Radnóti Miklós idézve, helyesen és helytelenül

Régóta bánt, különösen a ballagások és tanév végi ünnepélyek idején az, amiről most végre időm is van szólni. Radnóti Miklós 1944 februárjában írta festő barátja, Dési Huber István emlékére Nem bírta hát… című költeményét, amelynek utolsó versszaka betűről betűre így olvasható minden kötetben (helyesírási variációk lehetségesek): „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: / ez volt a mult, emez a vad jelen, – / hordozd szívedben. Éld e rossz világot / és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, / hogy más legyen.”
Feltűnő, hogy a strófa a versen belül is idézőjelben van. Aki az egész szöveget ismeri, tudja, hogy a felszólítás nem egyszerűen Radnótié. A költő az olvasóval együtt szemléli a halott művésztárs képeit, és azok üzenetét mintegy „átfordítja” a társművészet nyelvére. Ezért az idézőjel. Ez nem mond ellent az elemzők állításának, akik ezt tartják Radnóti saját ars poeticájának. Erre vall a sok imperatívusz is, ami jellemző a költőre hasonló szándékkal írt soraiban, például Járkálj csak, halálraítélt, Negyedik ecloga. Valószínűleg épp a gazdagon sorakozó felszólító módú igék tehetnek róla, hogy a szép üzenet remekbe szabott sorai odaillenek a ballagási meghívókra, jól hangzanak a búcsúbeszédekben. Csakhogy nem így idézik, hanem a „hordozd szívedben. Éld e rossz világot” sort rendre kihagyják belőle.
Sejtem ennek az okát. Az idézet hiányos formája a diktatúrák idején terjedt el, feltehetően egy pártcenzúrázott idézetgyűjtemény volt a forrás. Aki még emlékszik az akkori primitív pártos észjárásra, könnyen rekonstruálhatja, hogy miért került ki az inkriminált sor. Valahogy így: Radnótinak akkor persze rossz volt, de most Rákosival már jó; Kádár alatt még pláne jobb volt. Az „e rossz világot” kifejezést az „e” közelre mutató névmás miatt hazánkra értették. Tágabb vagy éppenséggel mélyebb világértelmezés nem volt várható gondolkodásuktól, az meg végképp nem, hogy megértsék a szívben hordozandó rossz jelentését. A kihagyott sor nélkül nem teljes a versszak filozófiai-erkölcsi tartalma. Arról nem is beszélve, hogy megsérült egy egész mondatszerkezet, valamint a verselés, és eltűnt egy asszonánc.
Egyszerűen tragikomikus, hogy az idézetet ma is így használják, holott már egyáltalán nem kötelező lózungokkal azonosulni. Aki azzal ért egyet, hogy „minden a lehető legjobban van ezen a legeslegjobb világon”, vagy nem tetszik neki egy művészekre jellemző magatartás, amit gyakran megfogalmaznak, például így: „Én örömimet és fájdalmimat / Érezni akarom… kettősen érezem”, nyugodtan nézhet más teljes mottó után.
A rendszerváltás óta várom, hogy a költő számtalan tekintélyes tisztelője közül valaki felemelje szavát a terjengő hamisítás ellen. Vannak persze közöttük olyanok, akik miatta leginkább ellenségekre tettek szert, nem haszonra, és újabb ellenségekre nem vágynak. A haszonélvezők pedig inkább elterelnék róla a figyelmet, hogy a csonkításhoz némán asszisztáltak hosszú évekig. De mi van a fiatalokkal? Minden ifjú titán az aszszisztálók asszisztense marad? Mit szólnak ehhez az egyre több jogot élvező, igazságszerető bátor diákok? És a magyartanárok? (Ráadásul a vers bizonyos szöveggyűjteményekben megtalálható.)
Érettségi elnök minőségemben megkérdeztem egyszer egy kolléganőtől, hogy miért nem a teljes versszakot tetette osztálya ballagási meghívójára. Megsértődött, kikérte magának, hogy idézete nem teljes, mert kritikai kiadásból merítette. Erre nagyon kíváncsi lettem volna, de a könyvtár kulcsát lenyelte a takarítónő, miközben kerestük, kámforrá váltak a bizonyításra használható szöveggyűjtemények a tanáriban.
Az ostoba arcátlanság és hazudozás nehezen bocsátható meg az iskolában, de szerintem a vállalkozói szférától is elvárható lenne a művészet tisztelete. A Hallmark a hiányos idézettel terjeszt egy ballagási üdvözlőlapot, és még sok tipográfiai hibával. Száznegyven forintért kapható. Mentségére reklámszlogenje szolgál: „Mindenre képes lapok.”
Én arra sem vagyok képes, hogy szó nélkül tűrjem ezt a bohóckodást egy kiváló magyar költő és ember hagyatékával. Talán feltámad végre a jó érzés más tisztelőiben is, és kampányt indítanak szavainak becsületes felhasználásáért.
„Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.”

A szerző nyug. középiskolai tanár, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Győr-Moson-Sopron megyei tagozatának titkára