Pásztortoalett

A múzeumigazgató is időnként többre vagy mondjuk úgy: másra vágyik, mint múzeumot igazgatni. Hogyan lehet apróságokban elmélyülve néprajzi kiállítást rendezni? – így tűnődött Fejős Zoltán, a Néprajzi Múzeum igazgatója, s filológiai részletekben bogarászott, képek után kutakodott.
– A képek érdekeltek, amelyek az ősfoglalkozásokról és azokhoz kapcsolódóan készültek Herman Ottó megrendelésére. Tudtam, hogy a millenniumi kiállításon mit állítottak ki, s nálunk, a múzeumban is fölbukkant egy-egy darab a kollekcióból – mondja Fejős Zoltán. – Az ősfoglalkozásokról, a magyar halász-, pákászéletről és a jellegzetes magyar vidékekről készült akvarellek, rajzok, festmények nem a magas művészet kategóriájába tartoznak, de kisugárzásuk mégis több, mint az egyszerű illusztrációké. Herman egyik megbízottja, a sokkal fiatalabb, tehát nem nemzedéktárs Koszkol Jenő átlagos műcsarnoki művész volt, de jó szemű és jó kezű illusztrátorrá lett mestere instrukciói alapján. A magyar ezredévi kiállításon sikert aratott ősfoglalkozási képsorozatával, a párizsi világkiállításon is elhalmozták dicséretekkel. A Herman-féle ősfoglalkozás-sorozatból sok szép alkotásnak nyoma veszett, de ha aukciókon fölbukkan belőle egy-egy darab, a múzeum igyekszik megvásárolni.
A XIX–XX. század fordulóján korszakhatárhoz ért a tudományos ismeretterjesztés, a nagy fölfedezések, a kutatások eredményei egyre nagyobb tömegekhez jutottak el, s immár nélkülözhetetlenné vált a tudományos illusztráció, a kép.
Herman Ottó különös alakja a magyar halhatatlanok tudós társaságának. Az 1835–1914 között élt polihisztor elképesztően széles tudással és készségekkel bírt, ráadásul igen színes egyéniség volt, s nem kis hatást gyakorolt a magyar tudományos életre. A lakatosinasból lett néprajzkutató, ornitológus, politikus kiválóan rajzolt és szellemesen írt, újságot is, minden műfajban, bőségesen. Ő teremtette meg a Magyar Néprajzi Múzeum halászati anyagának alapjait, 1893-ban ő alakította meg az Ornitológiai Központot, s elsőként szorgalmazta Magyarországon az antropológiai és ősrégészeti kutatásokat. Kossuth Lajos a száműzetésből országgyűlési képviselőnek ajánlotta őt a szeged-alsóvárosiaknak, akik meg is választották a budapesti illetőségű tudós embert 1879-től 1887-ig. És persze gyűjtő volt, járta a vidéket, a modernizációtól érintetlen országrészeket, s szedegette össze az évszázadok emlékül itt hagyott kincseit. A tudomány-népszerűsítésben elévülhetetlen érdemeket szerzett, afféle mindenki tanítójaként szinte forradalmasította az oktatás e speciális terepét.
Az ősfoglalkozás kifejezést is Herman alkotta meg – íme, az első hipotézis, amelyről fentebb említést tettünk –, a halászatot és a pásztorkodást illette vele. A magyarok finnugor rokonságát bizonyítandó és a valahai életmód rekonstrukciójából az ősök életét részletesen feltárandó tanulmányozta, rajzolta, rajzoltatta és nem utolsósorban terjesztette, amit csak az ősfoglalkozásokról megtudott. Úgy vélte, ezek a foglalkozások egyenes ágon visszavezetnek bennünket a múlt hiteles valóságába, mivel úgy őrizték meg az ősmagyarok életmódjának e szeletét, mint zárvány az ősbogarat. Idősebb korában szakított ugyan a finnugor őshaza tudományos elméletével, s újabb hipotézist állított föl, a turáni szemléletét, s az ősfoglalkozások bizonyítékait immár az újabb feltevés megerősítésére sorakoztatta föl. Szkíta ősöket vélt felfedezni a ködlő magyar évezredek mögött.
A magyarok őstörténetét igazolva látta a pusztai pásztorok és a halászattal, pákászattal foglalkozó népesség életmódjában, lakhelyének kialakításában, ősi forma- és mintakincset hordozó eszközeiben. Neki köszönhető, hogy négy nagyszabású kiállításra is tellett a megrendeléseiből, amelyeken képek, szobrok, tárgyak, makettek váltottak ki óriási érdeklődést. Az 1885-ben rendezett országos halászati kiállításon már találkozott a közönség az ősfoglalkozás kifejezéssel, az 1896-os millenniumi kiállításra pedig valóságosan is fölépült a cölöpökre emelt, nádborítású őshalászati pavilon a Városligetben.
1900-ban, a párizsi világkiállításon szépséges barbár keleti üzenetként vehették szemügyre a nyugatiak a magyar pásztorok és halászok tárgyait, vizsgálhatták a romantikus-realista képeken, festményeken életmódjukat, nem tudván, hogy az Budapesten is éppoly egzotikus látvány már, mint Párizsban. S végül a Királyi Magyar Mezőgazdasági Múzeum hasonló kollekciója is a Herman-hipotézist volt hivatva igazolni.
Idill vagy valóság a hortobágyi pásztortanya? A fehérre meszelt, nádfedeles kunyhó körül takaros rend, a szél ellen óvó nádsövény – a szárnyék –, a tűz ellen varázskörként körülfutó földsánc, az edények és evőeszközök fölaggatva a szárnyék oldalába, a csikósok, gulyások öltözéke, akár a patyolat, s mindenik mást visel, hogy a bámészkodó megláthassa valamennyi viseletüket.
A balatoni halászokat, a hortobágyi csikósokat, a kabai kondást, az alföldi vándor juhászt s a bihari lápi embereket olyan környezetben festették meg az alkotók, amely több, mint dokumentum, s noha szigorú műítészi szemmel kevesebb, mint műalkotás – az élmény teljes. Egy ismeretlen amatőr fényképész kapta lencsevégre a férfiasan bájos jelenetet, két pusztai ember fazonírozását. Az egyiket mezítlábas, bőgatyás társa beretválja, a másikat a városi öltözékű borbély nyírja, a háttérben tán egy kazal vagy szénapajta, esetleg juhhodály s a sík vidék látható. A Pásztortoalett címet viselő fotóról Vezényi Elemér tusrajzmásolatot készített, a megszólalásig hasonlót, ám a héttérbe gémeskutat illesztett, a pusztai romantikát kiteljesítendő. A fotó szolgált alapul az akkor még időtállóbbnak és komolyabb műfajúnak vélt rajzhoz. Most egymás mellett nézegethetjük őket. Nem kell visszafordulnunk a száz évvel ezelőtti világba. Az időtlenségben ott vagyunk.