutatóujjal nyomjuk őket el és agyon, nincs bennünk egy hangyányi könyörület sem. Bár azt emberi hangyás ésszel sem tudhatjuk, ebből a világőrületből az agyonnyomott hangyák (agya) mit és mennyit fog fel?! Jó félórás össztűz (vízözön) után majdnem teljes lelkiismeret-furdalás nélkül visszafekszünk és az igazak (?) álmát alusszuk. Reggel romokban a konyha, mi is az éjszakai bevetéstől, de még fel sem ocsúdtunk, újabb tömeges elvándorlás, fajlagos ellenállás, származási helyükről, de bőrük színétől független menekülthullám… hangyainvázió. (Hogy honnan jönnek… nem az a lényeg, hanem hogy hova mennek.) A vidékről feljövő gyanútlan rokon hangyák keresik – még egészen apró(szentek) – ártatlanul elpusztult szüleiket vagy azok még apróbb gyermekeiket. Nem merünk több humanitárius élelmiszercsomagot szétosztani (és uralkodni) magunk között sem, mert alighanem a hangyák erre jönnek. Gondoltam, újabb embargót vezetek be, úgyis nagy a hangyasűrűség, de feleségem vajszíve ezt vétójogával leszavazná… (akkor lehet, hogy a hangyák a vajra és szeretetre gyűlnek?). Semmibe véve ezt a több ezer éves hagyományú családi szövetséget, egyoldalúan felrúgni nem merem, különben is nemcsak szövetség ez már, szerelem. Mindazonáltal zord bűnös vagyok, azt hiszem. De jól érzem magam… Csak az zavar e semmiben, mért nincs bűnöm, ha van – idézhetném tovább, de ez is már J. A. József Attila-i magaslata. (Miközben itt lent ez a cikk is tele lett hangyával.) A magaslatról pár szóval. Az a haza, ami… (na tessék, már itt is itt vannak az amik…). Szóval, az a haza, ami a magasban van? Még magasról nézvést megvolna az ország? (Guliverkli? a törpék minoritásában?) Tücsökként vagyunk-leszünk az unióban vagy hangyaboy-szolgálatban?) A Tücsökzenét félretéve feszengünk, mint kis, észre sem vett bomba a nagy falak között… (A kínai falnál már nem csak békefenntartóként kerülünk majd bevetésre?) Még magasról nézvést… Fölénytoronyból? Gépmadártávlatból? Amíg be nem csapódik utóbbi az előbbi (fölény)toronyba… De nemcsak oda, vissza is… becsapódhatnak. Yann Arthus-Bertrand szabadtéri fotókiállítását láttuk nem is olyan régen az egykori (Huszein előtti Sztálin-szobor-döntögetett) felvonulástéren. A béketábor le, de (meg)győzhetetlen. Végh Attila remekbe sikerült invitálására mentünk el. Tudósítása-elemzése egyenrangú volt a már világhírűvé vált képekkel. Az, hogy fölülről láthattuk (még!) bolygónkat, mert onnan fényképezték kémműholdtalan gépről… egyszóval, ez még önmagában nem lenne különösebb attrakció, az, hogy különösebben – a seb miatt – már igen. De úgysem tudom visszaadni… amit elvettek… (a kincs, ami nincs), sem a képeket nem tudom leírni szavakkal, se a Végh Attila-i sorokat, helyette. Szemben állnak a mindent elárasztó hazugságözönnel, az elektronikus sajtó mellett az olvashatatlan nagy- és hangyabetűkkel… de nem a hangyák, a betűk ölnek. Ceci (ez: a könyv) tuera cela (megöli azt: a templomot). Húsvét után is, ha kiszakad(t) ajkunk, akkor is… Ott volt a kiállításon egy nagy (kicsinyített) (eleinte) tiszta térkép Földünkről… na ezt – nemcsak képzeletben – bejártuk… bemocskoljuk minden újabb lépésünkkel. (A Föld napjai így meg vannak számlálva, és nemcsak az aktuális egyszer egy évben.) Erre gondoltam a húsvéti misén – megpillantva először egy kisgyereket, aki a véres események felidézésekor is mosolyt csalt arcunkra, ahogyan szülei kötelékéből kiszabadulva – szabadakaratoskodással – a szószék felé billegett – engedték Hozzá a kisdedet –, majd egy- több – hangyára lettem figyelmes… (a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegőben semmi pára), de ott benn, a körmenet előtti fojtogató tömegben is öngyilkos terroristaként (?) megjelentek… elénk álltak. Csak húsvétkor? egyszer egy évben? Mindegy, ők is Isten teremtményei. Szóval, a nagy „vallás”-háborúzás közepette az iszlám jutott egy pillanatra eszembe, ahol – ugye – kint a mecset (minaret, szentély) előtt levetik a hívők cipőiket… és a hindukra is gondoltam, akik tiszteletben tartják a földön az istenek észrevétlen legkisebb paránykáit is. (A hangyák is a misére jöttek? A hangya áldozatok áldozni már nem mehetnek?) Csak mi? a formális (?) keresztények?! Túlírom, de akinek köszönhetjük a halhatatlanságot (mint lehetőséget), ha meg nem tértek… és nem lesztek olyanok, mint a kicsinyek… (nem mentek be…). Agyontapossuk őket majd a körmenetben? Miközben fölfelé… lefelé… belegyalogolunk a lelkükbe. Ne ily halált adj – nekik –, Istenem! S ha lehetek ego- és embercentrikus: nekünk se!